Ma tudtam meg sok részletet az ármánykodásból.
Én vagyok az Onoka. Van egy hitelre vett lakásom Pesten, jól áll a szénám, adott a közelgő diploma és mellette munka, és eddig - lekopogom - jó élet felé haladok, sőt. Jó életem van.
A szüleim elvannak, apu mérnök, anyu tanárnő. Bőven elég amit hazahoznak, pláne úgy, hogy pár éve már én is kereső vagyok. Az alábbi történet egyik szereplője sem éhezik vagy szenved hiányt bármiben.
Nagyapám meghalt két éve ősszel. Szerettük nagyon, nagy szövegei voltak, és egészen 15 éves koromig nem jöttem rá hogy nem a vér szerinti nagyapa. Anyai oldali nagyszülők, mama még él és jó egészségben él. A jog szerint anyukám a nem vér szerinti nagyapa után semmit nem örököl. Anyukám szerint ez ugyan jogos, de nem etikus. Szerintem sem, tekintve hogy 50+ évet anyukám családjában élt élete végéig. A ház másik fele a nagymamánké. Biztos vagyok benne, hogy a nagybátyám minden követ megmozgat majd, hogy megszerezze az egészet - persze a kifizetését leszámítva. Egyszerűen nem olyan alkat. Közel kétszer annyi bevételből gazdálkodik a családjuk mint a miénk, de nagyon rosszul bánnak a pénzzel. Összezsúfolva élnek felesleges kacatok között, túl sok gyerek túl kevés helyen, de közben minden rettenetesen exkluzív kell hogy legyen.
Az apai ágon sem 100% -os a helyzet. Itt apukám nagynénje lakik közel, egy kis település szélén. Van egy háza, amit apukámra és a testvérére szeretett volna végrendeletében hagyni, azaz a húga gyerekeire. De a nagymamának más ötlete támadt, és titokban kötöttek egy eltartási szerződést, amiben szentesíti, hogy a ház az ő nevére kerül a nagynéni halála esetén. A feltételek betartása nem valósul meg. Mi megyünk és segítünk, intézkedünk, bármi baj van. Pontosabban apukám.
Szeretném ha nem is merülne fel ennyi ármány. Én két generációnyira vagyok jelenleg az örökléstől és nem bírom elképzelni hogy valaha belemenjek ilyen meccsekbe. Ha kimegyek és a jelenlegi munkám jelenlegi fizetésére számot tartva dolgozom, max. 5 év alatt híre-hamva sem lesz a hitelemnek. Több pénzről beszélünk, mint amennyit bármelyik ingatlan családunkra eső része érhetne. Nem az öröklés fáj vagy zavar, hanem a szúrás családon belül, haláleseteket követően. Olyan érzés erre rádöbbenni, mintha a nemzet romjait látnám egymáson összeveszve a másikat elemészteni.
Mi egy egészen középosztálybeli család vagyunk. Mi lehet máshol! Elvesztünk.
Ennyi pénz mellett már nehezen mennek el az emberek.
