Ez egy szemét írás Nekem, Neked, és D-nek is. Eléggé kusza gondolatokat gyúrtam össze álmatlanságomban, és egyáltalán nem garantálom, hogy értelmük is marad, mire a vászonra hajigálom a szavakat.
Na, szóval: butulok. Ez a második évem a Műszaki Egyetemen, és rengeteg a hajtás és a tanulás, mégis inkább érzem magam hülyének, mint okosnak. Nem az egyetemi életről van itt szó, hanem a mindennapi életről. És még csak nem is másokhoz akarom magam hasonlítani.
Rosszul érint, hogy régen igazi kis túlbuzgó, problémamegoldó gép voltam, aki mindent, ami az útjába került, valahogy leküzdött. Manapság az egyszerűbb utat keresem mindenhol, a jól kitaposott ösvényt, a másolt jegyzőkönyvet. Érzem, hogy a kreativitásom alább hagyott, a gondolkodásom sokat lassult, ha pedig problémával találom magam szembe, előbb tojom le, minthogy a megoldást keressem. Nem tudom, mi változtatott meg ennyire, és nem akarok ilyen lenni. Ha az öt évvel ezelőtti önmagam most végignézne rajtam, nem biztos, hogy boldog lenne.
A kísérletező kedvem megmaradt. Mióta alig több, mint egy hete levizsgáztam, elég sok mindent csináltam itthon, ami belefért. Megépítettem az utcazenész célszerszám alapjait, a komponenseket meg összegyűjtöttem (hangszóró érkezés alatt), egy romokban heverő gitárt többé-kevésbé feltámasztottam (némi intonációs pontosságjavítás még ráférne, mert így körülbelül semmit nem ér) és bőszen elkezdtem egy második Simson Schwalbit vadászni, mert rájöttem, hogy mekkora királyság volt, amíg volt, és milyen kár, hogy eladtam. Persze, ezúttal jobbat veszek majd.
A bicajokat is nekiálltam rendbecsapni. Holnap megjön az alkatrész, ha minden jól megy. A hátsó kerekek vannak oda. Az országútin újrafűzés, a montin csak gumicsere lesz. Persze mindenbe megy majd a zöld defektfogó takony, holnap kapom ki a kerekeket, hogy a fincsi meleg szobában tapogassam a fémeket, ne pedig az udvaron, lilára fagyott ujjakkal. Ja, és közben dolgozom is, és még a Nürnbergi játékvásárra is készülünk menni.
Az előző bekezdés mégis valami Horatiusi birtokszemlére emlékeztet. Nincs meg valami, valami hiányzik. Nem csak valami, a sport is. Márpedig az nem megbocsátható, hogy a két évvel ezelőtti bombaformám - magamhoz képest - olyan messze van, mint Makó Jeruzsálemtől. Eltunyultam, a net és a gép előtt fekve töltöttem majdnem az összes szabadidőmet a félévben. Ezt nem szabad többet. Egyáltalán nem. Fel kell pörgetni a dolgokat, és ezt minél hamarabb el kell kezdeni, mert különben az érdektelenség mocsarába ragadok, és ott döglök meg. A körülbelüli tervek megvannak, már csak munkához kell látni.
Úgy döntöttem, hogy most első nekifutásban D kimarad. Majd holnap. Azaz ma, csak később...