Tizenhárom - tizennégy éves korom körül, vagy talán egy két évvel később belegondoltam, hogy a tudomány jelen állása szerint az ember halandó. Mivel nem volt a vallás a háztartásunkban (jav.) túlságosan erőltetve, és amúgy is az a hiszem ha látom típus voltam mindig, alapból elvetettem a túlvilág és a felsőbb hatalom létezését.

Ez nagyon masszív felismerés volt ahhoz képest, hogy milyen érettségi szinten álltam akkoriban. Olyan keveset tudtam, de ez a logikai következtetés mégis olyan nehéz terhet helyezett rám. Csak egy van belőlem, az életemből, és csak előre haladunk, vissza nem lehet. Ezzel rá kellett hogy döbbenjek, hogy minden mozdulatomnak, tettemnek súlya van.

Később aztán könnyedén feledtem ezeket a gondolatokat. Nem voltam óvatos, nem voltam kimért, és sokszor nem adtam meg a tiszteletet azoknak, akiknek egyébként járt volna, és magamat sem tiszteltem, és sokszor nem álltam ki magamért.

A gimnázium harmadik évét taposhattam, amikor először szembesültem a halál jelenlétével. Valaki olyan halt meg, aki ugyan nem volt a családom tagja, de nagyon nagyon szerettem. Sajnos nem mutattam ezt neki eléggé ki. Péter bácsi, az általános iskolai osztályfőnököm volt az az elsőtől a negyedik osztályig. Egyszerűen öröm volt hozzá bemenni akármikor, felső osztályosként is gyakran látogattuk, amikor nem a saját kis harcainkkal voltunk elfoglalva.

A kereken ötven éves tanítót több rendbeli érkatasztrófák sújtották egy teljesen átlagos nap reggelén, borotválkozás közben.

Amikor Őt az utolsó útjára kísértük, nem csak őt sirattam. Azzal áltattam magam, de igazából az élet törékenységét, és az én önző önmagamat is sirattam vele.

Ma sem érzem a nyugalmat. Azt akarom érezni, hogy az életem idejét kihasználom, és jó célokkal. Ehhez képest ez a nyugalom nagyon hiányzik. Régen egy-egy pillanatra megvolt, amikor egy nagyobb feladatnak értem a végére. Talán ez is lehetett valamikor a motivációm forrása. Most nem tudom, mitévő legyek.

A napok, a kihívások sorra jönnek, ahogy a könnyebb időszakok váltják a nehezebbeket. És érzem, hogy belül valami hiányzik, nem vagyok egész. A régi, nyughatatlan, kiváncsi én hiányzik. Az öröm, a csillogás, amit a szememben olyan sokan láttak és felfedeztek. Az élet élvezete és szeretete. A langyos tavaszi napon kerékpárra ülni, a napra kifeküdni, a vegytiszta boldogságba merülni, és abban megfürdeni. Nem nyúltam még semmi tudatmódosító szerhez, és nem is tervezem. Boldog életet szeretnék, ennyi az egész.