Történetek a metróból 4.

3. rész

Előzmény

- Azt hiszem elmentek a Nazgulok… - szólalt meg mosolyogva, magas hangon a figura. – Kész szerencséd van, hogy épp erre jártam, különben már a fiókáik rágcsálnák a csontodat.
- Mint rangidős elit stalker felszólítalak, hogy azonosítsd magad!
- Haha-, nevette el magát a másik – Elit stalker. Jó vicc. Ahhoz képest, hogy „elit stalker” vagy mégis egy nőnek kellett megmenteni az életedet. – nevetett a figura.
Hogy micsoda? – gondolta magában. – Ez egy nő? Az lehetetlen. Soha nem is hallott korábban olyanról, hogy nők szolgálnának hadrendben bármilyen állomáson.
-Na, mi történt? Elvitte a cica a nyelvedet? – nevetett a lány.
Ez lehetetlen- gondolta magában. Nőket közös megegyezés alapján nem soroznak be. Ők a metróban élők túlélésének kulcsai, nem adják meg az esélyét sem, hogy egy potenciális anyajelölt elvesszen, ezáltal a népszaporulatot lecsökkentve. Biztosan hazudik, vagy csak őt akarja átverni.
- Nem lehetsz nő. Nők nem szolgálhatnak stalkerként. – közölte hidegen. – Ez ellenkezik az állomások közötti megállapodás minden egyes pontjával.
- Aranyos vagy Te, nem mondom. – mosolygott a lány. – Próbálod magad meggyőzni róla, hogy nem „gyenge nő” mentette meg az életedet.
- Minden általam ismert szabállyal ellenkezik az, hogy nők szolgálnának hadrendben.
Mindketten elhallgattak. A lány arca elkomorult. Megfagyott egy pillanatra a levegő. A férfi gondolkozott, hogy most mi tévő legyen, de inkább nem mert szólni sem. Érezte a feszültséget, ami hirtelen a lány felől sugárzott feléje.
- Igen, alaphangon nem is szolgálhatnánk. – kezdte a lány elhaló hangon. – De bizonyos speciális feltételek fennállása esetén mégiscsak engedélyezik azt, hogy egy speciális alakulaton belül szolgálhassunk.
- Speciális alakulat?
- Az ASAC felderítő tisztje szolgálatra jelentkezik. – egyenesedett fel a lány, és szalutált.
- ASAC? – mintha már hallotta volna valaha ezt a kifejezést, de nem volt benne biztos, hogy mit takar. Messzi, utazók és stalkerek elbeszéléseiből már mintha hallott volna egy csoportosulásról, akiket így hívnak, de ennél többre nem emlékezett.
- Amazon Stalker Akció Csoport. – szólalt meg a lány.
- Hogy micsoda? Amazon Stalkerek - derült fel a férfi szeme, és nevetni kezdett- Ennél jobbat sem hallottam még. Mesélj magatokról, kérlek.
- Kérlek, ne nevess, nem vicceltem.
- Bocsánat. - mondta kaján mosollyal az arcán a férfi.
- A Nagy Égés után, még mielőtt megszületett volna egyáltalán az állomások közötti szabályrendszer, aminek része az is, hogy nők nem szolgálhatnak hadrendben, jött létre a csoportunk. Olyan nők csoportjaként, akik mind elvesztettek valamit, ami számukra fontos volt. Ami számukra a boldogságot jelentette… ami számukra a túlélést jelentette. Olyan nők vagyunk, akik nem akartunk betagozódni a metró hierarchikus városállam-társadalmi rendszerébe. Nem akartunk amolyan tenyésző-nőstényekként viselkedni, akiknek csak annyi feladatuk van, hogy szüljenek, és gyerekeket neveljenek egész életükben. Legtöbbünknek volt fent férje, vőlegénye, barátja, akik után rá sem tudunk nézni más férfira, ezért kérelmeztük, hogy másként hadd álljunk a metró szolgálatára. Először természetesen csak kinevettek minket, de miután volt egykét képzett, idősebb katonatiszt is közöttünk, úgy döntöttünk, hogy saját kezünkbe vesszük a kiképzésünket. Évek során elsajátítottuk a speciális egységek teljes kiképzését, minden közelharci fordulatát, és megalakítottuk az ASAC-ot. Legtöbbünket az vezérelt, hogy a felszínre juthassunk, hogy esetleg megnézhessük, hogy mi történhetett azzal a résszel, ahogy életünk párja épp dolgozott. Megnyugvást kerestünk, és keresünk is, mind a mai napig. Ezért vagyok én is itt.
- Értem. – mondta megértően a férfi. – De akkor miért nem hallottam még rólatok?
- Nem akarunk nagy feltűnést kelteni. Egy-két állomás alkalmazásában állunk, akik nem képesek elit-stalker egységeket fenntartani, de közben fontos információ és nyersanyaggyűjtésre ugyanúgy szükségük van. Nem minden állomás olyan gazdag, mint a tietek, akik fenn tudnak tartani mindenféle egységeket…
- Tulajdonképp elfogadható a történet, amit mondtál… De már jó ideje itt vagyunk, nem kellene lassan visszaindulnunk a metró irányába? – kérdezte a férfi. – Mellesleg merrefele vagyunk? Amikor felkapott az a szárnyas izé elvesztettem az eszméletem, és nem nagyon figyeltem, hogy merre vitt…
- Nem szállt veled sokat. A Moszkván a régi Postapalota nevű épület tetején vagyunk. Épp megfigyeléseket kellett innen végeznem, amikor kiszúrtam a távcsövemen keresztül, hogy felkapott egy rohanó alakot az a lény. Gyorsan vettem a távcsövesem, és amikor fölém ért, egyszerűen lelőttem. Ide estél a tetőre a lénnyel együtt, és behúztalak a fedezékembe. – egy apró mosoly jelent meg a lány szájának sarkában, amit a férfi persze nem láthatott a védősisak alatt. – de igazad van, telik az idő, lassan visszajöhetnek, mennünk kell. Lemegyünk a főlépcsőn, majd a végén jobbra, egyenesen végig a folyosón, és a folyosó végén a két szoba közül balra. A szobában lesz egy lejárat a pincébe, csak el van rejtve. Ott van egy titkos lejárat, ami összeköti a pincét a metró egyik oldalsó szellőzőnyílásával. Ott fogunk lemenni. Jegyezted?
- Igen, azt hiszem, megvan.
- Akkor induljunk. – mondta a lány, és már talpra is ugrott.

Történetek a metróból 4.
2. rész

Előzmény

850… 800...750…700… számolt magában vissza, miközben nagy levegővételekkel sietett előre a metrószellőzőnyílás felé az egykori parkon keresztül. Ha jól emlékezett, talán Vérmezőnek hívták. Milyen morbid a sors, itt veszett el a legtöbb stalker a kezdeti időkben: kies, egyenes, szabad terep, és ha valaki nem sietett eléggé, könnyen elkaphatta valamilyen mutáns. Azóta megfelelő védekezési technikákat fejlesztettek az ilyen esetekre. 550 méter… 500...számolta a hátralévő métereket. Hatalmas kráter terült el a bal oldalán. Egykor a Déli pályaudvar épülete állt a helyén. Pont telibe találta az egyik robbanófej, és nem hagyott belőle mást, csak egy 3 méter mély marsi árkot. 400 méter…- számolt vissza magában, mikor hirtelen furcsa érzés fogta el. Egy másodpercre megtántorodott, és a füléhez kapta a kezeit. Furcsa, sűrű nedvességet vélt felfedezni az arcán. Óvatosan odanyúlt védőkesztyűjével, végighúzta rajta mutatóujját, majd maga elé húzta. Vér. A saját vére. Nem is volt ideje felfogni az eseményeket, amikor furcsa érzésre lett figyelmes, mintha valami szorítaná a mellkasát. Alig ocsúdott fel az első döbbenetből, már a levegőbe emelkedett, és a korábban hatalmasnak tűnő kráter egyre kisebbnek és kisebbnek tűnt számára. Megtapogatta a mellkasát, és érezte rajta a karmok erős szorítását. Egy Szárnyas lény fogságába esett. Hallott már stalkerekről, akik meséltek ilyen lényekről, de mind csak mitologikus meséknek tűnt előtte. 10 éve jár rendszeresen a felszínen, de még nem találkozott hasonló lényekkel sohasem. A mutáns szorítása egyre jobban körbefonta a mellkasát. Érezte, hogy egyre nehezebb lélegzetet vennie. Hátranyúlt az övéhez, és kivette belőle a vadászkését. Megpróbálta a lény ujjaiba belemártani, de mintha vaslemezzel próbálkozott volna, megsérteni sem tudta a vastag bőrt. A szorítás egyre csak erősödött. Hasztalanul rángatózott, kapálózott a lény szorításában, nem tudta magát kiszedni. Elnézett maga elé a távolba. Vajon hova viszi most őt? Meg fogja enni? Vagy a kölykeinek szolgál majd elemózsiaként? Esetleg a párjának? Nem így szerette volna bevégezni, de sajnos nem tudott mit tenni helyzete javításán. HHH. Hősi Halált Halt . Ez fog állni az aktájában, mint megannyi bevetés közben elhunyt stalker aktjában, amit besüllyesztenek majd a nagy irattár egyik zugába zugába, megőrizve róla valamiféle információmorzsát. Fogja vajon valaki olvasni az aktáját valaha is? Fog rá valaki emlékezni egyáltalán? Fog ő valakinek hiányozni? A legvalószínűsíthetőbb válasz mindegyik feltett kérdésre az, hogy nem, nem és nem. Elfelejtik őt is, mint az összes elesett stalkert, akik életüket áldozták a metróért. Aztán majd jönnek fiatalok, reményvesztettek, bűnözők, akiknek nem számít, hogy az életüket kell minden nap kockára tenniük egy egykor hatalmas és dicső nemzet megmaradt fiainak é leányainak jövőjéért. Akik csak túlélni szeretnének. Akiket kivetett magából ez, a saját ürülékéből táplálkozó társadalom. De miért is gondol most ilyenekre? Hamarosan vége az életének. Legalább akkor gondoljon valami szépre. Ekkor eszébe jutott az egykori Városliget. Árnyas sétányaival, a Nagycirkusszal, az Állatkerttel. Igen, ott sétáltak ők ketten. Egy könnycsepp jelent meg a szemében. Már megint elszomorodott. Csak Rá tudott gondolni. A barna szemére, a dús, barna hajára apró, alig észrevehető melírszálakkal. Milyen boldogok is voltak akkor, ott, a nyári napfényben. Érezte mellkasán a lény szorítását. Már alig kapott levegőt, érezte, ahogy a víz a szövetek közül lassan elkezd a tüdejébe szivárogni. Tipikus fulladásos halála lesz, végtére mégis csak jobb, mint élve tépjék szét hosszú szájszerveikkel ezek az undorító mutánsok. Legalább Rá gondolva fog meghalni. Ha van túlvilág, reméli, hogy ott legalább találkozhat végre vele, ennyi idő után. Réges rég hitt benne, hogy a halál után is van élet. A történtek óta, már maga sem tudta, hogy miben higgyen. Ismét felidézte maga előtt a szempárt, amiért érdemes volt élni, amiért érdemes volt minden reggel felkelnie. Az okosak beszélték, hogy mielőtt az ember meghal, még lejátszódik a szeme előtt az élete filmje, az életének legfontosabb eseményei egy gyors filmként kezdtek megjelenni a szeme előtt: a gyerekkora, az első kutyusa, a középiskola, első szerelem, majd a második, érettségi, egyetem, hosszabb, rövidebb kapcsolatok, majd Ő. Az együtt töltött idő minden pillanata hirtelen gyorsasággal végigfutott a szeme előtt. Sírt. Patakokban folyt a könnye. Az arcvédő maszk üvege teljesen bepárásodott. Nem látott már semmit. Kezdte átadni magát az elmúlásnak, amikor süvítő hang billentette ki gondolatmenetéből, és egy furcsa érzésre lett figyelmes. Ismét kapott levegőt, de ez más volt. Zuhanni kezdett. A párás üvegen keresztül nem látott semmit. Mi történhetett? Miért engedte el a lény? Mire végiggondolhatta volna, már le is huppant egy betonozott részre. Nem látott semmit maga előtt a párás üvegen keresztül. Hirtelen érezte, hogy megragadja egy kéz, és elkezdi húzni magával. Próbáld ellenállni, de túlságosan gyengének érezte magát ahhoz, hogy bármit is tegyen. Levegő után kapkodott. Egyszercsak észrevette, hogy a korábbi világító fényesség helyett sötétség vette körül, majd egy nyikorgó hang kíséretében hallott egy hatalmas puffanást. Valószínűleg emberrel lehet dolga, és talán nem eszi őt meg. Bár hallott furcsa, kannibál állomásokról is, de reménykedett benne, hogy nem ő lesz a mai főfogás. A pára lassan oszladozni kezdett a védőmaszkjáról.

Történetek a metróból 4.

1. rész

Lelógó kezével végigsimított a fegyvere tusán és óvatos mozdulatokkal egy görbe vonalat kezdett rajzolni az ülőalkalmatosságként hasznosított rozoga fadoboz melletti finom porba. Egy görbe vonal, majd visszafelé még egy, és összekötötte őket. Egy szem rajzolódott ki a földön. Emlékezett erre a szemformára. Százszor, ezerszer nézte, és mélyedt el a barna szembogárban. Nem volt átlagos, kicsit mandulaformát mintázott. Látta maga előtt ezt a rég kihunyt szempárt, ami boldogságot, melegséget jelentett neki minden nap, amikor felkelt, és elindult munkába. Felvette az nadrágját, az ingét, majd gyors, szinte már unalomig begyakorolt mozdulatokkal megkötötte a nyakkendőjét. A szempár odalépett hozzá, megigazította a gallérját, majd óvatos csókkal elköszönt tőle. Ragyogó mosolya betöltötte az egész napját, erőt adott a munkához, hogy minden este van hova hazatérnie. Minden reggel a zöld metróval ment munkába. Felszállt a Keletinél, leszállt a Gellért téren, majd villamossal elment az Infoparkig a munkahelyére. 18 éve nem volt az irodában. Vajon mi lehet ott? Vadállatok tanyája, vagy benőtték már a növények? A sok-sok irat, amit az évek során felhalmoztak mind porrá és hamuvá vált a villanásban. Annak köszönhette életét, hogy aznap épp elkésett, és munka után bent kellett maradnia, hogy a reggeli késést bepótolja. Hazafelé utazott, amikor a szerelvény hirtelen megállt az alagútban. Sokáig nem mondtak semmit, hogy mi történik éppen, miért is álltak meg. Álltak a sötét alagútban, órákig, minden információ nélkül. Senki sem tudott semmit arról, hogy mi történt a felszínen, senki sem tudta, hogy addigra a kétmilliós városból már alig maradt egy pár tízezres tömeg, akiknek szerencséjük volt, hogy épp időben jutottak le a metróvonalak által jelentett védelembe. A kialakult hierarchikus rendben a Keleti állomáson találta meg hosszas keresgélés után végül az otthonát. Úgy döntött, hogy életét a teljes metró védelmének szenteli, és megpróbálja megmenteni az itt felnövő fiúkat és lányokat attól, hogy át kelljen élniük ugyanazt a borzalmat mint neki. Hány ifjú, hány ártatlan fiatal lány sorsa dőlt el egyetlen gombnyomással. Álmok, vágyak foszlottak szerteszét egy szempillantás alatt, amint becsapódtak a robbanófejek. Azt tervezte, hogy megkéri a lány kezét. Mindig magánál hordta a karikagyűrűt, amit aznap reggel vett át az ékszerboltban. Ezért késett el reggel, ezért kellett ottmaradnia délután a munkahelyén. Ennek a késésnek köszönhette az életét. Egy kiüresedett, álmok nélküli életet. Sokszor kívánta, bárcsak ő is elpusztult volna akkor, és ott. A gyűrűkből új életnek kellett volna fakadnia, de csak halál járt a nyomában. Évekig nem találta a helyét a rendszerben. Elvállalt minden alantas munkát, csak hogy hamarabb elérje a vég, végül katonának állt. A Keleti speciálisan kiképzett egységének része volt, őket csak Delta Force-nak becézték a többi állomáson, valójában elit stalkerek voltak. Amolyan idegenlégióként működött a dolog. Ha valahol már nagy baj volt a vonalon, úgy őket küldték. Ha a felszínen található veszélyes helyről mintát, vagy bármilyen más tárgyat hozni kellett, őket küldték. Álmok, és vágyak nélküli, kiüresedett bábuk voltak mindannyian. Mind a tizenkét ember. Hűvös gyilkológép mindegyikük. Egy dolog kötötte össze őket: nem volt már miért élniük. Mindegyikük elvesztett valamit, vagy valakit, aki vagy ami értelmet adott az életének. Akkor, 18 évvel ezelőtt valami meghalt benne. Elvesztett valamit, amit senki és semmi nem tudott pótolni. Soha. Hosszú évek vándorlásai során mindig azt érezte, hogy nincs már miért élnie. Egészen 13 évvel ezelőttig, amikor bejárta a teljes vonalat a hír, hogy a Keletiek egy különleges egységes hoznak létre a legveszélyesebb feladatok elvégzésére. Azóta szolgált itt. Alig tűnt számára pár napnak. Nap-nap után megtette mindazt, amit megkövetelt tőle a parancsnoka. Nem is figyelte az órák, a napok járását. Mit érdekelte őt, hogy épp ki kormányoz, ki vezeti az Állomástanácsot, ki háborúzik kivel, vagy hogy egyáltalán megkapta –e az előző havi zsoldját. Egy dolog foglalkoztatta: megvédeni azoknak az álmait, akiknek még van annyi erejük, hogy merjenek egyáltalán álmodni. Belülről halottnak és üresnek érezte magát, amint ott ült a kis fadobozon. Lassan indulnia kellene vissza – gondolta magában, és ellenőrizte a felszerelését. Kevés lőszere volt, de talán nem találkozik feketékkel az úton haza. A szellőzőakna bejárata 900 méterre volt előtte. A kiképzésen tanultak szerint minden egyenes sugárút előtt rövid megfigyelést kellett végezniük, hogy felmérjék az előttük álló terepet, és az azon mozgó szörnyek viselkedését. Veszély esetén nem indulhattak tovább: álcázó köpenyüket használva be kellett húzódniuk valamilyen fedezékbe, és a veszély elmúltáig ott is maradni. 12 órája várakozott már a kis fadobozon, és emlékezett. Visszaemlékezett arra a szempárra, aki minden nap az újabb reményt jelentette. A szempárra, aminek ragyogása napsütéssé változtatta a legsötétebb napokat is. Egy óvatos mozdulattal szembogarat rajzolt a szemnek. Elmosolyodott egy pillanatra. Nem történt már vele azóta ilyen, hogy aznap reggel a lány megigazította volna a gallérját. Egy könnycsepp gördült le lassan az arcán. Felemelte fegyverét, körbenézett, megvizsgálta az előtte álló 900m-t. Nem látszott semmilyen akadály, semmilyen vadállat. Érzékei azt súgták, hogy lassan indulnia kell. Ránézett az órájára: a légszűrőbetét még éppen elég lesz egy gyors futásra a lejáratig Óvatosan felállt a kis fadobozról, ami megkönnyebbülve reccsent egyet. Óvatosan még egyszer körbenézett, és futásnak eredt.

Történetek a metróból 3.

Ez volt a 24. karácsonya a történtek óta. A családjától tanult módon feldíszítette egy Led sorral a szobáját, áttekerte az ágytámláján, majd végül a szekrény szúvas ajtajához erősítette. Bedugta a kopott konnektorba, és a szoba kék- piros-sárga fényekben pompázott. A fény ünnepe az örök sötétség birodalmában. Sosem volt ilyen világosság a szobájában. Az év többi részén éppen hogy egy gyenge fényű gyertyácska szokott világítani az asztalán. Általában elég volt neki az is. De ez a nap más volt számára. Az egyetlen az évben, amikor közel érezte őket magához. Közelebb, mint bármikor máskor. Visszarémlettek emlékezetében a régi karácsonyok bejgli és forralt bor illatú beszélgetései, a nagymama süteményei, ahogy a gyerekeknek jött a Jézuska, és a fa alatt rácsodálkoztak gyermekként az ott termett ajándékokra. Emlékezett, hogy legutolsó alkalommal egy rakétát kért a Jézuskától, hogy azzal felmehessen az űrbe. Világűrutazó akart lenni, első emberként a Mars felszínére lépni. 6 éves volt akkor, tele álmokkal, vágyakkal. Pár hónappal később látta a rakétákat. Egy könnycsepp szaladt végig az arcán. Kihúzta a kopott fiókot, és elővette megsárgult fényképeit. Ott volt rajtuk, 6 évesen, kezében a rakétával, amit a Jézuska hozott neki. Mellette a szülei, nagymamája a friss bejglivel a kezében mosolygott. Aznap este elénekelték a Csendes éjt, úgy gyújtották meg a gyertyákat az adventi koszorún, majd a karácsonyfán a csillagszórókat. 24 éve történt. Már nem is nagyon emlékezett rá, hogy milyen illata lehet egy fenyőfának. Vannak vajon fent egyáltalán még fenyőfák? Az egyik ősfenyőre azt mondták, hogy még a sugárzást is képes túlélni. Igaz lehet ez? Sosem járt a felszínen, csak stalkerek elmeséléseiből hallott a kopár, aszott vidékről, ahol se fenyőfák, se más növények sincsenek. Csak sivatag és pusztaság. Kezébe került a következő kép, ezen az édesapja épp egy bögre forralt borral a kezében olvasta a szokásos karácsonyi novellájukat. Milyen rég is volt már. Elszégyellte magát, hogy nem emlékszik a címére, és még egy könnycsepp gurult végig az arcán. Hirtelen kopogtattak az ajtaján. Egy piros ünneplőbe öltözött lány állt az ajtóban.

Történetek a metróból 2.

Későn ébredt. Már ha definiáljuk, mi számít későnek egy sötét világban. Egy fénytelen, ablaktalan világban, ahol csak az állomásokon maradt órák jelzik egyáltalán, hogy vajon mennyi idő lehet a felszínen. Soha, senki sem ellenőrizte még, vajon tényleg azonos napszaknak megfelelően élnek –e. Az emberek számára csak az jelentette az éjszaka eljöttét, hogy lejjebb vették a világítást tartalékra, ezzel is áramot takarítva meg. Kész szerencse, hogy a hőskorszakban az építők vállalkoztak arra, hogy a Duna alatt is átvigyék a nyomvonalat. Az első mérnökök fenékerőművek alkalmazásával fogták be energiáját munkára, és világítják meg vele a teljes vonalat, hogy életet adjon a halott folyó. A gyönyörű, kék Duna, ami fenségesen kanyargott végig a kontinensen, mint egy selyemsál, ami összeköti a területen rekedt népeket, városokat, történelmeket. A múltat, jelent, és jövőt. Ami korábban életet adott, az most a halál forrása: vize ember számára ihatatlan, csak gondos, több napig tartó speciális szűrők alkalmazásával tudják kitisztítani annyira, hogy emberi fogyasztásra is alkalmas lehessen forralás után.

Történetek a metróból 1.

- Hol vagy? – kérdezte halkan. –Hol vagy most? Merre laksz?- kérdezte ismét, és lassan kortyolt egyet a langyos gombateából. 17 év 2 hónap és 13 nap. Ennyi ideje nem látta őt. Ismét rátekintett a kezében szorongatott, megfakult képre. A Városligetben készült. Minden tavasszal, amikor kinyíltak az első virágok meglátogatták a játszóteret, és hintáztak. Hintáztak napestig, majd egymás karjaiban sétáltak haza. – Otthon… - suttogta halkan, és egy könnycsepp csordult végig az arcán. Talán már nem is létezik. Talán már benőtte azt is a buja növényzet, talán már vadállatok tanyája lett az is, ahol együtt képzelték el e jövőjüket. Ahol együtt képzelték el a gyermekeiket. Otthon. Ez a szó olyan távolinak tűnt, mintha soha nem is létezett volna, és csak valamely delíriumos álom terméke lenne minden olyan gondolat, amit oda köt. Volt egyáltalán otthona? Vagy csak képzelte az egészet? A lány a képről valóban az ő kedvese volt, vagy csak kapta valakitől. Nem emlékezett már pontosan a részletekre, hogyan jutott hozzá a kép. Ez volt az utolsó kapaszkodója a felszínhez. Ez volt az utolsó emléke róla. 17 év 2 hónap és 13 nap. Épp az évfordulójukat szerették volna ünnepelni. Megbeszélték, hogy találkoznak munka után az Deák térnél, a kék a metrófeljárat mellett, a templom alatt. Szép, tavaszi nap volt. Ideális hintázásra- emlékezett vissza. Vattacukor árus volt a tér közepén. Gondolta meglepi a lányt is. Odasétált hozzá, kért egy epreset. Ez volt a lány kedvence. Szerette volna kifizetni, amikor felharsantak a szirénák. Egyre hangosabban és hangosabban. Betöltötték az egész várost, nem lehetett mást hallani. És egyre hangosabbak lettek, veszélyt jelezve.

Az alapötlet onnan jött, hogy már korábban volt egy akció, amit de DeFranco fórumtárs szervezett, aminek keretében ha 5en összeálltak, akkor vettünk egy HD Sentinel Pro Családi licence-t, ami így 5 gépre volt jó.

Magát a programot szerintem nem kell bemutatnom, aki nem ismeri, annak itt itt van egy kis ízelítő a jó magyar program működéséről.

Beszéltem hdsentinel fórumtárssal, alias Máthé Jánossal, a program vezető fejlesztőjével, és kérdésemre megerősítette, hogy a családi licence bármilyen 5 számítógépen működik, nem kell egy helyen lenniük, valamint emellé örökös frissítést is kapsz, azaz a licence minden további hd sentinel kiadás és verzió esetén is használható lesz. Tehát teljesen legális a dolog, korábban is működött a megoldás, most is fog.

Ma este kicsit lesokkoltam. Gyuri barátom mondja nyomjak már egy CrystalDiskMarkot az SSDmen, (amit nemrég vettem tőle), hogy mik lesznek az eredmények. 100MB-t, mert az hamar kész lesz...

Papíron az Intel X25-V 40GB-s (nem, nem a G2, ez még korábbi típus) 170MB/s olvasást és 35MB/s szekvenciális írást tud.

Ráeresztettem hát a CrystalDiskMarkot, és ezt mutatta.

Az Intel X25-V

Mellé benyomtam egy CPU-Z-t, hogy nehogy azt mondjátok, hogy húztam a gépet.

Gondoltam megosztom a gépem fogyasztási eredményeit, hátha valaki olvassa, és okosabb lesz tőle.

Az alapszitu az volt, hogy vettem egy Sapphire 4850 Vapor-X 1GB-t. kikértem az emberek véleményét, hogy vajon egy 300as Zennel elmenne-e a kicsike meg a konfigom. Persze egyből mindenki mondta, hogy kizárt, lángolna a Zen tőle, inkább 400as minimum. Hittem nekik, ezért beszereztem egy FSP Booster X3 segédtápot a VGA-nak (mondom én vagyok a hülye, hát hallgatok másokra).

Egyik spanom persze nem hagyott békén, hogy ez ugyan nem fogyaszt 300 körül, max 240W, és a Zen is elhajtaná. Én mondom kizárt. Addig addig piszkált, míg mondta, hogy majd ha feljön Pestre felhozza a fogyasztásmérőjét és azzal lemérjük a cuccost. Fogadtunk egy Balaton szeletben, hogy 240W alatt vagy felett lesz a fogyasztás.

Közben eladtam a Zenemet, és egy 430Wos Seasonic táp van a gépemben kölcsöntápként a Zen vásárlójától addig is, amíg nem szerzek egy másikat. (elviekben jövő héten meglesz az 520Wos Seasonic S12II-520asom).