Na jó, inkább megkaptam ajándékba kisasszonytól, a lényeg, hogy enyém, a birtokomban van és én használom.

Van egy HTC Diamond Touchom is, de az már nagyon kezdett az agyamra menni a zsebtárcsázásával, a folyamatos ki-be kapcsolgatással, a naponta lemerüléssel, a halk hangszóróval, a GPS vevővel aminek 20 perc kell hogy jelet fogjon.

Úgy döntöttem elég, veszek egy iPhone 4-est. Egy baj volt ezzel az elgondolással; nem volt rá hirtelen 500 fontom, hűségnyilatkozatot meg nem írok alá elvből. Rebellis vagyok, na.

Az új jövevény a méltán népszerű, funkciókban igen gazdag, azokat teljes mértékben hibátlanul ellátó Nokia 3210. Egyikeként az első belső antennás 900/1800 MHz-es telefonoknak igen nagy elvárásokat támasztottak vele szemben, ám ezeket újító technikai megoldásainak és a Nokia szinte mindent elsöprő, több éves tapasztalatának köszönhetően egytől egyig teljesítette.

Szolid szürke megjelenése már a bekapcsolás előtt sejteti, hogy komoly készülékkel van dolgunk, a felül található bekapcsoló gombot izomból megérintve nem is csalódunk, viharos sebességű bootolást követően spártai letisztultságában mégis gyönyörű kezdőkép fogad. A telefon erősségének számító funkciók már itt tetten érhetőek, aki telefonálni akar, annak kevés fontosabb információra van szüksége, mint az aktuális hálózat neve, a térerő, az akkumulátor állapota és a billentyűzár ki-be kapcsoltságának pillanatnyi helyzete.

Csoda, hogy nem szivesen hivom fel oket?
A kettes szamu opcio altalaban az indiai vendegmunkas szokott lenni, oszinten, oket jobban erteni mert lassabban beszelnek.

Van egy velemszületett rendellenességem, vagy legalábbis anyukám súlyosan félrenézte a nevelésemet; arra tanított, hogy az emberekkel illedelmesen kell beszélni. Nálunk ez abban merült ki, hogy mindenkihez úgy szóltunk, amilyen viszonyban voltunk vele. A tanárnéninek azt mondtam, hogy csókolom, az osztálytársaimnak, hogy szevasz, mindenki másnak pedig később, amikor már hivatalos ügyek intézése is szerepelt az amúgy szűkös repertoáromban, hogy Jó Napot.

Egészen jól elvoltam így évekig, aztán jött ez a fertő, a net és rájöttem, hogy nem mindenki az akinek gondolom. Sőt, a legtöbb ember 3 különböző egyén : akinek mondja magát, akinek én gondolom, meg aki valójában. Nincs is ezzel semmi probléma, de felvetült az a kérdés,hogy hogyan beszéljek akkor velük. Angolban ezzel nem volt semmi gond, egyrészt mert kis taknyos koromban már annak örültem, ha értenek, másrészt az más.

Mit csináljak viszont a Magyar nyelvű emberekkel? Körülbelül egy fél év alatt kialakult bennem, hogy mindenkit tegezek. Azzal nincs semmi probléma, könnyebben fejezem ki magam, nincsenek fölösleges körök, ők se tudják ki vagyok, én se tudom ők kik, nincs belőle sértődés. Mindenki tegezett mindenkit, mert ez a nagy névtelenségben így tűnt helyén valónak. Így volt a legbarátságosabb, a legközvetlenebb és ami ennél is fontosabb, hogy ez volt a legegyszerűbb megoldás.

Nincs különösebb története a képnek(London Eye éjszaka), de azt hiszem ezt meg kellett osztanom a nagyérdeművel.

Indítottam egy projektblogot, ami sajnos maximum hét napot fog megélni. Ennyi ido alatt kiderul ugyanis, hogy lehet-e kulfoldiként Londonban munkát találni, ha minden lehetoséget megragad az ember.

Seven days in London

Vigyázat, hungrishul van.

Essünk neki

Mi az, fehér, gyönyörű és fut rajta a windows? Fujitsu-Siemens pi3540

Április közepén szaladt tele a csülköm az asztali géppel, úgy hozta ugyanis a sors, hogy elég sokat mászkáltam vidékre hétvégente, így a budapesti albérletben tartott gépem, amin egyébként wowoztam addig, kissé nehézkessé vált. Ha fogalmazhatok így: választhattam, cipelek és wowozok, esetleg kunyerálok öcsémtől egy gépet amíg lenn vagyok, vagy tolom éjjel, amikor valaki alszik a családból.

Ezen opciók egyike sem tűnt ideálisnak, ezért elkezdtem nézelődni, hátha van olyan megfizethető árú asztali helyettesítő gép, amiben dedikált videokártya van saját RAM-mal, meg valami processzor, amin nem szaggat a sudoku. Hosszas -két hetes, az nálam egy örökkévalóság- nézelődés után kiszúrtam hát ezt a kütyüt, és bár nem voltam az a megrögzött FuSi fan, már a kinézetébe beleszerettem. Szögletes fehér izé, fekete csíkokkal meg trapézokkal, tiszta gonosz KiTT.

Ismerkedjetek meg mai hősünkkel, Tiborral. Tibor egy fiatal főiskolás srác, tele életkedvvel, vidámsággal és célokkal. Itt persze be is fejeződhetne a történet, ha mindez igaz lenne, nem csak a fele. Tibor fiatal főiskolás srác, ám a kilátásai cseppet sem ilyen bíztatóak. Habár otthon lakik és a szülei támogatják, hogy tanuljon, nem boldog és legfőképp nem életvidám.

Tibor anyagi gondokkal küzd évek óta, dolgozni azonban nem nagyon jut ideje és ereje, a nappali szak kiszívja minden csepp energiáját a hét végére. Korai kelések és éjszakába nyúló vonatozások, ilyen egy bejárós főiskolás élete. Tibor nem nagyon szeret otthon lakni, mert úgy érzi, hogy szülei túl sok mindenben irányítják őt, felügyelik az életét. Habár ők tartják el, Tibor nem érzi, hogy jogos lenne életének minden perce fölött átvenniük az irányítást, vagy ha jogos is, semmiképp sem "jó ötlet". Huszonévesen már rosszul esik az embernek, ha nem hagyják saját életéről dönteni, de még azt is megszabják, mikor tanuljon és mikor ne. Kontraproduktív szép idegen szóval.

Hogy ki vagyok? Nem lényeges. Életem huszonkét éve alatt soha nem volt igazán fontos. Miért ülök egy forgalmas sétálóutca üres, napsütötte padján? Most már ez is mindegy. Eddig sem számított igazán. Csönd van. Igazán nem ezt várná az ember a város közepén. Valószínűleg persze tévedek, és élénken nyüzsög a tömeg, csak én nem hallom. Vagy csak nem érdekel. Körbefolynak rajtam, elsétálnak mellettem az emberek, mindenki törődik a maga ügyes dolgával. Egy anyuka valamit magyaráz a porontyának... Nem jut el a tudatomig, kizárom ezt a részletet is, mint az összes többit. Minden olyan kicsit, mint egy álomban, amikor hiába ordítasz, hiába próbálsz integetni, senki nem vesz észre.

Halvány felhőfoszlányok úsznak az égen, mondhatni, gyönyörű napunk van. Nem fázom, nincs melegem, nem érzékelem az illatokat. Most igazán csak én vagyok itt, senki más nem tolakodhat be az én kis világomba. Minek is tolakodnának, ők még nem tudják. Csak én tudok valamit és ettől őszinte mosoly terül szét az arcomon. Tudok valamit amit ők nem! Micsoda fordulat, nahát. Mély levegőt veszek, beszívom a tiszta levegőt, élvezem minden kortyát. Elnézek balra, azután jobbra, majd a szemközt ülő kalapos öregúrra. Igazi, szombat délutáni nyugodt pihenés.

Talán már észrevettétek, hogy Magyarországon mennyire kevesen és milyen rosszul beszélnek idegen nyelveket. Nos mivel én nem igazán azokban a körökben mozgok, ahol az átlagos tizen-huszonévesek, találkoztam már néhány külföldi emberrel, akik viszont(talán a tölünk délkeletre fekvö országokat kivéve) igen jól beszélnek legalább angolul. Sokat gondolkodtam rajta, vajon mi lehet annak az oka, hogy a második világháború után született norvégok túlnyomó többsége meglepöen jó idegennyelv készséggel rendelkezik míg egy magyar középiskolás sokszor még útbaigazítást sem tud kérni legalább egy külföldi nyelven. Legtöbben elöször persze arra gondolnak, hogy a magyar oktatási rendszer túl engedékeny, nincs a diák rákenyszerítve, hogy kommunikáljon, nagy létszámúak az osztályok és kevés az óra. Aztán persze fellángol a nemzettudat, és elkezdünk arra hivatkozni, hogy a magyar nyelv nem mutat rokonságot a germán nyelvekkel, így azok megtanulása során nekünk több eröfeszítésre van szükségünk. Ez természetesen mind igaz és helyénvaló, ám en mégis inkább azt mondanám, hogy el vagyunk szigetelve.

Ha azt mondom, hogy a számítógép nem működik, nem javítható, nincsen hozzá alkatrész vagy pénz, hogy alkatrészt vegyünk, akkor azt komolyan is gondolom. Attól, hogy a főnök tekintélyharccá akarja változtatni a tényt, arra támaszkodva, hogy én talán próbálom az ő hatalmát kétségbe vonni, még nem fog működni, akármilyen konkrét utasítást is ad rá, akármilyen formában adja ki parancsba, szab ki rá határidőt, a számítógép rossz marad. Hatalommal nem lehet megjavítani.