Egy korszak vége

Kilencvenhárom, június vége. Immár ötödik éve, mindig ebben az időpontban indul a családi nyaralás. Mondhatnám, hogy történelmileg így alakult. Az előszezon utolsó hete már eléggé nyár, de még olcsóbb mint a főszezon. Az első kivételével minden évben együtt vágtunk neki az útnak a komával és családjával. Most is, tehát gyülekező péntek reggel Egerszalókon, aztán irány az Isztria. Budapestig dögunalom az út, de a körúton már arra is van lehetőség, hogy elméletileg menet közben Mari koma átsétáljon hozzánk megkérdezni, melyik hídon kelünk át. Na, ez se mondható izgalmas helyzetnek, inkább bosszantó, de nem szabad mérgelődni, ráérünk.
Saját akaratunkból Balatonszemesen álltunk meg először, hogy a Náncsi néni vendéglőjében megebédeljünk. Itt nyaraltunk két éve, emlékeztünk a helyre, nem kellett nagyon keresni. Csupán a névre emlékeztem rosszul, mert nem Náncsi, hanem Fanni néni. Valójában az sem, mert két fiatalember működtette, akik éppen néhány napja nyitották az üzletet. Mindez persze nem annyira fontos. A lényeg, hogy finom somogyi bablevest tálaltak fel. Kissé terhes volt a gyakori érdeklődés, de nagyon kíváncsiak voltak, hogy vagyunk megelégedve. A végén mégis tettem egy kritikus megjegyzést, miszerint kicsi volt a leveses kanál.

Az ismeretlen szakasz Balatonszentgyörgynél kezdődött. Erre még nem jártam korábban. Meg is lepett, hogy nem sík vidéken visz az út, hanem dombok közt kanyarog az utunk Nagykanizsa felé. Nagyon jó rálátás nyílt sokszor a Balatonra. Sajnáltam, hogy hátrafelé kellett figyelni, ami nekem, mint sofőrnek, nem nagyon volt ajánlott.
Négy órakor már Nagykanizsa belvárosában kerestük a szállodát. Úgy terveztük, megengedünk magunknak egy éjszakát. Aztán mégsem engedtük meg, inkább megkerestük a kempinget. Szerintem ez volt a jobb választás a sok apró gyerek, na meg a pénztárcánk miatt is. A főépületben lehetett sört venni, és gyönyörködni a gondnok néniben. Ettől függetlenül is barátságos volt a környezet, az árak is barátinak voltak mondhatók. A terület hátsó szegletében állt egy rámpa, amit autómosó emelvényként azonosítottam be. Hasznos dolog volt ez, legalább alánézhettem a Szamarának. Azt írtam korábban, hogy Pestig dögunalom volt az út, de azért ez nem teljesen igaz, ugyanis erős gyomoridegem lett, amikor motorfék üzemmódban rettenetes zörgést hallottam a kocsi alól. Na, itt legalább kiderítettem ennek az okát. A néhány napja cserélt kipufogó túl közel került a padlóhoz, s az verődött hozzá a lemezhez. Kézzel lehetett annyit feszegetni rajta, hogy ezt a kellemetlenséget megszüntettem.
A családonként kibérelt egy-egy faház elég tágas volt, de csak két ágyat raktak be, így a gyerekeknek a padlón voltunk kénytelenek fekhelyet készíteni. Nem volt ellenvetésük. Nem úgy, amikor a tollasozás befejezésére akartuk őket este 10-kor rábeszélni. Végül az győzte meg őket, hogy nem találták a labdát.
Hajnalban az eső hangjára ébredtem. Lehűlt a levegő, Tamásra ráterítettem a második takarót anélkül, hogy az ágyból felkeltem volna. Hat körül keltem fel, majd ezt követően néhány percen belül külön ébresztés nélkül mindenki talpon volt. Fél hétkor már Kiskanizsán vártuk az ABC nyitását. Az eső nem esett nagyon, inkább csak szemerkélt. Na, ez így éppen jó lesz az utazáshoz, majd inkább a tengerparton legyen jó idő. Az év leghosszabb napjai éppen ilyenkor vannak, mégis úgy emlékszem, mintha hét órakor még nem lett volna világos.

- Hová? – kérdezte a horvát határőr.
- Az Istriára.
Visszaadta az útleveleket, szalutált, majd indult a következő kocsihoz.
A Murának ezen a partján teljesen más látvány fogadott, mint a magyarországi oldal falvaiban. Ha nincs határállomás, akkor is azonnal feltűnt volna, hogy ez egy másik ország. Takaros falvakon át kanyargott az utunk. Romos, elhanyagolt házat nem is láttam. Látszott, hogy ezek a parasztok jobban élnek, mint a mieink. Az emeletes, nagy erkélyes házak tetőinek a lejtésszöge jóval kisebb, mint nálunk szokás. (Ilyeneket láttam korábban Szerbiában is). Kapu, kerítés csak elvétve, járda, azt hiszem egyáltalán nincs. Errefelé nem divat. Az út jó minőségű, de annyira kanyargós, hogy nem mertem kihasználni a megengedett sebességet. Attól féltem, kisodródok.

Az első jelentős település, aminek a nevére is emlékszem, a Zrínyiek egykori székhelye, Csáktornya. Nem tartottam ésszerűnek a belvároson átkelni, ezért követtem a tranzit útvonalat, hiszen ez a módszer már Thrákiában is bevált. A kamionoknak ajánlott út a vasút mellett vezetett. Feltűnt a vakvágányon sorakozó muzeális vagonok sokasága. Gyerekkoromban láttam ilyeneket, de már akkor se közlekedtek, inkább munkásszállásnak, őrbódénak használták. A szemerkélő esőben nem láthattunk nagy mozgást, de egyértelmű volt, hogy ezeket a vagonokat lakják. Semmi kétség, háborús menekültek vannak itt elszállásolva. Hálát adhatunk a sorsnak, hogy mi biztonságban, s aránylag jó módban élünk. Most például megyünk nyaralni. Egy pillanatra lelkiismeret-furdalás lett rajtam úrrá, de aztán meggyőztem magam arról, hogy ezeknek a szerencsétleneknek attól semmivel nem lenne jobb, ha mi otthon maradnánk.
A belváros elkerülése Varasdon is bejött. Egy lámpánál Csaba lemaradt, így bőven volt időm kiválasztani a helyet, ahol megállunk reggelizni. Már a határnál megkaptam erre a felhatalmazást, de egy korábbi helyválasztásomat leszavazták. Nagyon széles, egyenes négysávos út szélén parkoltam le. Alig volt forgalom. Az eső ekkorra elállt, a hegyek felől még a nap is erőlködött, de nem nagy sikerrel sütött át a felhőkön. Most nem hoztuk magunkkal a kempingasztalt, mint tettük hajdanán Bulgáriában, így csak a felnyitott hátsó ajtónál álldogálva fogtunk hozzá a reggelizéshez. Éppen végeztünk, amikor leszakadt az ég. Olyan intenzitással zuhogott az eső, hogy az ablaktörlő alig győzte a munkát. Megfordult a fejemben, hogy ismét félreállok, de néhány perc volt csupán ez az özönvíz. A borongós idő végigkísért egészen Rijekáig, de utazáshoz ez a jó. Talán 20km-re se járhattunk Varasdtól, amikor beértünk a hegyek közé. Vezetéstechnikailag nem okozott gondot, csupán az zavart, hogy nem volt egyértelmű, hol kezdődnek és hol végződnek a települések. Nem szerettem volna gyorshajtásért bírságot fizetni. Fellélegeztem, amikor a Zágrábot elkerülő autópályát elértük. Itt már kinyílt a látóhatár. Láthattuk az ENSZ repülőgépét a közeli reptéren, ami emlékeztetett arra, hogy háborús feszültség uralkodik a térségben. A békefenntartók jelenléte persze egyáltalán nem zavarta a szembenálló fegyvereseket. Szerencsére ezeket csak hallomásból tudtam.
A Száva folyó csalódást okozott, hiszen itt még szinte csak patak. Korábban a torkolatnál keltem át rajta, az maradt meg az emlékezetemben. A térkép szerint nagy kerülőt tettünk a fővárosnál, de legalább a haladási sebességünkkel elégedett lehettem. Tovább fokozta elégedettségemet, hogy az utunk további 45km-en ugyancsak autópályában folytatódott, egészen Karlovácig. Itt megálltunk egy rövid pihenőre, bár nem éreztem magam fáradtnak, inkább untam már az utat, pedig előttünk volt még 200km a célig. Egy benzinkút parkolója volt az alkalmas pihenőhely. Tankolni ugyan még nem kellett, de legalább megnéztük azt a nagy tablót, amin a környék térképét láthattuk. Egyebet nem is láttunk a városból. Itt még kicsit tanakodtunk, hogy a tengerhez vezető rövidebb utat válasszuk-e. Aztán maradtunk az eredeti útitervnél. A következő hegyi szakasz már nagyobb kihívás volt, mint a Dráva és a Száva völgyei közt átkelni. Fenn a hegyen sok helyen láttunk nyárson forgó malacot, és Ibolya mindegyiknél meg akart állni, hogy megkóstolja a sült malacot. Azzal hárítottam el sorban, hogy majd a következőnél…majd a következőnél…majd inkább hazafelé. Látványnak szép volt ez a vidék, de én inkább már a tengert szerettem volna látni. Ugyancsak izgalomba jöttem, amikor végre megtekinthettem a nagy kékséget. Korábban kétszer is jártam már tengernél, de egyik se volt ennyire kék. Furcsa volt a rálátás szöge miatt is, hiszen itt még magasan jártunk, s úgy tűnt, mintha nem is vízszintben lenne a tenger, hanem megbillentették volna felénk. Ebben a látványban nem gyönyörködhettem sokáig, hiszen a hegyek ismét eltakarták a kilátást, de már hamar kiértünk az erdőből. Egy kicsi síkság következett, kicsi repülőtérrel, és nagy sebességre alkalmas autóúttal. Ezen túljutva ismét hegyek következtek, de másmilyenek, mint amiken eddig átkeltünk. Kopár sziklák mindenfelé, fák helyett csak némi bozót. Egy-egy pillanatra ráláttunk a tengerre, majd Rijeka toronyházaira. A kopár mészkősziklák közt utak szövevénye tárult elénk hidakkal, alagutakkal. A városból nem sokat láttunk, de ha az egész ilyen, nem is vagyok rá kíváncsi. Valószínűleg nincs is óvárosa, hiszen a háborúban rettenetesen tönkrebombázták. (nem a mostaniban, hanem a 2. Világháborúban) Barátságtalan környék. A lényeg, hogy hamar túljussunk rajta.
Megnyugvás lett úrrá rajtam, amikor túljutottunk az összes csomóponton, s nekivághattunk az utolsó 70km-nek, immár a „Porec” táblát követve. A térség legmagasabb pontja emelkedett előttünk, az 1300m magas Ucka hegy. Az alatta fúrt alagút 6km hosszú. Amikor a sötétben haladva erősen markoltam a kormányt, miközben nyolcvannal száguldottunk, Zsófi tett egy olyan kijelentést, hogy nem bánná, ha végig alagútban mennénk. Na, én igen. A túloldalra érve kisütött a nap. Így üdvözölt az Isztria.