Miután meghoztunk egy nagy döntést, vagyis lecseréljük első igazi családi autónkat, a lassan 24 éves Scenic (bocsi, így könnyebb leírni) – ünket, újabb nagy dolog került terítékre: Nyulat kapnak a gyerekek. Mielőtt valaki rosszra gondolna, nem csak valami húsvéti hóbortnak szántuk. Családi ház, lesz (van) jó helyük, tőlem sem áll messze a dolog, gyerekkoromban a szüleim tartottak nyulakat. Nyilván, nálunk más a szándék, mint akkor volt.

Feleségem el is kezdte beszerezni a dolgokat, kereste a megfelelő állatokat. Mondtam én, hogy előbb kellene egy szép, tágas ketrec. A környéken pont volt is egy elég nagyméretű eladó. Nagyszerű!
Közben kinéztük az új autót, az üzlet meg is köttetett, a régit beszámítják. Amíg a papírjait intézték (forgalomba helyezés), addig a régit használtuk. Milyen jó ez is, hogy a böszme Scenic-be, amit már amúgy sem féltek annyira, bőven be tudjuk majd tenni a ketrecet.

Ja igen, a Scenic… egy igazi igásló, mindenes. Hű társam volt a ház felújításakor több projektnél. Kád, fagyasztó, gáztűzhely, bálás szigetelőanyag, … mindent is bele tudtam pakolni. Csak már kezdtem unni, hogy évente többet kell ráköltsek, mint a piaci értéke, és mindig a legnagyobb fagyban hagy cserben, hogy ne tudjak munkába bemenni. Az utolsó napokban minden rosszat elfelejtettem, egyre csak a kellemes emlékek jutottak eszembe. Miken mentünk át neki köszönhetően. Csodáltam az ablakon át, csodáltam a belső terét, amikor kinyitottam a csomagtérajtót. Hiányozni fog!

Tegnap bevásárolni voltunk a családdal. Hátul két kisgyerek, meg a heti nagy bevásárlás gyümölcse. Befordultam a főútról az utcánkba, pár száz méter, és otthon is vagyunk. Úgy 30-40m-rel a házunk előtt, ami az út jobb oldalán van, megkezdtem a lassítást, szándékomat jobbra indexeléssel jeleztem, majd lehúzódtam a padkához a lehető legközelebb, megálltam, amit tovább nyomatékosítottam az elakadásjelző bekapcsolásával. Ugyanis láttam, hogy mögöttem egy furgon halad. Tudja, hogy nem csak kiszállt a feleségem az autóból, nem akarok máris indulni, hanem megvárom, hogy kinyissa nekem a kaput, be tudjak tolatni.

Egy kép:

Mivel útpadka és kerékpárút is van, ezért nincs helyem máshol megállni, csak az úttest szélén.
Szóval asszony gyorsan kiszállt, nyitja a kaput, mögöttem meg izomból dudál, ordítozik a sofőr, hogy menjek már. Nyilván előre gondolta, mert tolatni nem tudtam volna tőle. Szépen jeleztem, szóltam neki, hogy nem megyek tovább, be akarok menni az udvarra. Ekkor előkerült a mögöttük haladó másik furgon sofőrje is, aki valószínűleg előző fia lehetett. Gyorsan megbeszélték, hogy mekkora idióta vagyok, nem tudok vezetni, egyéb sértések. Közelítenek felém. Kiszállok. Próbálom elmagyarázni a helyzetet, de láthatóan nem lehet, csak hülye vagyok és nem tudok vezetni. Néni is ordibál ki a furgonból, hogy miért irányjelzőzök balra?? Ekkor nézem, láthatóan jól működik az elakadásjelző. Ismét mondom nekik, én csak be akarok menni a házamba. De nem tudok vezetni és egyéb szitkok. Idősebb tag elviharzik, a fiatalabb tovább sérteget. Ekkor kínomban már a középső ujjamat mutattam felé. Ezek után elindult felém, belegázolt az aurámba, enyhén lökdösött, sértegetett, most már azon az alapon, hogy egy fejjel alacsonyabb vagyok.
Levettem a szemüvegem, néztem, hogy a gyerekek mennyire látják, hogy kapok párat, talán én is tudok adni...
Nem fogtam már fel itt a helyzetet, valami véget vetett az egész dolognak, és újabb sértésekkel távozott az "úriember".

Nem, nem látom rózsaszínben a világot, nem erről van szó. Eszembe jutott megint ez a dal Édith Piaf-tól. Kedvenc játékom rajongói biztosan ismerik. De nem is a dalnak van most jelentősége.

Egyik délután, szép napsütésben elhagytam drága munkahelyemet, mentem az autómhoz, közben az említett dalt fütyültem. Aztán, úgy 5 perc múlva a Bartók Rádió komolyzenéket játszó blokkjában rendhagyó módon lejátszották a dal feldolgozását...

Feleségem már öt éve főállású anya. Előtte gimiben tanított közgazdaságtant, vagy mi a neve. Kezd már otthon besokallni, meg hát anyagi megfontolásból is úgy gondolta, visszaáll dolgozni. Mehetne vissza a suliba, részmunkaidőben, aprópénzért.

Nálunk a cégnél (kis fémipari multi) szeretnének felvenni valakit, gazdasági területre. Nem az én ötletem volt, hogy jelentkezzen. Beszélgettem a kollégákkal, milyen jelentkezők voltak eddig, csak hogy bátoríthassam az asszonyt, milyen lehetőségei lennének a piacon. Ebből az lett, hogy szerintük jó ötlet lenne a feleségemet idehívni dolgozni. Úúú, ez félelmetes, de megemlítettem neki. Hamar lelkes lett. Ezen meglepődtem, és most egy kicsi félelem van bennem, mert most jó eséllyel pályázik "munkatársnak". Szerencsére nem fonódna össze a munkakörünk, de akkor is.

Van hasonló témában tapasztalatotok, véleményetek, tanácsotok esetleg?

"Miért ilyen lassú ez a sz...!"
"Miért nincs net, ezért fizetek???"
"De hát már 10x kattintottam!!"
"Azt sem tudom, milyen zenét hallgassak...."
"Jelenlegi 5-milliós HiFi rendszerem hangjával nem vagyok elégedett, tudnátok ajánlani valami jót 20 millióig?"

Rohanunk. Szinte állandóan. Semmi sem elég gyors, semmire nincs elég időnk, semmi sem elég jó....

Ezzel én is így vagyok, de pár napja megvettem ezt:

Na nem a mesekazettára (az csak egy belső poén), hanem a deck-re gondolok.
Egyszerűen csak fel akartam szállni a retró-vonatra egy kicsit, hallani a kattogást, bizgerálni a szalagot, hogy jó legyen, menőzni a gyerekeknek, hogy mi is volt a módi régen. De több lett belőle, már most, néhány közös nap után. Egyszerűen elgondolkodtam pár dolgon...

Nem tudom, mennyire lerágott csont ez, vagy hogy tényleg létezik-e a probléma, esetleg csak én gondolom annak?

Folyamatban van a fürdőszobánk felújítása. Mi vagyunk a ház 2. tulajdonosai, most jutottunk el odáig, hogy a ~30 éves berendezéseket, burkolatot újra cseréljük. A felújítás több részlete is megérne egy misét, de most egy apró részét ragadnám ki:

Fürdőszobai lámpa.

Bementem a narancssárga barkácsáruházba, nézem a kínálatot, mit lehet most venni. Túl szeretnék lépni a régi stílusán (műanyag/üveg gömb, benne egy izzó), valami dizájnosat gondoltam a tükör fölé. A választék elég nagy, de vagy van az a bizonyos klasszikus gömb néhány ezer forintért, a többi, amilyet szeretnék tizen-párezer Forinttól a csillagos égig. Jó, nyeltem egyet, a stílus oltárán feláldoznék ezekben a nehéz időkben 3eFt helyett mondjuk 20eFt-ot. Aztán jobban megnézem, mit kapok ezért a pénzért:

"A fali lámpa beépített, energiatakarékos LED fényforrással rendelkezik."

Környezetemben lévő emberek és saját dolgaim kapcsán foglalkoztat a kérdés. Én magam a saját békémre törekednék, de az élet ettől több tényezős...

Alább néhány különböző, de nem egyedi élethelyzet, ahol a dilemma hasonló:

Mit tegyen a (fiatal), lelkes új kolléga? Kinek fontosabb megfelelni, a főnöknek, vagy a munkatársaknak? Van olyan, hogy nem megy egyik a másik rovására?

Érdemes a norma 200%-át hozni, dicséret reményében? Vagy ne akarjunk kiemelkedni, ne akarjunk rosszat a többinek azzal, hogy bebizonyítjuk, hogy a norma "túl alacsony"?

Mint a többi, vigye haza az ember az x liter üzemanyagot, x darab fogyóeszközt, hogy a "rendszer" ne dőljön be, vagy legyen inkább "becsületes"?

Mit tegyen az, aki becsületesen dolgozik, de a normál munkaidő keretében nem képes mindennel végezni, majd főnöke felé csak az el nem végzett feladatok látszódnak, kollégái viszont unalmukban már nem tudnak magukkal mit kezdeni, de látszólag eredményesek (hiszen a munka el van végezve), sőt, előzővel szemben még előre is lépnek (például anyagilag)? Szólaljon fel saját- és a cég érdekében a többiek ellen?

Munkahelyemen éppen szorgoskodik a Takarítónő. Nem tetszik ez mindenkinek, hiszen felborítja az asztalon levő káoszban a rendet. Én már tudom, egy takarítónővel nem szabad ujjat húzni...

Rövid (első) írásomnak nem is ez a lényege, nem is a mi Takarítónőnkről van szó. Csak eszembe jutott az előző munkahelyem tisztaságfelelőse, és pár dolog, ami leírja őt, és még sok embert:

Azon a munkahelyemen szokás volt a névnap ünneplése. Ünnepelt hozott enni-inni, cserébe kapott bort, vagy édességet. Már a nevét elfelejtettem, de azt tudom, hogy jóféle bonbont adtam neki, hiszen őt is egyenlő kollégának tekintettem, mivel munkás-paraszti családból való vagyok. A főnököm (aki a taki-néninek nem volt főnöke) egy sokkal gagyibbal lepte meg, ahhoz képest is, amit a többi kollégának vett előtte, hiszen "csak" a takarító. Aztán eljött a főnököm névnapja. A szokásos üveg bor helyett egy üveg igényes pálinkát hozott neki. A legnagyobb tisztelettel, tenyerébemászóan adta át. Le a kalappal!