13 éves korom óta, 7 éve vagyok cukorbeteg. Napra pontosan ennek 7. évfordulóját a Bátor Táborban ünnepeltem. Az első és remélhetőleg nem is az utolsó turnusomban. A Bátor Táborról először 18 éves koromban hallottam, akkor hívták fel rá a figyelmemet a gyerekklinikán a nővérek, hogy még éppen beleférek a korhatárba, menjek el.
Mivel akkoriban a közelgő gólyatáboromra készültem lelkiekben, úgy éreztem a gyerektáborokból én már kinőttem. Legközelebb két évvel a Bátor Tábor feliratot életemben másodszor, egy Tesco-ban láttam meg: az eladni kívánt tévékben ment, mint reklámfilm. Magával ragadott a gyerekek beszámolója, ahogy boldogságtól sugárzó arccal meséltek egy táborról, ami más, mint a többi. A kisfilm végén, mikor megjelent a felirat: „jelentkezz önkéntesnek”, végigfutott a hátamon a hideg, mert tudtam, hogy ez lesz a következő legfontosabb esemény az életemben. Jelentkeztem, behívtak személyes interjúra, majd reményteljes izgalom után jött a levél a tájékoztató füzettel, mi lesz a feladatom a nyár végi, kamasz diab turnusban.
Két nap felkészülési idő volt a gyerekek érkezése előtt, ezalatt hamar rájöhetett minden újonc, hogy ez egy teljesen más világ. Szeretet, odafigyelés és gondoskodás veszi körül az egész tábort. Mintha a kerítésen belépve kizártad volna a világot, és odabent egy csupamosoly-álomország várna.
Kemény munka volt végig csinálni az egy hetet úgy, hogy naponta reggel fél 8-tól gyakorlatilag éjfélig csak a gyerekekkel voltunk és egyszerre legalább kettőt hármat ugráltunk körbe, de megérte. A sok élményt, amit tőlük kaptunk, máshol nem szerezhettük volna meg.
Senki nem volt különc, senkivel nem kivételeztünk. Nem volt versengés, nem volt olyan hogy vesztes. Mindenki kapott valamit. Ha mást nem, egy kedves mondatot, egy simogató szót, egy ölelést.