Ez egy kapcsolat nekrológja. Öt és fél év után elváltak útjaink. Váratlanul jött szerelem volt, majd a munka mellett távkapcsolat lett. Tavaly szeptemberben pedig egy óceán ékeldött közénk. Először csak 3 hónapra, amiből 1 év lett és most az egy évből egy élet. Számoltam ezzel a lehetőséggel, de váratlanul ért. Azt hiszem vártam volna rá bármeddig, ha tudom meddig kell. Ő volt a jobbik felem, minden szép és jó, amit magamból hiányoltam benne megtaláltam és élveztem, hogy szeretve vagyok. Nem vagyok rá mérges, nem haragszom, örülök az együtt töltött időnek. Viszont vele együtt távozott az életemből az egyetlen hosszú távú célom is. Összeköltözni és munkahelyet váltani. Ebben a két dologban biztos voltam, hogy jövö tavasszal meglépem.
Nem tudom hogyan tovább. Azt mondtam egyszer magamban, ha ez bekövetkezik felmondok és végig járom az országos kéktúrát, mint egy zarándoklat. Aztán olvastam, hogy agyonverték az izraeli túrázót, így aztán a nomadizálásról is lemondtam. Meg aztán gyáva is vagyok holnap felmondani. Maradok, aki voltam, hagyom, hogy sodorjon az élet.

21:40

Az utcáról női hangot hallok. Emeleti ablakból kinézek. Az utcai lámpa homályos fényében miniruhás lányt pillantok meg, aki az úton kerüli a kocsinkat. A részletek elvesznek a rossz megvilágítás miatt. Van egy kísérője, másik lány, de őt ekkor még nem látom. Van egy kis hupli a füves részen, felsétál rá. Enyhén előre hajol és elkezd hányni.

Mielőtt megtanulnánk mi is az a rekurzió, meg kell tanulnunk mi is az a rekurzió.

[ Szerkesztve ]

Reggel elhagytam a bringámat. Azt hiszem nem kéne soha többet innom.

Áh, kit érdekel?!

Jellemzően ez a párbeszéd játszódik le bennem minden meg nem írt hsz. előtt.