A Logout blog egy csodálatos hely. Szeretek ide írni, és hallgatni és figyelni a válaszokat, újabb és újabb konstruktív gondolatokat. Vagy az idióta ötleteim kerülnek ide, vagy az élménybeszámolóim. Volt egy előző blogom is, ugyanitt. Hijackelt e-mail cím miatt örökké a feledés homályába merült. Az a blog hat éve indult, most 22 éves vagyok.
A fiúk később érnek. Néha érettebb, néha bolondabb voltam a korosztályomnál. A kamaszkor hormonális ingásai igencsak megviseltek, olykor a tudatom egyenesen menekült volna a testemből. Eldördült pár olyan fegyver a gimnáziumi éveim mozivásznán, amik talán jobban tették volna, ha csendben maradnak, vagy nem is léteznek.
A sok borús nappal sok kesergő hangvételű írás is keletkezett. Nyári munkával megkeresett forintok keserves, fokcsikorgatott jogosítványba ölése, hogy aztán a hangszereimet eladva nagynehezen kipótolva meglegyen - nem a jogsi volt drága, hanem én voltam béna. Erre a családi autót még évekig nem vezethettem szabadon.
Hullámvölgyek, kapcsolatokban, vagy kapcsolatokon kívül. Előbbi azért volt rossz, mert tapasztalatok híján nem tudtam egy csomó jelenséget mire vélni, utóbbi pedig azért, mert akkor nem tudtam senkire fogni a bánatomat.
Ahogy a tarkón pörgő hormonháztartástól meg-megzuhanásaim ritkultak, úgy lassan elhagytam azt a blogot, majd jött a hijack. Akkor átköltöztem ide, némi idő után. A kettő soha nem ment párhuzamosan. Miután az előző bedőlt, csináltam egyet, mert kellett. Az új blogon kevesebb volt a kesergőm pláne a párkapcsolati témájú írás. Azt hittem, hogy soha nem lesz rám ennyire drasztikus hatással semmi, amit 2016 tavaszán ezekkel a csalafinta hölgyekkel átéltem (talán még emlékeztek, D és E. Sajnos előbbi kérésére az összes ilyen témájú bejegyzést töröltem.)
Most hasonszőrű történet határán érzem magam. Billegek egy nagyon mély gödör szélén, aminek nem tudom, hogy mi van az alján, de az is lehet, hogy nincs gödör, csak felbukok és megfejelem a talajt. Ugyanaz a zavarodottság lett úrrá rajtam ugyanazzal a csapodár, kaotikus gondolatmenettel, aminek minden szegletében egy sötét árny vár, vagy egy megcsillanó - talán hamis - reménysugár. Megkérdőjelezem a saját érzelmeimet és gondolataimat. Nem akarok mégegyszer indulatból dönteni, nem, nem és nem! Már akkor megbántam az előző történetet, amikor nagyjából a végére értem.
Hideg fej, analitikus gondolkodás. Ezt mantrázom napok óta. De Te (néha olvassa Ő is, aki most kiváltja ezeket a gondolatokat) megborítasz. Hűséges vagyok. De a gondolataim nem azok. Félek, hogy ez ugyanoda vezet, mint annak idején. Akkor elhagytam D-t E-ért, majd egy hónap múlva egy másik hullámvölgy visszaterelt D-hez. Vagy mégsem? Most nem azon a tengelyen hűtlenek a gondolataim, mint eddig. Más a Leitfaden, máshová vinne.
Nem tudom, mi lesz a vége. Mindent hittem. Mindent akartam látni ott, ahol talán semmi nincs. Miért is? Hogy megint rossz legyen? Ki tudja! Egy biztos, most heteket fogok várni, pihentetni, gondolkodni a döntések előtt. Ha komoly a szándék, meg fog várni.
Bármikor éberré teszel, mindegy, milyen késő van. Gyerekként szaladgálhatok körbe az elmédben, és minden polcra felmászhatok, minden üveget kinyithatok.
Lassan fogtam fel, de ahogy csúszok egyre mélyebbre és mélyebbre ebben a gödörben, úgy jövök rá a szavaid értelmére. Minden egyes percben, amikor egy újabb gondolat bukkan elő a tudatalattiból, beleremegek, és testemben-lelkemben belefacsarodok. "keményebbnek hittem magam"m nem gondoltam, hogy ennyire készen leszek megint, ugyanígy. Lehet, hogy van benne valami igazság, hogy már másodszor mászok ilyen helyzetbe.
