Hirdetés

Nyílt levél a volán v.igazgatójához!

Tisztelt Vezérigazgató Úr!

Egy problémával, illetve panasszal fordulnék Önhöz.
Elsősorban szeretném megosztani Önnel a 2008.szeptember 26-ai (pénteki) napom egy részét, ami miatt írom ezt a levelem.

Pécsről szerettem volna hazajutni Szigetvárra. Édesanyám testvére megkért, hogy vigyem magammal 10 éves lányát, mert szeretett volna nálunk aludni. Gondoltam semmi akadálya, busszal egyszerűen hazajutunk…
Kimentünk az állomásra, a kiírás szerint 14:00-kor indul busz Zalaegerszegre, Szigetváron át a kettes megállóból. Időpontra tökéletes volt, így fogva unokatesóm kezét, a tömegen átlavírozva el is jutottunk a kiszemelt buszig. Miután a tömeget végigvárva mi is a sofőr elé érkeztünk, a jegy kérését követően a vezető felállt és hangosan kikiabálta, hogy ő nem visz el egyetlen egy szigetvári embert sem, és mi is azonnal szálljunk le. (megjegyzem ez a hangsúly majdnem sírásra fakasztotta a 10 éves unokahúgomat, aki talán fel sem tudta még fogni ezt az egész helyzetet, csak annyit látott az egészből, hogy a sofőr bácsi óriási tömeg előtt, felemelt hanggal leszállította.)

Ezt követően meglepetésemre vettem észre azt, hogy három buszt is indítanak Zalaegerszegre egyszerre és az ottani morgolódásokból hallottam, hogy egyik sem viszi el a szigetváriakat. Az egyes buszmegállónál láttam, hogy már nem száll fel több ember a buszra és azt is láttam, hogy nincs rajta tömegnyomor. Tettem egy kísérletet, illedelmesen megkérdeztem, hogy miután ennyi hely van, el vinne-e bennünket. A válasz nem volt meglepő: nem.

Türelmes ember vagyok, könnyel túltettem magam ezen a furcsa helyzeten. Megnéztem ismét a kiírást, 14:25-kor indul a következő busz Nagykanizsára, Szigetváron át. Jól van, gondoltam, nem kell sokat várni. Sétálgatva az állomás környékén összefutottam egy szigetvári ismerőssel, aki mondta, hogy a nagykanizsai busz már beállt, és a buszvezető itt is elmondta, hogy nem viszi el a szigetváriakat, és hogy menjünk a 22-es megállóhoz, mert hogy majd lesz egy „kisegítő” busz.
A „kisegítő” buszt közel 20 percig vártuk a 22-es megállóban: a tömeg gyülekezés helyett inkább csak fogyatkozott. Ekkor már aggódni kezdtem, egy 10 éves lánnyal álltam ott szerencsétlenül a Pécsi buszpályaudvaron, ahol össze-vissza irányítottak minket, és a sofőröktől is csak folyamatosan a sértegetéseket kaptuk, hogy szigetáriak vagyunk, közel lakunk és milyen jogon szállunk fel egy távolabbi helyre menő buszra, mert ezzel is csak elvesszük a többiektől a helyet ...stb…stb.

Álmélkodva a 22-es megállónál, ahova még csak véletlenül sincs kitéve tábla, hogy milyen buszok indulnak onnan, arra lettem figyelmes, hogy a hangosbemondóba bemondták, hogy Szigetvárra indul busz a 4-es megállóból 14:45-kor. Ekkor az órámon 14:40 volt. Remek, gondoltam magamban, akkor most futhatok egy kislánnyal végig, természetesen a pályaudvar másik felére, egy pénteki óriási tömegen keresztül…

Hát megérkeztünk arra a bizonyos helyre, ahol akkora volt a tömeg, hogy teljesen megszűnt az átjárás az 5-ös és 3-as megállók között. Szemmel láthatóan három buszra alig fért volna fel az a tömeg, ami várt minket. Pár ismert arccal összenézve (vagy 10 emberen keresztül) megállapítottuk, hogy reménytelen lesz ide feljutni, és reméltem, hogy nem lesz harc a feljutásért…
Harc volt a feljutásért…de teljesen más szituáció miatt. Mint kiderült, az előttem levő három sor, nem is erre a buszra akart felszállni, hanem a következőre, ami később állt volna be, de még csak véletlenül sem álltak volna félre, hiszen azzal elveszítették volna a jó pozíciójukat, ugyanis később nem tudtak volna ugyanott helyet foglalni…
Így utazótáskákon keresztülesve, millió elnézést kérve, egy lányt húzva a hátam mögött végül eljött a csoda... feljutottunk, felengedtek…és el is indultunk.

(Mivel messze lakunk a szigetvári állomástól, így édesanyám mondta, hogy kijön értünk, ha megérkeztünk. Háromszor telefonáltam neki, hogy melyikkel megyek és hogy melyikkel mégsem. Harmadszorra akkor, mikor már ténylegesen is érezhettem, hogy útnak indultunk)

Tisztelt Vezérigazgató Úr! Én teljes mértékben megértem azt, hogy egy Zalaegerszegre menő busznál kikötik azt, hogy a minél távolabb lakók szálljanak fel előbb, megértem azt is, hogyha nincs hely, ne vigyenek el. Még csak azért sem haragszom, hogy az elsőről induló buszra felfértünk volna és mégis itt hagyott minket. De azt nem értem, hogy ha három buszt indítanak, és a kiírás szerint a kettesről induló Szigetváron is megáll, akkor mi alapján szállítanak le. A sofőrök mindegyike azt mondja, hogy azért nem viszi el a szigetváriakat, mert hogy nekik fél óránként/óránként jár buszuk. Én úgy gondolom, hogy én ugyanúgy megvettem a bérletem és ugyan úgy jogom van utazni, mint ahogy a messzebb lakóknak is.
És ha a kiírás szerint az van, hogy Szigetváron is megáll a busz, akkor az legyen úgy. Ha Önök úgy gondolják, hogy nekünk, szigetváriaknak nincs helyük egy zalaegerszegi járaton, akkor legyenek szívesek azzal megoldani, hogy ne írják ki egy szigetvári menetrendre az ilyen járatokat.

Ha nem okoz problémát, akkor kérnék magyarázatot ezekre az esetekre, hogy mért alakultak ezek így pénteken. Nem kis kellemetlenséget okoztak ezzel nekem. Nem írnék, ha egyedül lettem volna ott, akkor, de egy kislánnyal nem volt egyszerű a hazajutás, és felelősséggel tartoztam érte. Úgy gondolom, hogy Önök is felelősséggel tartoznak a járataikért…

Valóságos rémálom

…csak futok… futok megállás nélkül. Egy erdőbe keveredtem. Mögöttem gyors, recsegő hang. Valaki, vagy valami követ.
Érzem, hogy az életem forog kockán. Bujdosok, de nem találok menedéket. Szürkület van, már alig látok valamit. Mellettem egy hang suhant el… egy félelmetes hang.
Odarántom a fejem, de nem látok senkit.
- Segítség! – szólok fel elszorított hangon, halkan.
Egy fa mellé hasalok. A fű nyirkos és az idő is lehűlt. Fáradtnak érzem magam, úgy megpihennék, de nem lehet.
Mintha lenne valami a hátam mögött. Félek, félek, félek. Nem adhatom fel. Meg kell fordulnom… de nem merek. Valakit érzek a lábamnál.
- Elég! – kiabálom már hangosan, reszketett testel, majd hirtelen hátrafordulok.
- Mi ez? Ki vagy te? – kacagok fel a megkönnyebbüléstől.
- Hisz ez egy farkaskutya! – nagy maci fejével nyalogatni kezd.
- Na hagyd már abba, hisz ez csikiz! – lehet, hogy csikizett, de ott, akkor, abban a pillanatban ez nyugtatott és védett. Nyugalmam nem sokáig tart: újból hallom azt a hangot, megint hallom. A falevél recsegése közeledik.
Az akkor már Zsemlének elnevezett farkaskutya ugatásba kezd. A recsegés hirtelen megszűnik. A kutya sem ugat már.
Síri csönd. Feszültség. Izgalom. Félelem.
A léptek… már megint: egyre gyorsabbak.
Szívem is egyre gyorsabban ver. Szédülök. Kezdek homályosan látni: foltokban.
Zsömle elfutott, itt hagyott… egyedül maradtam.
Én is futni akartam, de lábaim lemerevedtek. A szél feltámadt, leveleket söpört végig az erdőn. Földre estem.
- Segítség! – kiabálok, de könyörgésem hiába. Egy fekete alak közeledik… mindjárt ideér… egy pár lépés és…
- Istenem hol vagyok? – ébredek fel szobámban. Szerencsére ez csak egy rémálom volt, megkönnyebbülök.
Tegnap 39° - os lázam volt, ma sem érzem jól magam.

Szóval ez az egész csak egy álom volt. Nagy szerencse.
Apukám mondta, hogy új szomszédok jönnek. Kíváncsian nézek ki az ablakból, hisz bármelyik pillanatban megérkezhetnek. Bevallom izgatott vagyok, várom már, hogy láthassam őket. Remélem lesznek gyerekek is, akikkel játszani tudok.
- De jó, már meg is érkeztek.
Nyílik a kocsi ajtaja:
- Lássuk csak: két szülő, egy kis lány, egy kisfiú meg a … meg … a FARKASKUTYA!!!- mint az álmomban.
Szobám hirtelen besötétedett, és újból hallottam azt a félelmetes surranást. Libabőrös lettem és rémületemben ájultan a földre zuhantam…