Pár perce értem haza a szeptember 22-i európai autómentes nap jóvoltából megrendezett Critical Mass biciklis felvonulásról. Mindenekelőtt tisztáznám, hogy nem egy "autós", hanem egy "biciklis" ember vagyok, van egy szép single-speed/fixi kerékpárom (az agyon két fogaskerék is van, ergo cserélhető a dolog), van rajta két fék és lámpa is (igaz, ez fixis körökben nem túl menő), mindenhova azzal megyek, még BKV-bérletet sem veszek, nem térülne meg. Autóm nincs, a jogosítványt most csinálom, nem húzok egyik irányba sem, a véleményemet pedig most osztom meg a tisztelt olvasókkal.

A Critical Mass egy évente kétszer megrendezett biciklis felvonulás, véleményem szerint afféle erődemonstrációja a két keréken közlekedő budapesti lakosoknak, eredeti célja az, hogy a főváros vezetését rávegye arra, hogy biciklizésre valóban alkalmas körülményeket teremtsenek. A biciklizés pozitívumait valószínűleg felesleges sorolnom, az autónál környezetbarátabb, rövidtávon, városban pedig gyorsabb közlekedési mód, mely ráadásul meg is mozgatja az embereket, épp ezért hozzájárul az egészséges életmódhoz. Egyértelmű, hogy nem az autót kiváltó közlekedési módról van szó, nem értek egyet azzal, hogy a városból (mint "olyanból") ki kell tiltani az gépkocsikat, valószínűleg kevésbé lenne működőképes a társadalom, ha reggel a kiflit biciklivel tolnák a pékségbe, ahogy valószínűleg az sem lenne túl jó, ha a mentős biciklin érkezne a szívrohammal küzdő beteghez. Mindettől függetlenül hangsúlyozom, hogy a biciklinek komoly helye van a városi közlekedésben, több európai nagyvárosban is jártam már, ahol érdemben lehetett autózni és biciklizni is - természetesen egymás mellett, a "másik oldalon" lévőkkel szemben megfelelő tiszteletet tanúsítva. Budapesten nem feltétlenül vannak megfelelő körülmények, de bizonyos helyeken azért akadnak korrekt bicikliutak is. Engem leginkább a gyalogos és bicikliút névre hallgató részek zavarnak, ezeken a biciklis nem tud elég gyorsan menni, a gyalogosok pedig folyamatosan életveszélyben érezhetik magukat, plusz problémásak bizonyos bicikliút szakaszok is, vagy az aszfalt nem megfelelő minőségű, vagy sok a csatornafedő, vagy meg-megszakad az út, utóbbi talán a legidegesítőbb, egyszerűen nem lehet tudni, hogy az ilyen helyeken mi a megfelelő és szabályos közlekedési mód. Ettől függetlenül számomra tökéletesen biciklizhető a város, a szabályok betartásával is. Persze nem mindenki huszonéves, van, aki nálam jobban fél, lassabban megy, számára valóban csak egy átfogó bicikliút-hálózat jelentene megoldást.

A jó rendezvény alapja a jó helyszín. Valószínűleg nem kell profi rendezvényszervezőnek lenni ahhoz, hogy ezt az alapvető igazságot meglássa az ember, mi legalábbis így gondolkodtunk a Mobile Meeting 2010 szervezése közben. Bogdán kollégámmal helyszínek tucatjait kerestük fel, ám valahogy egyik sem bizonyult a legkiválóbbnak. Ekkor jöttünk rá, hogy Budapesten meglepően kevés olyan helyszín létezik, mely maradéktalanul alkalmas lenne egy 300 fős összejövetel lebonyolítására. Az időpont a Mobilarena születésnapja miatt fix volt, de a helyszín keresgélése olyannyira elhúzódott, hogy az április elseje már kezdett aggasztóan közelinek tűnni. Végül március közepén végül megtaláltuk azt a helyet, melyet megnézve az első pillanatban tudtuk: a Mobile Meeting 2010-nek itt kell lennie.

Ez a hely pedig a belváros szívében, a Blaha Lujza térhez nagyon közel lévő Vas utca 16. szám alatt lévő Casa de la Musica, bár ezt a Mobilarena rendszeres olvasói és a rendezvény látogatói bizonyára tudják. Hogy miért volt nekünk olyannyira ideális, hogy megtekintése után az addig megnézett helyszínek már-már viccessé váltak? Elsősorban a flexibilitása miatt: a 2-300 ember egyidejű befogadására alkalmas, székekkel, asztalokkal, projektorral, hangrendszerrel felszerelhető nagytermet két irányból is meg lehet közelíteni, az egyik út a Diablo névre hallgató, roppant hangulatos bárhelyiségen át vezet, de mi végül nem ezt választottuk, hanem a ruhatárral, előtérrel, egy kisebb méretű bárpulttal, valamint két méretes és hangulatos szobával felszerelt irányt.

A dohányzásról

A dohányzásról minden normális ember tudja, hogy mennyire egészségtelen és rossz szokás, hiszen azon kívül, hogy hosszú távon tüdőrákot okozhat, büdös, drága és sokak szerint gusztustalan dolog. Magyarországon egy friss felmérés szerint mégis az emberek 36 százaléka dohányzik — köztük én is. Ezzel az aránnyal egyébként messze vezetők vagyunk a régiónkban, bár erre kétségtelenül kevésbé lehetünk büszkék, mint más dolgainkra — Lengyelországban a lakosság 32, Csehországban 29, Szlovákiában pedig 24 százaléka dohányzik

Jómagam nem tartozom és soha nem is tartoztam a láncdohányosok közül, egyetemista éveim elején kezdtem el dohányozni, mindig is inkább voltam "koca-", sem mint "rendes" dohányos. Hónapokkal ezelőtt el is döntöttem, hogy a dohányzást az addiginál is minimálisabb mértékre redukálom, amiben az előző bekezdésben felsoroltak indokok mindegyike szerepet játszott, tulajdonképpen nehéz is lenne megmondani, hogy melyik volt a legsúlyosabb közülük. A nem dohányosok számára hihetetlen és érthetetlen, de utálom a dohányfüst szagát, lakásban soha nem szívtam a cigarettát, ruháimat pedig nem győztem eleget mosni — az persze csak hab a tortán, hogy az a pár doboz cigaretta is jó pár ezresembe került minden hónapban. Bár mint minden dohányos, én is függőnek mondhatom magam — egy pohár sörrel a kezemben, kellemes társaságban szeretek cigizni — nem gondolkodtam semmilyen leszokást segítő mankóban, végső soron minden az ember fejében dől el. Ennek ellenére már hónapok óta szemeztem az egyre több helyen megjelenő elektromos cigarettákkal, inkább kíváncsiságból, sem mint a leszokásban való segítségkapás reményében.

A logoutot böngészve teljesen véletlenül ráakadtam Vikthor a modern nőket elemző írására, mely – valószínűleg az életemben mostanában történt komoly változások miatt – erősen elgondolkoztatott.

Az írás tartalmi részével, a leírt jelenségekkel nem vitáznék, mivel én is ezeket a dolgokat, ezeket a típusú nőket látom magam körül. A miértre viszont úgy érzem, hogy nem kaptam választ az említett írásából, az okokat a kolléga csupán annyival magyarázza, hogy „ez a feminizmus gyümölcse”. Ami kétségtelenül így is van, de úgy gondolom, hogy a jelenség gyökere nem itt, hanem a társadalmi értékrendnél van.

Egy német úriember, bizonyos Fritz Bohnsack az 1996-ban megjelent Szociális nevelés a szociális bomlás idején című könyvében írt arról, hogy hazájában nagy változások történtek a társadalom által elismert értékekre vonatkozó nézetekben. A pár évtizeddel régebben elfogadott, elismert tulajdonságokat mára kevesen értékelik, a társadalom az ezektől homlokegyenest különböző normákat becsüli. Gondoljuk végig: mik tették a múlt évszázad közepén az embert elismertté? Az alázat, a kötelességteljesítés, a megbízhatóság, az egyenesség, a hűség, a szerénység, valamint a lemondás a közösség érdekében – utóbbi véleményem szerint nem a szocializmus/kommunizmus jellemzője, sosem volt az. Ezzel szemben mik a mai értékadó tulajdonságok? Ha egy szóval kéne leírnom, azt mondanám: az önmegvalósítás. Ez magában foglalja a kötetlenséget, a spontán szükségletek kielégítését, a testi élvezeteket, a kreativitást. Hozzám a „klasszikus” értékek sokkal közelebb állnak, erényeimet is ezekben látom, de az a helyzet, hogy a társadalom többsége az „önmegvalósítás” szerint él, az emberek azt tartják értéknek. A hozzám hasonló gondolkodásúak tehát kisebbségben vannak, ez ellen pedig nem lehet mit tenni. A helyzetet, a megváltozott világot jól szemlélteti, hogy még a vallás is igazodott hozzá – gondoljunk csak bele, a katolikusok előbbre helyezik híveik lelkiismereti szabadságát, mint a dogma iránti elkötelezettségüket. Nem vagyok vallásos, úgyhogy ezekbe a dolgokba nem is mennék bele részletesebben.