Manapság sok szülő gondolkozik azon, hogy tizenéves gyermeke miért is kanászodik el. Sokakkal megtörténik. Ki más tudna erről őszintén írni, mint egy tizenéves? Én megteszem. Nem is tudom miért. Szeretnék kicsit segíteni a szülői társadalmon. Talán azért mert egyszer én is az leszek, no meg azért, mert imádok írni
A 12-18 éves fiatalokig elég sokszínű egyéneket láthatunk. Vannak rockerek, plázacicák, emo-k, punkok. Ez önmagában nem baj. Amikor viszont a gyermek elkezd discoba járni,bulizni sok olyan új dolog nyílik meg előtte amit eddig nem látott, mert védte a családi burok.Mikor kikerülnek valamilyen szinten ebből a körből, akkor kezdődnek a gondok. Nem a szülő a hibás. Kell egy kamaszt engedni ide-oda, de tudni kell, hogy mikor hol van. Sok hír szól arról, hogy drogtúladagolástól, alkoholmérgezéstől fiatalkorúak kerülnek kórházba. Aztán meg bajba...
Ezen kellene valahogy változtatni. Nem azért írom, hogy ezt én tegyem, csak egy kis útmutatót szeretnék adni. Egy korabeli lány/srác azért kezdhet el ilyen illegális(?) dolgokhoz nyúlni, mert hajtja a kíváncsiság. Sokszor azért, mert összeveszett az akkori párjával, vagy csak egy barátjával, akár azért is mert leszidták otthon, vagy mert rosszul sikerült egy dolgozat/vizsga. Ilyenkor a szülő sokat nem tehet, de ha észreveszi, hogy gond van azonnal segíteni kell rajta. Nem úgy, hogy eltiltom mindenhonnan. Ez a lehető legrosszabb. Őszintén le kell vele ülni, és megbeszélni mit lehet tenni. Tudnia kell annak a bizonyos személynek, hogy állnak mögötte, és van támasza. Furcsán hangozhat, hogy pont én írom ezt, akinek a családja tropa, de azt jól tudom mi hiányzott az életemből, amit már soha nem kapok meg. Az őszinteség. A szülő és gyerek felől. Én magam sohasem ittam, drogoztam, de vannak ilyen ismerőseim. Az esetek 90%-ban nekik ez csak egy menekülő út. Csak elfutnak a problémáik elől, mert félnek elárulni, segítséget kérni. Persze vannak olyanok is, akik csak nagyzolnak, és nem tudják mire elkölteni a pénzüket.
Ám, ha egy szülő/barát/barátnő igazán ismeri az adott problémában lévő személyt, akkor észreveszi, hogy valami nincs rendjén. Ilyenkor mellé kell állni. Többszörösen a tudtára hozni, hogy szeretik, vannak körülötte, nincs szüksége ilyesfajta pótcselekvésekre.
DE nem szabad babusgatni, teljesen ártatlannak beállítani. Meg kell tudnia a következményeket, amit a tettei megkívánnak, de mellette kell állni. Tulajdonképp mindig figyelni kell rá, de nem szabad, hogy ez állandóan észrevehető legyen.
Ha kellőképpen megkapja azt a segítséget, amit szeretettel meg lehet adni, akkor sikerül. Bárki kerül ilyen gondba nem szabad hagyni. Tartozunk ennyivel egymásnak. Hisz ki hallaná jó kedvvel azt, hogy egy középiskolásnak tönkrement az élete, mert nem figyeltek rá. Ezért elkezdett inni, drogozni hátha így felfigyelnek rá, és ez lett a vége. Csőd.
Senki nem akarja ezt. Ám a veszély mindig fennáll. Ha nem hisszük, hogy van elég tartása az adott fiatalnak, akkor igenis mindig kell lennie valakinek, aki nem is talán szülő, hanem mondjuk egy idősebb barát aki kontrollálja a döntéseit. Sok mindenen lehet javítani szeretettel, odafigyeléssel. Nem kell a csillagokat lehozni, egyszerűen szeretni kell. Ez a kulcsa mindennek.
Bárki, akinek kérdése van, tegye fel. Szivesen válaszolok. Akár segítek is, ha tudok miben. Elvégre tudok tini fejjel gondolkozni.

Ez nem egy sajnáltató fiatal lány története, hanem egy olyas valami, ami megmutatja, hogy hiába vannak sorozatos csalódások az életben tovább kell menni, és folytatni az akadályok leküzdését, és ha még van egy mélypont is-vagy több- utána csak jobb lehet. Nem szabad feladni.

Engem édesanyám 5 éves koromig egyedül nevelt. Addig minden jó volt és szép. Azután költözött oda hozzánk édesapám...alkoholista ember. Megkeserítette az életem. 12 éven át félelemben tartott. Erről a 12 évről szeretnék beszélni.

A bajok akkor kezdődtek, mikor apám hozzánk költözött. A mi kis nyugodt, békés lakásunkba. Mindenét elitta. A házat is a fejünk felől. Jó dolgunk volt előtte, gazdagok voltunk, de mikor apám elkezdett inni, minden pénzünk elment. Természetesen anyum pénze fölött ő rendelkezett...sajnos. El kellett adni a házunkat, és kiköltöztünk a város szélére. Ott volt egy pici lakás. Azóta is itt élünk-élnek ők. Évekig nem bántott apám, csak kiabált. De azt folytonosan. Elég nehezen viseltem. Nehéz volt. Aztán egyszer csak megütött... Egyre durvult a helyzet. 14 voltam amikor elsokasodtak már az ütések. Nem is fizikailag fájt...lelkileg. A tudat, hogy gyűlöl a saját apám ez nagyon elkeserített. Többször mondta, és rengetegszer lehordott mindennek. Akkor idegi alapon már több betegségem is volt. Álmatlanságban szenvedtem, bezárkóztam, teljesen depressziós lettem. Senki nem tudott a bajaimról. Mikor bekerültem a középsuliba, elhatároztam magam. Nem akartam ezt az életet így tovább folytatni. Van egy elég húzós gerincbetegségem...3x-os gerincferdülésem van, és a hátizmom vmiért nem alakul ki. Járok úszni rendszeresen. Idegi alapú. Furcsa elhinni, de az. Ezen most próbálok segíteni. Remélem még nem késő. De ez nagyon nem is tud zavarni nagyon. Majd jobb lesz.
Mikor 9.-es voltam, ténylegesen elhatároztam magam, hogy nem akarok tovább itthon élni. Akkor már szinte mindent magamnak intéztem.
Mivel voltak kollégista osztálytársaim, elkértem a koliigazgató mobilszámát, és megbeszéltem vele egy találkozót. Elintéztem, hogy kolis lehessek. Sok ideig tartott meggyőzni anyumat, hogy engedjen el. 10. osztály I. féléve után tudtam bemenni koliba. Megszenvedtem azt az évet. Szörnyű volt. Egyre csak durvult a helyzet. Egyszer késsel támadt rám apám...meg akart ölni. Súlyos mondat ez, de így van. Akkor testvérem védett meg, bátyám. Ő most 20 éves. Ha ő nem lett volna...
Akkor kiborultam. Idegösszeomlásom volt. Nem bírtam tovább... ekkor engedte meg anyum végelegesen azt, hogy kolis lehessek. Azt hittem vége a szenvedéseknek. Még csak most jött a rosszabbik része.
Anyum is kiborult. Idegi alapon agyhártyagyulladást kapott. 15% esélyt adtak neki az orvosok, hogy egyáltalán túléli. Akkor volt az a pillanat, amikor én sem bírtam tovább...
Hetekig még csak haza se mentem. Amikor megtudtam, hogy mi történt, épp elutaztam. Dolgoztam, és még csak haza se tudtam jönni még pár napig. El lehet képzelni, hogyan bírtam így a munkára figyelni. Sehogy...aztán mikor végre itthon(úgyértve a városban) voltam, azonnal meglátogattam Anyut. A csodával határos módon túlélte, de nagyon nehezen kezdett el felépülni. Még most is 4 hónap elteltével is nagyon rosszul van. Apám viselkedése persze nem változott. Sőt...csak rosszabb lett. Egyik este nekiesett tesómnak, de ő megvédte magát...akkor épp otthon voltam. Kb fél órát töltöttem ott, de az pont elég volt. Apám amikor bátyámnak esett, ő visszalökte és belezuhant az ajtóba. Széttört az üvegajtó. Nagy baja nem lett. Csak szétvágta a karját. Őszintén szólva nem nagyon rázott meg, Közömbös már hozzám ez az ember. Ezután a jelenet után rögtön elmentem. Ezen az egészen egyféleképp tudtam túltenni magam. A nevelőtanárom a kollégiumban látta, hogy nincs velem minden rendben, és a tanulmányi eredményeim is sokat romlottak. Beszélt velem. Nagy nehezen elmondtam neki mindent. Akkor ő felajánlotta, hogy van egy pszhichológus itt a koliban, és menjek el hozzá. Megfogadtam a tanácsát. Voltam nála. Jót tett... rengeteget segített. Helyrerázta az életem. Megtanított arra, hogy az életemért csak én vagyok a felelős. Magamnak kell ezt irányítani. Így, 17 évesen. A véleménye rólam, hogy erős vagyok, és meg tudom változtatni az életem.Ez az ami hajt. A változás, a jó élet reményében. Bármilyen furcsa is, van jó oldala ennek az egésznek. Megtanultam élni. Tudom, hogy mi jó és mi nem, el tudom magamat látni fiatalkorúként, és emellett egy jó tanuló, lelkileg erős ember lettem. Túl vagyok egy szörnyű éven, de látom már nem volt hiába a szenvedés. Újra egész ember lettem. Vannak igaz barátaim,akik nélkül sehol sem lennék, és találtam valakit, aki szeret, és boldog vagyok vele. Néha még eszembe jutnak a régi, rossz emlékek, de ő akkor mindig ott van, és segít. Szeretem