Februárban három temetésen vettem részt. Hál'Istennek azelőtt is régen, s azóta se. (2019-es írás) Más alkalomra nem kell sötét szövetnadrágot öltenem. Mint tudjuk, nem csak a természete változik az idő előrehaladtával az embernek, hanem a derékbősége is. Nyaranta szokott mínuszba is változni, bár egyre kevésbé. A február viszont még egyáltalán nem nyár. Bizony érnek meglepetések. Biztosítótű, és nadrágszíj, szigorúan zárt zakóval. Kellene valami normálisabb megoldás! Mondjuk egy megfelelő méretű új nadrág. Irány a „shop”! Természetesen egyedül, mert a feleségem nem az anyám, nem bábáskodik felettem. Úgy gondolja, felnőtt...mit felnőtt?...nagyon felnőtt ember vagyok. Van szemem, van szám, megoldom önállóan. Próbálni is nekem kell. Aztán én meg eltűnődöm azon a képtelenségen, hogy vannak emberek – elsősorban a nők között, de ne rekesszük ki a férfiakat se - akik szeretnek shopingolni. Örömöt okoz nekik.
Itt közbevetném, hogy a minap láttam egy cégtáblát „Barber shop”. Nekem, mint Barba papának illik tudnom mit jelent, de ettől még nem tudhatom biztosra miféle üzlet. Biztosan kocsma. Mi más lehet? Oda közelítek, bámulok az ablakon befelé...nahát! Fodrászat. Bemenjek, és kérjek szakállat? Bár nekem már van, de ha shop, akkor itt biztosan van eladó.
Na ott tartottam, hogy bemegyek a boltba, lerakom a padlóra a táskámat, kosaramat, és elkezdek a fogason válogatni. Elfoglalok vagy 2 métert az eladótérből, de nem vagyok útban senkinek, nyugodtan válogathatok. A méret elolvasásához szemüveget cserélek. A háttérben nézelődő eladó akár fel is ajánlhatta volna a segítségét, amikor látta, hogy egy rutintalan öregember túrja a készletet. Nem tette. Az én büszkeségem pedig nem engedte, hogy segítséget kérjek. Tudom a méretet (36/32) Ezen kívül csak azt kell meglátnom, hogy hajlandó leszek-e felvenni a kiválasztott darabot. A hossza nem stimmel egyiknek se, mert csak 29, de úgyis taposni szoktam a szárát, főleg ha egy kicsit még le is csúszik. Jó lesz ez a három, vagy közülük valamelyik. Irány a próbafülke! Elég a 29. A 36 viszont..tt..nem annyira. Öcsém! Mint egy szaloncukor. Mondhatom, hogy „de édes”! Nem mondom. Csúnyán kibuggyan a hasam a feszülő korc fölött. Szégyenszemre mind a hármat vissza kell akasztanom. Most már érzem én is a shopingolás izgalmát. Érzem...vagy talán látom is a kezem remegését. Mi tagadás, nem ilyen izgalomra vágyom. Még egy nekifutás 38-as derekúakkal! Ziher ami biztos, leveszek egy 40-est is. Meglepetésemre majdnem jó ez. Nadrágszíjat ajánlott ugyan felvenni, de nem nagyon bő. Akár még hízhatok is...és ha csinosodok? A másiknak jó a dereka, de a szára bokáig ér. Jó ez, úgyis mindig lecsúszik egy kicsit. Na nézzük a hatodikat! Tökéletes. Na, most már meg van az örömöm. S most képzeljem el azt, hogy van velem egy kísérő, akit egyáltalán nem érdekelnek a nadrágok, csak várja az üzlet szegletében, hogy végezzek! Nem tudom mennyi idő telt el közben, de a várakozónak bizonyára egy örökkévalóság lett volna.
Ezt akartam elmesélni.
Ja! Még valamit: Táskámban a szerzeménnyel elindulok a száz méterre lévő buszmegálló felé. Az árkád alól megszólít egy fiatal nő. Nem a nevemen, hanem úgy, hogy „elnézést”! Visszafordulok. Egyértelműen nekem szólt. Nem lehet több 30-nál. Olyan szánalmat ébresztő kinézetű. És most az vessen rám követ, aki nem ítél első látásra. Lehetett akár professzor asszony, de nem annak néztem.
- Segítene eljutni a megállóhoz?
- Persze. Jöjjön, karoljon belém!
Hazaérve az volt az első dolgom, hogy elmeséltem anyókának. Bár kevesen ismernek engem Miskolcon, de nehogy mástól hallja meg, hogy karonfogva sétáltam a belvárosban egy fiatal nővel. Az egészben az a legérdekesebb, hogy ha újra látnám, nem ismerném meg. Csupán a fogsorát jegyeztem meg, mert olyan hirtelen kanyarodó az íve. A sétálás persze nem igaz, mert elég lendületesen haladtunk a kereszteződésig. Nem rángattuk egymást, hanem mint egy összeszokott pár. Mint akik gyakran szoktak karonfogva közlekedni. A pirosnál mondtam is, hogy „itt most megállunk”. Első gondolatom az volt, hogy a látásával van gond, de semmi nem utalt erre. Megkérdeztem, hová tart?
- A Búza térre.
- Az csak egy megálló. Elkísérhetem odáig is.
- Megtenné?
- Hoppá! Összekevertem. A Centrumra gondoltam. A Búza térre még nyugodtan felülhet a 2-esre. Én a 35-össel megyek.
A kereszteződésen túljutva megkérdeztem, hogy mi a probléma, miért nem mer egyedül közlekedni? Szédülni szokott. Most már kicsit jobb. A vérnyomás is rendben van most már – mondta, miután arra is rákérdeztem.
Megérkeztünk. Mondtam, álljon oda az oszlop mellé. Később meg is fogta, tehát nem múlt el a szédülése. Az ő buszára 9 percet kellett várni, az enyém már jött is. Elköszöntem, felszálltam. Becsukódott az ajtó, elindultunk. Nem voltam maradéktalanul megelégedve magammal. Segítettem, de segíthettem volna többet is. Tényleg elmehettem volna vele a Búza térig. Kell rá egy negyedóra, nem több.