Sziasztok! A nyár során sok megpróbáltatás ért eddig.
Egy siófoki léüzemben dolgoztam, a neveket és a cégnevet kisatírozom. A kérdésem az, hogy idő előtti távozásom után - engedélyt kaptam bemenni elbúcsúzni a jövő héten - hagyhatok-e ilyen nyílt levelet neki, mennyire illik/szemét dolog az ilyesmi? Illetve fogalmazásbeli korrekciókat is szívesen fogadok, mert nem vagyok benne közel sem biztos, hogy ez a rage-fueled burn-halmaz a legjobb, amit a kezeim közül kiadhatnék.
Tisztelt L!
Szerencsés vagyok, amiért az XYZ töltőüzemében szolgálatot teljesíthettem, de mindenképpen szerettem volna írni Neked, mert nem érzem úgy, hogy ottlétem alatt részedről tisztességes bánásmódban részesültem volna.
Ahol vágják a fát, ott hullik a forgács. Ez az orosz eredetű közmondás mindig az eszembe jut, ha valamilyen munkám során hibát követek el. Tévedni emberi dolog, és ennek megfelelően mivel emberek vagyunk, mi is tévedünk. A tévedések általában vagy szimpla figyelmetlenségből származnak, vagy hibás tudással rendelkező alkalmazottak követik el. Friss munkaerő révén nálam mindkét hibaforrás szerepet játszott, főleg a tudásomban lévő hiányosságok mutatkoztak meg. Ilyen esetekben – ha időben észrevettem, akkor a műszakvezetőtől kérdeztem, ha csak késve, akkor egyből K-hoz mentem, aki oktatott, hogy hogyan kerülhetem el a jövőben az ilyen hibákat, miből vehetem észre, ha kezd egy művelet félrecsúszni.
A műszakvezetőktől is hasznos oktatásban részesültem. Mind A, mind B igyekezett úgy magyarázni, hogy a miérteket és a hogyanokat értsem meg, úgy megjegyezni is sokkal könnyebb volt a műveleteket, ha hibáztam, megértették, hogy hol csúsztam félre, és a helyes mederbe tereltek vissza. Oktatás és kioktatás között azonban véleményem szerint hatalmas különbség van. Nem csupán a segítő szándék és a stílus szempontjából, hanem a végeredményét tekintve is. Az egyik sor végén egy boldog és hasznos munkaerő áll, a másik végéről meg ilyen leveleket kapsz.
Nagyon tettre kész figurának tartom magam, az üzemben is – főleg, ha a tennivaló több volt, mint amennyit a létszám egészségesen elviselt – rengetegszer kérés nélkül besegítettem, ha ellenőrzéseim során körbejártam mindig megkérdeztem a dolgozókat, hogy ki mikor járt kinn, szeretne-e szünetre menni. Persze ha a társaságban volt valaki, akinek vaj volt a füle mögött és kiment volna akkor is, ha éppen akkor ült le, nem őt kérdeztem, hanem valaki megbízhatót, hogy ki mikor járt kint. Mertem kérdezni, mertem vállalni azt, hogy van, amit nem tudhatok, amivel egyszerűen ennyi idő alatt nem találkozom.
Meséltél nekem a munkakezdésem során arról, hogy mennyire fontos a renomé. Ezzel én is egyet kell, hogy értsek, de egy kicsit mégis másképp vélekedek a kérdésről. Szerintem a jó munkakapcsolatok bizalmon alapulnak, amikor a munkás és a műszakvezető egymást segítve, támogatva biztosítja a termelés haladását. Az itt végzett munkám során azt tapasztaltam, hogy ez egy működőképes modell. Nem értem tehát, hogy az ordibálást, a szidalomhullámot miért nem lehetett meghagyni annak a munkaerőnek, ahol a dolgozni akarás hiányzik, ahol ez maradt az utolsó eszközöd a termelés biztosítására.
Mielőtt tovább olvasnál, tudnod kell, hogy én nem haragudtam egy percig sem, bennem semmilyen tüske nem maradt, és remélem, hogy ez kölcsönös. Mégis úgy érzem, tudnod kell, hogy a döntésemhez, hogy korábban eljövök, nagyban hozzájárult, hogy Veled dolgoztam.
Előző munkahelyemen, egy kisvállalkozásban dolgoztam 16 éves koromtól kezdve egészen mostanáig minden nyáron. Ott hasznát vettem a nyelvtudásomnak, a beszélőkémnek. Meg voltak velem elégedve, és minden nyáron emeléssel vártak, hogy nehogy máshová menjek dolgozni. Most uszkve másfélszer annyit keresek ott, mint egy friss alkalmazott, vagy mint itt. És ezt a most-ot az XYZ-ben végzett munkám idejére is értem, hiszen a hétvégéimet, délutánjaimat ott töltöttem, a légkör, a végzett munka természete miatt is.
Azért vágytam mégis az üzembe, mert tapasztalni, tanulni akartam, és ilyen helyen is ki akartam próbálni magam, hogyan állhatnék helyt. Én úgy érzem, hogy a magam részéről minden követ megmozgattam, mindent megtettem. Mégis, lépten-nyomon azzal találtam szembe magam, hogy tajtékozva jössz, és közlöd velem, hogy nekem már rég tudnom kellene ezt, azt, amazt. Egy idő után már nem is fordítottam energiát a magyarázásra, mert megértési hajlandósággal nem találtam szembe magam.
A gépek állásidejének sarzsjelentő-beli rögzítését tekintve pontosan ez volt a helyzet. Sőt! Utána a műszakvezetők kifejezetten a számításos módszert várták el tőlem praktikus okok miatt. Én pedig malmozhattam magamban, hogy kinek tartozom nagyobb lojalitással, hogy a módszerét használjam: a műszakvezetőknek, akik a betanításomat végezték, vagy neked, aki a közvetlen főnököm voltál és irgalmatlanul lehordtál. Ha hibáztam azért, ha nem hallgattam Halász Juditot, azért. És itt talán jogosan visszautalhatok a renomé kérdésére.
A töltőüzemben végzett munkát élveztem, rengeteg új ismerettel és tapasztalattal gazdagodhattam. A jövő évemben esedékes szakmai gyakorlatom helyének kiválasztásakor viszont az XYZ töltőüzemébe a pozíció megpályázását egészen biztosan kihagyom. Nem vágyok vissza a kioktatás-lovak-Halász Judit Bermuda-háromszögbe, nem érzem úgy, hogy ez a szakmai felkészültségem növelésében hasznos szerepet játszhatna.
A lehetőséget, hogy megmutathattam, mit (nem) tudok, minden esetre köszönöm. Kívánok Neked minden jót, és munkatársaidnak is. Ahányszor leemelek a boltban egy Sió terméket, örökké eszembe jutnak majd az itt töltött napjaim, melyek egén sajnos egy sötétebb felhő voltál.
