Úgy tapasztaltam, hogy a hirtelen, nagy környezetváltozás is agressziót szülhet, hiszen az is egyfajta extrém feszültség-forrás. Kisöcsém, mikor iskolába ment, rögtön nekiment mindenkinek, akinek nem tetszett a képe. Ma visszaemlékezve úgy mesél róla, már nevetve, hogy ez volt a konkrét gondolata. Mivel egyáltalán nem járt korábban óvodába (nem tudták megoldani a vegetáriánus ebédet, és azt nem engedték, hogy külön kaját vigyen), sem egyáltalán emberek közé, nem tudta, hogyan kell hozzájuk viszonyulni, pedig itthon egyáltalán nem verekedett igazán senki, apámra meg már nem is emlékezhetett, és akkor még anyagilag sem álltunk így. Az alsós tanítónak köszönhetően negyedikre teljesen kinőtte ezt, mi több, nyolcadikra az osztálya "celebje" lett. (Igaz, az ő tanulmányai speciel közepesek, de nem születhet mindenki zseninek.) Egy kis utánaolvasás után azt találtam, hogy a tanyán, vagy félreeső helyen élőknél gyakran előfordul ilyesmi.
Felmerül a kérdés, hogy kinek van ilyen esetben felelőssége, mikor megpróbálja az ember óvodába járatni a gyereket, de nem hagyják. Mindenesetre ha ilyen adódik, akkor a legrosszabb, ha eltussolják a dolgot, utána kell menni, beszélni kell a szülőkkel vagy gyámokkal.
Az elitiskolában, ahova jártam, volt egy zsenigyerek, akinek szintén gyakran dühkitörései voltak. Nálánál két-három évvel idősebbekkel tanult együtt, de még köztük is különórákra járt, és versenyek sorát nyerte. Ez is egy feszültségkeltő helyzet. Voltaképp szerintem elég sok, a nyugodt, átlagos életviteltől eltérő helyzet kihozhatja időlegesen vagy akár a későbbiekben is az agressziót.
"Minden szervnek megvan a maga jogköre (ebbe nem is mennék bele most, hosszú lenne), és ezek a szervek együtt dolgoznak, ezért nem kell senkit felruházni több jogkörrel." - Mégsem lépnek sok esetben, még ha tudják is, akkor arra mi volna a gyógyír?