Amikor Münchenbe költöztem, akkor annak örültem (majdnem) legjobban, hogy majd kiélhetem a hegybuziságom. Ha jól emlékszem, akkor már az első hétvégémen voltam valami túrán. Igaz, az még egy „turista csoporttal” volt, mert kb. még annak mondható voltam 5 nap után egy másik országban.
Akkor Wallbergben voltunk és lenyűgöző volt. Volt ám a nagy fogadalom, hogy amikor csak tehetem, akkor keresek valami kirándulni, vándorolni való helyet.

Első lépésként egy könyvet vettem a bajor vándorló helyekről, hegyekről, stb. és a könyv tanácsára egy hagymászó tanfolyamot is megcsináltam. Hegyet mászni azóta sem voltam, de egy halom dolgot megtanítanak, hogyan készülj fel akár csak egy vándor túrára.

A könyben 427 túra van leírva és ebből az elmúlt 4 év alatt 32-t be is jártam. Mindig is terveztem, hogy na most majd elkezdem írni a túráim, de végül nem lett belőle semmi. Majd most igyekszem pótolni.

Szóval a kis bevezető után, bele is vágnék: Buchberger Leite.

3 éve haverokkal tervben volt, hogy megyünk a bajor erdőbe, de Passau után akkora vihar kerekedett, hogy jobbnak láttuk nem tovább menni és egy közeli faluba hajtottunk be, ahol egy kis panzióban éjszakáztunk.
Aznap este még áram sem volt, így gyertyafényes vacsora mellett a panzió vendéglőjében kajáztunk, majd a pincér kérdezte, hogy honnét vagyunk, hova megyünk, stb.
Tőle jött a tipp, hogy ha már Ringelaiba vagyunk, akkor egy napot szánjunk a Buchberger Leitera. Senkinek nem mondott semmit a név és igazából a neten szétnézve sem volt egy nagy dobra vert valami, nem egy tipikus turista hely.
A válasz a kérdésre, hogy miért nem, nagyon egyszerű. Oda eljutni csak autóval lehet és a turisták inkább ezt kihagyják, vonattal vagy busszal mennek. Mondhtani, hogy kevesen ismerik a helyet, de ez ugye nekünk jó, kevés ember jár arra.

Kb. a faluból ki sem kell lépni és már is beüt a WOW effekt. Az Ilz folyó egy kis patakága csordogál a falú mellett és a patak mentén kell menni.

Van persze több út, de a patak mentén a legszebb, így mi is ott mentünk. Egy természeti csoda, pláne ha valaki szeret vándorolni, hegyek, völgyek között mászkálni.
Kb. elmondható, hogy kövek, sziklák és víz az egész út és habár ez unalmasan hangzik, egyáltalán nem az. Nem mellesleg olyan tiszta levegőt nem sok helyen szívhat be az ember, mint ott.

Most szombaton aztán arra gondoltam, hogy na, akkor megnézzük mit változott a helyzet arrafelé.

Szerencsére nem sokat. Nem sokkal napfelkelte után már tapostam a patak menti utat. Most magam mentem, amolyan meglépek a világ elől napot akartam a születésnapomon és sikerült is.

A reggeli közel 0 fok ellenéren pár órán belül 5-6 fok volt, ami már kellemes volt a frissen felkelő nap társaságában.
A tájon már erősen látszik, hogy jön az ősz, de nekem épp ez a kedvenc évszakom, mert ilyenkor tényleg minden színben pompáznak ezek a helyek.

A fák között beszűrődő fény, a patak csobogása, maga a természet hangja nem párosítható semmihez. Ilyen helyen szívesen élnék... de gondolom ezzel nem vagyok egyedül.

Ahogy haladunk az úton egyre vadabb, erősebb a víz folyása és annak ellenére, hogy nem mély, nem ajánlott a sziklákra rámenni, mert könnyen kimossa alólunk a víz és aztán ilyen hidegben a vízbe esni nem buli. Tapasztalatból mondom, de erről majd később

A víztől kicsit eltávolodva a vándorlásra kijelölt utak a szikák rengetege között, majd ahogy felfelé haladtam jöttek a sziklák, amiket már a hatalmas jelzőkkel kell illetni.

Sziklaomlás esélye elvileg nem áll fenn, de nem árt figyázni. Szóval egy sisak nem hülyeség ilyen helyen.
A fenti képen látható szikla középen volt kb. 2 méter magas, lehet viszonyítani a többit

Na, de vissza vízhez. Számomra ez a látvány olyan, ami megunhatatlan, soha nem ugyanaz, mindig valami újat mutat a természet.
Maga a túra egyébként egy ötös skálán egyes nehzségű, tehát semmilyen extra nehézségre nem kell számítani, leszámítva a hosszát, ami 10 km.
Tehát egy oda-vissza út azért lehet fárasztó, pláne annak akinek a napi mozgást azt jelenti, hogy lemenni a buszig meg a bevásárolni. Pár haver annó bele akart halni a sétálásba...

Rengeteg féle növény található és nagy örömömre még az hideg ellenére többféle gomba is fellellhető volt. Nevet ne kérdezzetek, ez nálam olyan mint a madarak, ha szárnya van az madár

Ehető vagy nem? Elvileg az ottani gombafalyok jó 70%-a ehető, de persze tudni kell melyikek azok. Én inkább vittem magammal kaját, habár a nagy helyi túrások azt mondják a hely ad mindent, ami egy túrához kell. Víz adott és sok növén meg gomba magában ehető. Nem próbáltam, nem is fogom.

Ilyenből volt sok, kb. 1 cm magas. Erről tudom, hogy mérgező.

Rengeteg különféle pókot is lehet találni, amik leginkább nedves és sötét helyeken fellellhetőek. Veszélyessel viszont nem fogunk találkozni.

Nem ritka látvány eső után.

Jön az ősz, a föld és fák is tele lehullott levelekkel.

Az út mentén vannak olyan részek, amiket víz fed be többé kevésbé. Vigyázni kell nagyon hova lép az ember, könnyen el lehet csúszni.
Elvileg épp most van az az időszak, amikor vannak az út mentén vízzel eláraszott részek és figyelni kell hova lép az ember. Az év többi szakaszában nincs ennyi víz.

A legfontosabb ilyen terepen egy jó cipő, na meg nézni kell hova is lépsz. A kövek, sziklák és a fa gyökerei között könnyen el lehet vágódni.

Sokan kihagyják a patak menti vonalat és a kijelölt úton mennek a víztől kicsit fentebb. Szerintem viszont megéri a víz mellett menni, ezt fentről nem 100%-ban lehet látni és ezt az elményt kihagyni kár lenne.

Az egyre erősődő víz jelzi, hogy lassan oda is érsz magához a Buchberger Leitehoz, ami valójában a túrahely neve, de a nevét egy szorosról kapta.

Ő lenne a szoros. Oda bemenni csak egy darabig lehet, mert utánna annyira szűk, hogy csak a víz tud átfolyni. Ehhez a látványhoz is át kell menni egy szűk barlangszerűségen, ami talán a legnehezebb pontja lehet a túrának ha valaki kövér.

A túra ezen pontják lehet dönteni, hogy visszafordulsz, vagy tovább mész még kb. 2 km-t Freyungig a célpontig, de az út maradék része el lett túristásítva, ott már sokan vannak. Amolyan piknikező helyet hoztak létre.

Én itt visszafordultam, a visszaút már lényegesebben gyorsabb, mivel annyira már nem nézelődtem. Persze még megálltam pár helyen fotózni... bár ne tettem volna.

A bal oldali hatalmas szikla előtt van egy kisebb szikla, alig látszik ki a vízből. Na ő nem volt a barátom szombaton.

Gondoltam, hogy még utolsó fótók egyike gyanánt a szikál között beszűrődő napfényben bevilágított pár kis madarat lefotózom.
Be is lépkedtem a sziklákra, majd rá a sziklára, amire nem kellett volna. Még annó a tanfolyamon tanultam, hogy mindent leellenőrizni, hogy mozog-e. Úgy is tettem, a fotós állvánnyal megbökdöstem. Stabilnak tűnt. Nem volt az.
A kb. 90 kilómra már nem volt stabil, vagy is az első 2-3 másodpercben még az volt, de utána éreztem, hogy csúszik ki alulam. Annyi lélekjelenétem még volt, hogy a fényképezőt kidobtam a levelekre (szerencsére a levelek alatt semmi kemény nem volt) és én meg belezuhantam a vízbe.
Igazából fel sem fogtam, hogy hideg és összevertem magam, csak arra koncentráltam, hogy kimásszak. Ez sikerült is, majd gyorsan a gépet néztem meg. Semmi baja Aztán jöttem én. Nekem volt bajom. A bal sípcsontom levertem elég szépen, jobb térdkalács kezdett el fájni, de az még semmi, hanem a kullcsontom fájt rohadtul. Véres sehol nem voltam, szóval fel nem szakadtam sehol.

Vizesen, összeverve legyalogoltam az autóhoz, ami kb. 6 km volt. Átöltöztem, majd az autóba beszállva éreztem, hogy a kulccsont körül valami nem okés.
Be is mentem egy orvoshoz, aki átküldött a szomszéd városba, ahol röntgenen kiderült, hogy megrepedt a csontom.
Minden rosszban van valami jó, most 3 hétig nem dolgozom Mindezek ellenére megérte a túra.

Mivel most lesz időm a következő hetekbe, majd írok még a túráimról. Már ha érdekel valakit