2024. március 19., kedd

Gyorskeresés

Találkozás

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

Gyönyörű reggelre virradt. Az eresz alatt hangosan csiripeltek a fecskék. Háromnegyed hatkor Zsolt már nem tudott aludni. Szíve csordultig telt boldogsággal. Tegnap annyi kellemes dolog történt vele, hogy ma egész nap jókedve lenne még akkor is, ha ólomszürke égből csendesen szitálna az eső, hideg széllel kísérve. Erről persze szó nincs. Magára kap egy pólót, és lesétál a mólóra. A magas, keleti part mögül lassan araszol fölfelé a nap hatalmas, vörös korongja. A kemping felől jön egy horgász, néhány marék kukoricát szór a nádas kicsinyke irtásába, majd belógatja a pecáját. Zsolt néhány szót vált vele a döglött angolnákról, majd odébb sétál, nehogy elriassza a halakat. A tó fölött vadkacsák húznak, majd sorra belecsobbannak a vízbe. Néhány szinte eltűnik a messzeségben, mire végre leszáll. A közelben néhány sirály guberál a teli szeméttartókban. Ilyen korán még kicsit hűvös van, különösen mikor jön fel a nap, elkelne egy vastagabb holmi. Zsolt, a fázós karjait dörzsölgetve, visszaindul a szállására. A faházak között, csendesen beszélgetve, gyűjtik a szemetet a dolgozók. Két köpenyes nő, egy ágyneműs kocsit tol maga előtt. Az arra járó vendégeknek természetesen előre köszönnek, hozzátéve, hogy szép időnk lesz ma.

Zalán éppen kiállt a teraszra. Az apja odakiált neki, hogy menjenek-e úszni. Lehetőleg nem túl hangosan, hogy az alvókat ne zavarja. Zalán igent int, s mire Zsolt felveszi a fürdőnadrágját, már ott vár rá az ajtóban. Irány ismét a móló! A Vaskacsa létráján ereszkednek le a vízbe. Itt elég mély, nem kell harminc métert gyalogolni, mint a strandon, hogy úszni lehessen. Itt azonnal lehet, sőt ajánlatos. Nem csak a mély víz, de a hideg miatt is. Zsoltnak azonnal felállt a szőr a karján, amint belemerült a tóba. Az úszás is nehezére esett, nem ment olyan lazán, könnyedén, mint tegnap délben. Talán ötven métert haladhattak, amikor javasolta, hogy forduljanak vissza. A fiának nem volt ellenvetése, már fordult is. Bizonyára ő is hidegnek találta, de legalább felfrissültek. Csak akkor tette szóvá, amikor kimásztak, hogy ő az uszodára gondolt.
– Valóban! – csapott homlokára Zsolt – Erre nem is gondoltam
– Na, majd legközelebb. Egyelőre elég volt a vízből.

Mikor visszaértek, már a lányok is ébredeztek. Kinga, rettenetesen kócos hajjal, éppen a kávét készítette. Elkapva a férje pillantását, gyorsan megelőzte a megjegyzését, és ő maga mondta, hogy
– Jó a hajam. Hol jártatok már ilyen korán így, egy szál gatyában?
– Lementünk, megnézni, rendben van-e a Vaskacsa. Ma lesz a nagy, családi vitorlázás. Na, meg úsztunk egyet a tóban, ha már ott jártunk. Jó jó, tudom, hogy mit akarsz mondani. Nem jutott eszembe, hogy az uszodába menjünk. Akkor mi van? Én se vagyok tökéletes, nem juthat eszembe minden. A gyerek se mondta, csak jött utánam. Biztosan nem ébredt fel. Legalábbis amíg a vízbe bele nem toccsant. Brrr, de hideg volt.
– Na, akkor gyere, igyál egy forró kávét!
– Előbb magamra kapok valamit.
Miután felöltözött, kiült a teraszra. Kávéját kavargatva arra gondolt, hogy nem igazán vágyik most a vitorlázásra. Tegnap még nagy kedve volt hozzá, de ma már nincs.

Zsuzsára gondolt. Húsz éve egyáltalán nem is találkoztak, és jól elvoltak egymás nélkül. Annak idején nagyon fájdalmas volt az elválás, de miután elköltöztek a faluból, szinte nem is látták egymást, így könnyebb lett valamivel, lassan beletörődött. Mindkettőjüknek családja volt, akiknek szükségük volt rájuk. Évek múltán már csak olyankor gondolt rá, ha Kingával valami gond volt érzelmileg. Úgy mondják, hogy az ember azt keresi egy szeretőben, amit a házastárstól nem kap meg. Valójában nem szenvedett hiányt semmiben. Kinga jó feleség és jó anya volt. Illetve most is az. Csupán annyit róhat fel számára, hogy soha nem volt vele eléggé nyitott. Legalábbis úgy érezte sokszor, mintha valami titka lenne, mintha valamit titkolna előle. Igaz, azt már soha nem tudja meg, hogy Zsuzsa milyen feleség lett volna. Azt se lehet kizárni, hogy már azóta külön élnének, mint ahogy Dunai Rezső is külön él tőle. Mindez az okoskodás persze nem csitította benne azt a kényszert, hogy mielőbb találkozniuk kell. Lehetőleg még ma. Viszont az a ritka helyzet állt elő, hogy együtt a család. Ráadásul az ő tiszteletére jöttek össze. Hogyan teheti meg, hogy lelép? Közös programot terveztek. Nem mehet most el. Vagy ha mégis, mivel indokolja? Mindig igyekezett őszinte lenni, de most kénytelen megejteni egy apró kis hazugságot. Felhívja magát telefonon. Na, ez jó ötlet.
Kinga is kibotorkált a teraszra még mindig álmosan és kócosan, kezében a kávé, szájában a cigaretta. Leült az asztal mellé, Zsolt pedig bement a házba, majd a telefonnal jött vissza.
– Minek a telefon?
– Lajost kellene felhívnom, hogy megkérdezzem, mikor jön az a német fazon. Tudod, akinek az a felújítás lenne.
– Milyen Lajos? Még nem ébredtem fel.
– Milyen Lajos, milyen Lajos! A munkavezetőm. Mondtam, hogy az építkezésen érdeklődött a múltkor egy pasas. Vállalkozót keres a házához.

– Jó reggelt szülők – nyomott mindkettőjük homlokára egy-egy puszit Eszter, majd leült az asztalhoz ő is.
– Mi van fater, dolgozol? Ma pihenés van, meg család! Kérek én is egy kávét, sok, sok tejszínnel. Mikor indulunk? Ki lesz a kapitány?
Megszólalt Zsolt telefonja. Lajos volt az. Hát ilyen nincs. Ez nem lehet igaz. Nem is kell füllenteni, biztosan ráérzett a főnöke gondjára. Ettől már csak az lett volna jobb alibi, ha Kinga veszi fel a telefont. Na, de most már azt mond, amit akar, az asszony nem hallja a Lajos hangját. Az a legkevesebb, hogy azonnal mennie kelljen. Fokozódik a csoda. Valóban mennie kell Pestre, éppen úgy történt, ahogy szerette volna. Azért igyekszik bús képet vágni a dologhoz, ne lássák, hogy örül neki.
– Ki volt az, mit akart? – kérdezte a neje, miután kiitta a kávéját.
– Ott van az a kuncsaft az építkezésen, akit pont most említettem. Találkozni akar a vállalkozóval, vagyis velem. Délben a szállodájában lesz, ott találkozunk. Mármint a Gellértben. Nem egy senki fazon, ha ilyen helyen lakik. Sajnálom, de ezt meg kell fognom. A Vaskacsán úgyis szűkösen lennénk. Majd holnap én parancsnokolok a hajón. Oké?

Megreggeliztek, kihajóztak. Egy órával a telefonhívás után Zsolt már a kocsiban ült. A kompra éppen behajóztak, beállt a szokatlanul rövid sorba. Igaz, utolsóként, de még feljutott a fedélzetre.
A túlsó parton az volt az első dolga, hogy felhívja Zsuzsát. Nem is tudja, hogy hozzá indul. Csakhogy tegnap a Barbara készülékéről hívta, tehát a lányt kénytelen bevonni, hiszen nem tudja a számot.
Az üzleti találkozó most éppen kapóra jött, ezzel egy kicsit saját magát is igazolja. Vagy félrevezeti? Azt hazudja magának, hogy azért megy el az egykori szerelméhez, mert éppen arrafelé volt dolga. Tudja, hogy ez nem igaz, de valamelyest megnyugszik tőle. Azért egy kicsike görcs ott van a gyomrában, Húsz év nagy idő. Biztosan Zsuzsa is megőszült már. Persze biztos benne, hogy most is egy szép nő, hiszen manapság nem öreg egy negyvenöt éves asszony. Nem olyanok a nők, mint egy-két emberöltő előtt. Adnak magukra, különösen városon.
Barbara megadta a számot, de Zsuzsa ki van kapcsolva. Furcsa, kettős érzés volt Zsoltban. Egyrészt megkönnyebbült, hogy nem kellett semmit mondania, másfelől viszont bosszantotta, amiért nem tudta elérni, így csak elodázta az elkerülhetetlen beszélgetést. Újra próbálkozott, majd harmadszor, negyedszer is.
– Halló! Tessék?
– Szia Zsuzsa. Megint én vagyok az, Zsolti. Találkoznunk kell még ma. Már úton vagyok hozzád.
– …..
– Halló! Ott vagy?
– Igen, hallom…Meglepődtem. Hol vagy most?
– Most Szántódon. Éppen lejöttem a kompról.
– Most én éppen dolgozom, majd csak kettőkor végzek.
– Addig nem várhatunk, majd otthagyod. Ezért nem fognak kirúgni. Hova menjek érted?
– A nagycsarnokban dolgozom. A déli kapun gyere be, majd fel a galériára. Jobbra, a sarokban megtalálsz. Elmenni persze nem tudok. Nem zárhatok be.
– Na, majd megbeszéljük. Rohanok.
– Csak óvatosan rohanj! Vigyázz magadra!

A kérésnek eleget téve, óvatosan indult. Amikor kiért az autópályára, akkor aztán mindent bele! A forgalom nem akadályozta, alig kellett előzgetni, pedig tartotta a 180-at. Fehérvár után kicsit visszavett a tempóból. Érdnél már akár a trafipax is mérhette volna, hiszen a 110-et is alig verte a mutató. Szeretett volna mielőbb odaérni, de félt is a találkozástól. Mit mond majd neki ennyi idő után? Aztán az jutott eszébe, hogy valamikor nagyon régen Zsarátnokon találkozott az utcán egy kismamával. Korábban szeretett volna udvarolni neki, de attól tartott, nem találnak majd közös témát, nem tudnak miről beszélgetni, így nem is próbálkozott nála. Akkor, ott az utcán egy szuszra többet beszéltek, mint korábban évek alatt. Természetesen elsősorban a gyerekekről.
– Na! Ez az! Zsuzsával is jól eldumálunk a gyerekekről, hiszen már szinte nászok vagyunk. Aztán, ha elmúlik a kezdeti feszültség, nem lesz semmi gond. Csak érjek már oda.
Lelki szemeivel maga elé képzelte a találkozás pillanatát, amint – éppen úgy, mint fiatal korukban – jobbról, balról megpuszilja, esetleg közben megfogja a vállát, majd talán meg is öleli. Lehet, hogy szorosan, talán szenvedélyesen.
Miközben ezen tűnődött, annyira lelassult, hogy rávillogtak. A találkozás pillanatától annyira félt, hogy Budán befordult egy mellékutcába kicsit pihenni, vagy inkább megnyugodni. Arra gondolt, hogy biztosan helyrebillenne a lelki nyugalma, ha lemondana erről a találkozásról. Majd kimenti magát azzal, hogy nem volt ideje, mert várt rá az ügyfél. Na ne! Ez butaság. Egyszerűen nincs kifogás! Még tíz óra sincs, délig van két órája. A találkozó aligha tart egy óráig. Előtte is, utána is van ideje. Ha nem hívta volna fel Zsuzsát, még meggondolhatná magát, de hát felhívta.
– Na, indulás Parádi úr! – utasította magát. – Zsuzsa is éppen így izgul. Jó lesz úgy, hogy meglátogatom a munkahelyén, kicsit dumálunk, levezetjük a feszültséget, majd amíg a Gellértben üzletelek, megnyugszik a lelkem. A lelkünk. Kettőkor érte megyek és hazaviszem. Addigra teljesen rendben is leszünk. Mintha soha el se váltunk volna.

Saját utasításának eleget téve besorolt a főút forgalmába. Le a Hegyalja úton a Duna partig. A parton a Szabadság hídig, amin átkelve meg is érkezett a csarnokhoz. Mint itt mindig, most is kellett egy kis szerencse ahhoz, hogy parkolóhelyet találjon. Szerencséje volt. Szinte a kapu elől indult ki egy kocsi, aminek gyorsan el is foglalta a helyét. Lezárta a kocsit, remegő térdekkel nekiindult a mozgólépcsőnek. Régebben járatos volt itt, emlékezett rá, hogy a lépcsők menetirányát időnként megváltoztatják. Most éppen úgy működik, hogy szembe megy azzal a sarokkal, ahol Zsuzsát kell megtalálnia. Félúton már nyújtogatja a nyakát, hogy mielőbb odalásson. Nem látta, pedig elképzelte, hogy ott áll vele szemben és várja. Kicsit tülekedni kellett a tömegben, hogy odajusson a sarki üzlethez. Mindenki idegen volt számára.
– Dunainét keresem – szólította meg az egyik eladót, aki nem tudta, hogy ki az, de felajánlotta, hogy megkérdezi a kollégáit.
– Ki az a Dunainé? Az úr őt keresi
– A Zsuzsát keresi? – lépett oda hozzá egy erős testalkatú fiatalasszony – Itt dolgozik mellettem, csak most elszaladt valahová. Tud várni egy kicsit?
Bólint, hogy igen, meg, hogy köszöni, és nagyon melege van, pedig ez egy aránylag hűvös hely volt máskor. Félre áll a tömeg sodrásából, és egy oszlop mellett toporog türelmetlenül. Közben megfordul a fejében, hogy elmegy, de aztán mégis erőt vesz magán, és tovább várakozik. Kicsit dühös is magára, amiért egyáltalán megfordul a fejében, hogy megfutamodjon. Az órát nézi, ami alig mutat többet, mint amikor ideért, pedig úgy érzi, nagyon hosszú idő telt már el azóta.
– Szia. – mondja egy ismerős hang. Zsuzsa ott áll előtte egy méterre, mint egy cövek. Alig láthatóan mosolyog és vár. Zsolt se mozdul.
– Megismersz? – szól ismét a nő, alig hallhatóan. Elég erős a háttérzaj. Zsolt megismeri, hogyne ismerné, de nem jön ki hang a torkán, csak szaporán, alig láthatóan bólogat.
– Mondták, hogy vár rám egy úr. Ez nagy segítség volt a számomra. Te éppen itt álldogálsz, mint aki vár valakire.
A férfi még mindig nem tud szólni, inkább kinyújtja két karját. Zsuzsa gyorsan a kinyújtott karok közé furakodik, s átöleli Zsolt derekát. Szorosan fogják egymást egy darabig, mintha attól félnének, hogy a másik elszalad, pedig dehogy futnának el éppen most. Aztán ismét a nő mozdul. Kibontakozik az ölelésből, de csak egy lépést hátrál. Fogja a férfi mindkét kezét. Most már nem csak mosolyog, hanem hangosan nevet.
– Nem ismertél meg ugye?
– Dehogyisnem. Semmit nem változtál. Ugyanolyan szép vagy, mint húsz évvel ezelőtt.
– Te viszont sokat lehettél a napon, mert a szép fekete hajad teljesen kifakult.
Ezen nagyon jót nevettek. Újra összeölelkeztek és sokáig álltak így szótlanul. Zsolt szeméből még a könny is kicsordult.
– Mit csinálsz te itt? Butikod van? – kérdezte, megtörve a hosszú csendet.
– Jó is volna! Csak alkalmazott vagyok. Nem megy nekem olyan jól, hogy saját üzletem legyen.
– El tudnánk most menni egy kicsit nyugodtabb helyre?
– Mondtam a telefonba is, hogy nem zárhatok be, de azt hiszem, neked is dolgod van. Gyere vissza kettőkor! Most legfeljebb annyi időre tudok elmenni, hogy kikísérlek. Jó így?
Persze, hogy jó volt így. Zsolt is így gondolta. Zsuzsa szólt a szomszéd kereskedőnek, hogy nézzen rá az ő boltjára is egy pár percig, majd átfurakodva a tömegen, kimentek az utcára.
– Ez a tiéd? Nagyon szép kocsid van.
– Szerintem is, bár nem mostanában rakták össze, szinte már matuzsálem. Kevés szaladgál belőle. – válaszolta, majd észrevette, hogy éppen egy olyan kocsi halad el mellettük, de úgy tett, mint aki nem veszi észre. Az asszonynak aligha tűnik fel, hiszen nem olyan a színe. – Kicsit ugyan fiatalos, nem egy ilyen vénembernek való, de szeretem. Ülj be, mutatok valamit! – tárta szélesre a hatalmas ajtót.

A csomagtartóból elővette a laptopját, ölébe tette, kissé Zsuzsa felé fordítva a monitort. Ez volt a mobil irodája. Most éppen úgy tett, mint a nagymamák szokták, hogy mutogatta a családról készült képeket. Közben felvetette azt az ötletet, hogy leviszi Tihanyba, és ott személyesen megismerheti őket. Zsuzsa persze kapásból elhárította a meghívást.
– Ez a fiam és a te lányod. Nagyon szép nő. Éppen, mint az anyja. Nagyon kétségbeestem tegnap, tudod-e? Szörnyű dolog lenne, ha beigazolódik a gyanúm. Ugye biztos, hogy nem az enyém?
– Tudom, hogy megijedtél, hallottam a telefonban, – nevetett az asszony – de legyél nyugodt, biztos vagyok benne. Legalább egy hónappal később lettem terhes, mint amikor utoljára együtt voltunk. Nyugodt lélekkel várhatjuk a közös unokát.
– Mi az, hogy utoljára? – tettette a felháborodást – Ezt komolyan gondolod? Úgy akartad mondani, hogy amikor legutóbb együtt voltunk! Vagy nem?
– Lassabban a testtel nagyapó!
– Mondtad, hogy nem vagytok együtt Durusszal. Van valakid?
– Miért fontos ez most? Már lezártuk a közös múltunkat, mindkettőnknek családja van. – majd halkan még hozzátette - Igaz, nekem csak egy fél.
– Úgy látom, fájlalod. Miért mentetek szét?
– Hosszú. Nem akarok most beszélni róla, majd talán máskor.
– Vagyis lesz még máskor? – kérdezte Zsolt a reménytől felcsillanó szemekkel.
– A feleséged aligha örülne a felújított kapcsolatunknak.
– A régiről nem tud, ez pedig egy új kapcsolat, nászasszony. – tette hozzá vigyorogva az utolsó szót.
– Vissza kell mennem. - nyitotta ki az ajtót – Kettőkor várlak. Addig kicsit megnyugszik a lelkem. Pá.

Herr Hans Herget tűrhetően beszél magyarul, annak ellenére, hogy soha nem élt Magyarországon. Röviden elmesélte, honnét ismeri a nyelvet. Csehszlovákiában született, apja szudéta német. Anyja Magyarországról áttelepült szlovák család leánya. Anyai nagymamája, mint első unokát, megtanította a nyelvre, talán azt gondolva, hogy valaha még visszakerülnek. A testvérei már nem tudnak magyarul. Nekik éppen elég a cseh, a német és az iskolában jól-rosszul megtanult angol. A család, az 1968-as forradalom után települt Németországba. Akkor még úgy hívták az országot, hogy Nyugat-Németország. Érdekességként megemlítette, hogy van egy szerb sógora is. Herr Herget most, negyvenévesen úgy döntött, hogy ha nem is végleg, de legalább alkalmilag hazaköltözik, az anyai ősök földjére. Egy zempléni kis faluban vett egy házat, amit át kell alakítani egy kicsit, rendbe kell hozni, de nagyon. A nagymamát nem hozza haza, ezzel már húsz évet késett.
Ezzel befejezte a bemutatkozást. Közben, mivel az étteremben volt a találkozó, meg is hozták az ebédjét, s mivel egyébként is dél van, kérte partnerét, hogy tartson vele. Azt persze jó tudni, hogy egy németnek a meghívását csak úgy szabad elfogadni, ha ki is tudjuk fizetni, amit fogyasztunk. Az asztalát osztja meg, nem az ebédjét. Ez esetben is így történt, de nem okozott meglepetést, hiszen Zsolt erre fel volt készülve. Hál’ istennek, ma már soha nem üres a zsebe. Ha más nem, de legalább a hitelkártya mindig nála van. Nem nagyon rég, alig több mint tíz éve, voltak még filléres gondjai, de nagyon reméli, hogy az már végleg elmúlt. Elfeledni persze soha nem fogja azokat a nehéz éveket.
Herr Herget ebéd közben érdeklődött a cég felől. Elmondta, hogy tetszik neki, amit éppen most építenek. A munkavezető mutatott is neki egy referencia munkát, a mostani építkezés közelében. Ha meg tudnak egyezni, szeretné velük felújíttatni a házát. Megemlítette, hogy odahaza kőkereskedése van, és akár csereüzletként, de akár a felújítástól függetlenül is köthetnek üzletet, amennyiben Zsoltot érdekli ez a vonal. Abban maradtak, hogy ebben a témában még egy viszontlátogatásnak kell megelőzni a döntést.
Mire a kávéhoz értek, szinte összebarátkoztak. Hans mutatott néhány rajzot és fotót a felújítási elképzelése kapcsán. Ezekre persze nem lehet ajánlatot adni, ezt mindketten tudják, ezért megbeszéltek egy távoli időpontot a következő találkozóra. Most haza kell mennie, de három hét múlva újra Magyarországra jön, akkor menjenek el a helyszínre. Ebben megegyeztek. Zsolt az órájára nézett. Még egy kicsit ráér, de ezt mégse mondhatja. Éreznie kell Hansnak, hogy elfoglalt ember, ezért azzal vett tőle búcsút, hogy fél kettőkor várják Óbudán, indulnia kell máris. Valójában a Ferencváros lett volna az igaz, de ez esetben teljesen mindegy, az a lényeg, hogy otthagyta.

Hozzászólások

(#1) Vakegérke


Vakegérke
veterán

Nem szeretek "régiekkel" találkozni. Értem ezt mindenkire, például a volt osztálytársakra is. Hamar kidumáljuk az emlékeket, aztán ugye jön a "hát veled mi van", és itt nagyjából vége is van a dolognak, kínos hallgatás következik. No persze már nem vagyok az, aki voltam, pár éve zárkózott lettem.

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#2) potyautas válasza Vakegérke (#1) üzenetére


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog

Unokatestvéremmel elég sokat együtt voltunk gyerekkorunkban. Aztán jött kb 10 év, amikor már alig találkoztunk. Ezután kimaradt több mint 30 év. Egy munka miatt úgy volt célszerű, hogy heti 3 napot náluk lakjak. Nem fogytunk ki a témából. Bár azt hiszem, ez a kivétel. Többnyire igaz amit mondtál írtál.

(#3) Tutu7030 válasza potyautas (#2) üzenetére


Tutu7030
veterán

Ez nagyon egyén függő. Én pl. sosem voltam az a "szófosó" típus. :D Van egy-két ismerősöm, akiknek meg azt szokták mondani, hogy haláluk után a szájukat majd úgy kell agyoncsapni, mert folyamatosan beszélnek. :D

LG Optimus G E975 v20 -> LG G4 H815 V29a-EUR-XX -> Huawei Mate 9(MHA-L29) -> Huawei P30 Pro -> Honor Magic5 Pro

(#4) potyautas válasza Tutu7030 (#3) üzenetére


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog

Vámos Miklóstól hallottam egy beszélgetős műsorában, hogy az ember félidőben megváltozik. Megtapasztaltam, hogy ez igaz. Ifjú koromban keveset szóltam (akkor is minek) ma pedig annyit beszélek, hogy belefárad a szám. A testvérbátyám pedig pont fordítva változott meg.

(#5) Tutu7030 válasza potyautas (#4) üzenetére


Tutu7030
veterán

Elvileg már nekem is a "B" oldal forog, de én még nem változtam. :DDD

LG Optimus G E975 v20 -> LG G4 H815 V29a-EUR-XX -> Huawei Mate 9(MHA-L29) -> Huawei P30 Pro -> Honor Magic5 Pro

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.