A kezemben volt, egy kicsit, pár percre csak, de az ölemben tartottam azt a csodát, amire fáj a fogam amióta csak először olvastam róla. 11,1 colos Sony Vaio, alig több mint egy kiló. Persze vannak mások is, hasonlóak, mégis ő tetszik leginkább. Gyönyörű, szemeztem már vele kirakatokban, de a Mobilshown kihalászta az üvegbúrából a srác a kedvemért, és odaadta. Egy pillanatra átsuhant az agyamon, hogy fogom magam, felpattanok a tolókocsimból és elviharzok a géppel – töltőt, ilyesmit csak szerzek hozzá valahonnan. Aztán rájöttem, hogy ha fel tudnék pattanni és el tudnék viharozni, akkor nem lenne szempont az egy kiló körüli súly. (Akkor asszem csak szimplán tetszene.)
Így viszont szempont.
Valamilyen szinten divat és trend mostanában a minél kisebb minél könnyebb. Telefonban a moto teremtett tán kultuszt a borotvájával, a Samsung ment el a szélsőséges 6,9 mm-ig. A monitorok, a TV-k is laposak, fényképezőgépek szintúgy. (Azon gondolkodom, hogy a műszaki termékek mely csoportjára nem jellemző ez a lapító irányzat. Tán a hűtő az egyetlen, üdítő kivétel. Meg a mosógép, bár ez már nem biztos.)
Anyagtakarékosság, ergonómia, divat, valami kell a fejlesztőknek is… létszükséglet.
Na jó, nem létszükséglet, de nekem piszok fontos szempont.
A fényképezőgépem Casio, Exilim, ultrakompakt. 3 éve piszok drága volt, ugyanolyan paraméterű gép volt feleannyiért kb, dupla súllyal. Mégis ezt vettem meg, mert ez volt az első olyan gép, amit meg bírtam tartani fixen, remegés nélkül egy jó kép megkomponálásához szükséges ideig.
Nyáron, új telefon vásárlásakor viszonylag hosszasan ücsörögtem, egyik kezemben MotoV3x, másikban Samsung z540. Elsőre mindkettő könnyű, pár gramm a különbség, na de ha félórán belül tizedszer kell felemelni…? Samsung nyert, vékonyabb, elfér ülve farmer zsebben.
Laptop. Oké, mondjuk ez már önmagában a rendes asztali gép light verziója. Azt esélyem se lenne megmozdítani – ahogy az amúgy könnyű, szintén lapos monitorom sem. Mégsem tudom a valódi rendeltetése szerint használni. A mostani laptopom közel 3 kg, tudása hasonlít vaioéra, így nincs rá panasz. Kicsit könnyebbet kicsit drágábbért tán tudtam volna venni, de egy 2 kilós még mindig túl nehéz, odébb tolni tudom csak az asztalon, a felemelhetőség számomra valahol egy kiló táján kezdődik. Valahol vaio táján. Aki ugyebár fél millával drágább.
Szóval, ez egy darabig még csak az álom álom édes álom kategóriája.
És közben erősen bízom a fejlesztők szorgos munkájában, a még könnyebb anyagokban és az olcsóbb cuccokban. Mert nem csak divat és trend.

Szóval nyertem egy Tomtom One navigációs készüléket. Meglepődtem, mikor megláttam a nevem a honlapon, az első negyed másodperces gondolatom az volt, hogy Hiperbola, na ez is fura név… ja, hogy az én vagyok! Jé. És ippiájé.

Aztán elkezdtem filózni, hogy vajon mennyire döntött Fortuna okosan. Térkép segítségével prímán el tudok tévedni, egy részletes útvonalterv már egy fokkal jobb. De én is ahhoz az állatfajhoz tartozom, amelyik addig forgatgatja a térképet, míg az a megfelelő irányba áll. Ezek a készülékek ezt ugyebár megoldják. Meg amúgy is – szeretem a kütyüket. Soha nem lehet belőlük túl sok.

Az ünnepélyes díjátadó után a standon a dobozt persze ki kellett nyitnom – valami formatervezési verseny bonyolultság kategóriájában tuti nyertes lenne. Mégis valahogy jól mutatnak a kis tartók, amiben a mindenfélék laknak. SD kártya, regisztrációs kártya, egy madzag, még egy madzag, egy prosi, még egy prosi, egy tartó elem, még egy tartó elem. Ja meg maga a készülék, persze. Annak a kísértésnek, hogy mindjárt ott nekiessek összerakni, sikerült ellenállnom. Majd itthon, használati elolvasása után, felkészülten.

Meg nem tudnám mondani, hányszor fogadtam el eddig license és hasonló feltételeket. Többezerszer szerintem. Már reflexből kattintok az elfogadom megfelelő nyelvű verziójára. Na ma nem volt ilyen könnyű. Tomtomkám lelke az SD kártyán lakik, ami egy kis dobozban lakik, amin egy fehér pecsét van. Vagyis seal, mert ugyebár angol. Ennek a feltörése jelenti a licenszfeltételek elfogadását. Lehet hogy ha nyers erővel esek neki, akkor gyorsabban boldogulok. De én óvatosan, finoman akartam leszedni, hátha megmarad a matrica, mert poén. Így kb. 10 percig kapirgáltam a kisollóval (hja, a szép lakkozott körmök átka, ha eddig nem lett volna evidens, hogy női felhasználóról van szó.) Ez a pecsétke viszont cseles. Törik. Így további 3 percig az asztalról kapirgáltam odaragadt darabokat, és ekkor voltam a legkevésbé boldog.

Aztán a kártyát a kütyübe helyezve, majd a gombot megnyomva feléledt a képernyő. Két tenyér formában valami táj. A kijelző 320x240-es felbontású, fizikai mérete azonban jóval nagyobb a 320x240-es telefonoménál, így a kép is kicsit pixelesebb. De nem nagyon zavaró mértékben.

Tomtomkám persze rámenős Tom módjára ismerkedéssel indít. Majdnem sikerált kiválasztani a maláj nyelvű kommunikációt, biztos érdekes lett volna, de visszatértem inkább mégis a magyarhoz. Választhattam Marika és Marika közül, aki navigál. Hosszas gondolkodás után Marika mellett döntöttem.

Az első pár kattintás kicsit furcsa volt. Gomb csak a ki-be kapcsoláshoz van. Minden más vegytiszta érintőképernyő. Kézzel, segédeszköz nem lévén. Valahol a dátumbeírás felénél jöttem rá, hogy a hosszú köröm itt már előny, avval sokkal finomabban lehet navigálni, mint ujjbeggyel. És maszatos se lesz a kijelző. Hogy egy nagy mancsú, körmét tövig vágó pasi mit csinál, azt nem tudom. Anyázik. Vagy simán odatalál akárhova gps nélkül:-)
Dátum, otthonom címe, alapdolgok rendben.
Utána kéne a Gps adó megtalálása. Na igen. A lakásban ez várható volt, hogy nem fog menni. Na de mire való az a remek találmány, amivel át lehet látni a falon? Iggggen, az ablakban – jobban mondva a nyárról kint maradt virágládában – 4 perc alatt meglett a jel.
Tomtom Marika ezt úgy értelmezte, mint aki meglelte új otthonát, és hajlandó volt tippeken és demókon kívül mást is csinálni. Itt viszont már határozottan örültem. Beírtam egy számomra igen fontos 9. kerületi címet és gyalogos útvonaltervet kértem. Megtudtam, hogy 3,3 km a táv. Sőt, azt is megtudtam, hogy 195 méterre lakom a Körúttól. Ezeket jó tudni. Sétálni így sötétben már nem volt kedvem, úgyhogy az útvonal demót választottam. Valós mozgás esetén gondolom az én valós sebességem szerint mozog a térkép (hogy máshogy?) Így demózva gyalogtempóhoz képest kissé gyors. Viszont rendesen kifordult a körútra. Szinte láttam magam előtt, amint sportosan öltözve kocog Marika a körúton. Fél óra alatt elért a célhoz, vagyis majdnem a célhoz, tett egy párszáz méteres totál logikátlan kurflit, de sebaj. Én is szeretek azon a környéken sétálni, meg tudom érteni. Közben persze folyamatosan nyomta a Hunglish dumáját (után 50 méter fordul, tudni helyes magyar beszéd.) alapvetően jól szórakoztam a demón, jól látható az út, forog a térkép, időben szól.

Jövő héten a Bartók Béla útra kell mennem, azt hiszem az lesz a valódi éles autós teszt. Addig meg ha nagyon unatkoznék hétvégén, eldemózok mondjuk Lengyelországba, ha már azt is tudja:-)