Vásárjárók szerint is szokatlanul sokan voltak. Csak a parkolásból bejött az önkormányzatnak becslésem szerint legalább félmillió forint. Nem is beszélve a helypénzről. Többeket hallottam már áradozni ezekről az eseményekről. Engem valahogy nem tud lenyűgözni. Nem az én világom, nem szeretem. A munkaidőmbe ugyan belefért, de inkább dolgoztam volna. Addig még rendben van, hogy végigbámultunk egy sort, megvettük az almát, a krumplit, beraktuk a kocsiba, megkávéztunk. Ekkor volt háromnegyed kilenc. Szétváltunk. Menjen mindenki, amerre a kiváncsisága viszi, találkozzunk délben! Nem terveztem venni semmit, így a bámészkodást is értelmetlennek tartottam. Nyakamban az elemózsiás táskával végigvágtattam az árusok sora közt egészen a gátig. Az ártérben vizet láttam megcsillanni. Bár talán mégse jó ez a szó, hiszen borongós volt az idő, kellemetlen szél fújt. Nem volt ugyan hideg, hiszen a hosszú ujjú ing is lekívánkozott. Volt ugyan rengeteg lehetőség különböző finomságot enni, de – mint már említettem – nem szeretem ezt a környezetet. Munkásnadrágot talán megérte volna vennem kétezer forintért, de nem tudom milyen méret kell rám. Józsi kétviselőtársam se volt velem, aki nagyon ért az ilyenekhez. A beregszászi piacon az egész családjának ruhaneműt vett ajándékba. A lánya esetében volt kissé bizonytalan, s tőlem kért megerősítést, hiszen én már láttam a lányt, tudhatnám mekkora kell rá. Utólag megkérdeztem, mindenkinek eltalálta a méretet. Persze biztos vagyok benne, hogy ezt mondta volna akkor is, ha nem találta el. Erre is születni kell, hogy az ember mindig biztosnak mutassa magát. Feltűnt itt a vásárban is több helyen, hogy a milliónyi kirakott kacat közül bárminek kérdezték az árát, az eladó kapásból rávágta. Egy pillanatig nem gondolkodott rajta. Alkudni persze illendő. Na, ez is idegen a számomra. Megkérdem mennyi az ára, s ha megfelelő, akkor megveszem, ha sokallom, otthagyom. Elméletileg. Gyakorlatilag semmit nem kérdeztem. Szerszámot talán tudtam volna bolti ár alatt venni, de nem is akartam. Tapasztaltam már, hogy a szerszámgépek elromlanak. Jó esetben visszavihetem. Itt hová vinném vissza? Tehát nem is nézelődtem sokat. Valahová inkább leültem volna, de itt nincs pihenőpark, csak embertömeg mindenfelé. Kivéve a gáton túl. Ott csak néhány autó parkolt, megtakarítva ezzel a helyválasztással ötszáz forintot.

Úgy döntöttem, lemegyek a vízhez, készítek pár fotót, tarisznyából megreggelizek, múlatom az időt, hiszen nagyon messze van még a dél. Megkerestem a csapást, ahol ki van taposva a nagy gaz. Legelőként funkcionál ez a terület. Érezni is a birkaszagot, meg látni is a sok apró bogyót, amivel igyekeztek az állatok biztosítani a dús növényzetet jövőre is. Még szerencse, hogy nem marhákat hajtanak ide, mert akkor kerülgethettem volna a lepényeket. A vizet nádas szegélyezte, de vágtak néhány nyiladékot horgászállásnak. Első pillanatra még a gátról azt reméltem, hogy az élő Sajót látom, de csak egy holtág, vagy ártéri tavacska ez, közepén pici szigettel, körülötte fekete vadkacsák úszkálnak. A túlsó végében mintha két kormoránt vélnék felismerni, úgy tűnik, mintha hosszú nyakuk lenne. Nem biztos, hisz nem tökéletes már a látásom. Ez a borongós idő még rátesz egy lapáttal. Majd hazafelé fel is teszem a szemüvegemet. Most a fényképezős telefonomat keresem, miután letelepedek a parti fövenyre. Átforgatom a sokrekeszes táskámat többször is, de úgy látszik, nincs nálam. Csak a régi cégtől megörökölt benzinkúti kétezer forintos készülék van nálam, ami csak telefonálásra való, meg az időt megnézni rajta. Ennek ellenére szeretem, hiszen nagyon ritkán kell tölteni, és a port is bírja, ami az én munkám mellett nem elhanyagolható szempont.

Ha már kezemben a telefon, felhívom a feleségemet, akivel mostanában csak hétvégeken találkozunk. Elpanaszkodom, hogy milyen sokat kell itt időznöm, nem tudok mit kezdeni magammal. Javasolja, hogy üljek be a kocsiba, hallgassam a rádiót. Azt hiszem ezt fogom tenni, csak előbb eszek egy kis kolbászt kenyérrel, tejjel, amit lekísérek egy Balaton-szelettel. Csomagolóanyag vissza a táskába, nem a bokor alá, vagy a vízbe ám! Aztán üldögélek amíg az ülőizmaim el nem fáradnak. Nézem a vizet amint itt ott gyűrűt vet. Feri bácsi kolléga már mondaná, milyen halak mozognak a felszín alatt. Én inkább arra gyanakszom, hogy szemetel az eső. Fecskék cikáznak mélyrepülésben. Egyszer mintha a vízről kapott volna fel valami rovart, de talán rosszul láttam. Figyelem a nádast, aminek az alsó métere már sárga. Mintha addig járna a víz, de mivel itt nincs ár-apály, nyilván képtelenség. Inkább az lehet az oka, hogy már szeptembert írunk. Ezért nem láttam virágokat sem az út menti kereskedőnél, csak dinnyét, meg krumplit, hagymát.

Visszaindulok, hisz a kocsit a vásár területének épp a túlsó szélén hagytam. Jó messze van innét, de időm aztán van bőven. Átvágok a legelőn a birkatrágyát taposva. Most nem érzem a szagot. A gát tövében szembetalálkozok azzal a fiatalasszonnyal, aki épp akkor indult el az otthagyott autójától, hátán apró gyermekével, amikor én a vízhez mentem. Egy gyerekkerékpárt cipelt. Gondoltam, megjegyzem, hogy „egyszerre végeztünk”, de aztán nem szóltam semmit. A falu felőli oldalon leereszkedtem a vásári forgatagba. Izgalmasabb lett volna ez a séta, ha keresek valamit, de nem kerestem semmit. Megfigyelem, hogy az árusok nagy része cigány. Ezek okosságból élnek. Nekem már a látványuk is bizalmatlanságot sugall. Aztán vannak másmilyen cigányok is. Nem hangoskodnak, nem tolakodnak, visszafogottan árulják szőnyegeiket, edényeiket. Szépen, ízlésesen, mit ne mondjak, stílusosan vannak felöltözve. Világos bőrűek. Csak hajlott orruk, földig érő szoknyájuk, hátrakötött kendőjük árulja el mifélék. Normális hangerővel, választékosan beszélnek.

A tömegben összefutok ismerősökkel, akikkel ráköszönünk egymásra, futólag váltunk néhány mondatot, de akad, akitől nem veszem zokon, hogy nem vett észre. A nagy parkoló felé teszek még egy kis kitérőt, de bánom, mert nem szeretem a tyúkok szagát. Na, de legalább láthattam akkor a nyúlakat, mint még eddig soha.

Még csak fél tizenegy, de néhány autó már hiányzik a sorból. Nekem még sokáig kell itt üldögélnem. Sötét bőrű, félrekötött hajú fiatal cigány asszony közlekedik a kocsik között sietősen, húzva maga után a banyataligát. Néhány embernek kezébe nyomja a zokni csomagot, aki első meglepetésében azt hiszi, ajándék, de még így is tiltakozik ellene. Mint ahogy én is elzárkózom minden zokniárus ajánlatától. Egyikük bátorkodik megkérni, hogy akkor én kínáljam meg egy almával. Ezt nem utasíthatom vissza, és átnyújtok egyet a savanyúbb fajtából. Én ugyan nem kóstoltam, de visszaigazolja miután beleharap, hogy ez tényleg savanyú (én mondtam!) Hiába próbálok észrevétlenül szunyókálni, minden zokniárus észrevesz, aztán a félig lehúzott ablakon nyújtja befelé a csomagot, már 150 Ft-ért, de nekem akkor se kell. Kicsit előttem hárman igyekeznek bepréselni magukat a karton dobozok közé egy kocsiba, de még velük is zoknit akarnak vetetni. Mondta is egyikük, hogy nem kell, már otthon is nagyon sok zoknijuk van. Ki is gondoltam, hogy legközelebb azt fogom mondani, hogy én is zoknit árultam, csak már elfogyott. Hátam mögül hallottam egy meghiúsult üzletet, mert a vevő...illetve a nem vevő úgy értette, hogy a csomag kerül százötvenbe.

Egy tíz év körüli lány ténfergett két lábossal a kocsik közt, az éppen pakoló embereket zaklatva. Engem is kiszúrt. Már messziről mondtam, hogy nem kell.
- Az árát mondhatom? - kérdezte
- Nem kell. Hallottam, hogy háromezer, de akkor se kell.
Próbált még kissé győzködni, hogy legalább az egyiket vegyem meg, de hajthatatlan voltam.
- Ezé' nem szeressük mi a magyarokat – hagyott ott.
- Mert te mi vagy? - szóltam utána.
- Én cigány vagyok – válaszolt büszkén
- Akkor miért nem cigányul beszélsz?
- Azt hogy kell?
- Nem tudom, én magyar vagyok.
- Apukám még nem tanított meg.
Később még néhányszor elment mellettem, de tudomásul vette, hogy nem vásárolok.
Aztán már csak egy lábosa volt, amit a fejére borított, s nekem mutatta széles vigyorral, hogy milyen jó kalapja van.
- A másikat már eladtad? - kérdeztem
- Ah, dehogy. Anyukámnál van. Na, vegyem már meg ezt az egyet!
Megismertem, melyik asszony az anyukája. A szőnyegeknél láttam korábban. Egy kék furgonba pakoltak befelé, de takarásban volt a rendszámuk. Állítólag Romániából járnak.

Aztán dél lett, s mehettünk végre a dolgunkra. Az eső is csak ezután kezdett el szitálni. Pedig lehetett volna rám tekintettel, és legalább egy órával korábban elered.