102 - Történetek a török hódoltság korából

Bevezetés

Amikor az utolsó barlanglakás is elmaradt mögöttük, János úr már egészen biztos volt benne, hogy hiba volt ebbe az egészbe belevágni.
Persze már korábban is akadtak kételyei. Túlságosan sok dolog volt itt, ami nem tetszett neki. Hogy csak éjszaka lehetett elindulni, és csakis gyalog, nehogy a plébános megneszelje, mire készülnek – ez már önmagában is sok volt János úrnak. Reggel is az volt az első gondolata: hogyan fogja ezt meggyónni, mit szól majd hozzá Lőrinc atya? Nem lesz egyszerű ezt megmagyarázni az öregnek. Hát még azt, hogy egy falusi boszorkány, egy kuruzsló segítségét kérték!
- Haragszik az Úr – morogta a bajsza alatt. Hogyan másként magyarázható, hogy bár tele a hold, két napja olyan vastagon ülnek a felhők a tájon, hogy éjszaka nemhogy a csillagokig, a saját orráig sem lát az ember? És délután, pont mikor Mihály visszatért a hírrel, hogy a vénasszony hajlandó fogadni őket, minden átmenet nélkül támadt olyan felhőszakadás, amire emberemlékezet óta nem akadt példa.
Az eső azóta sem akart csitulni. János úr három pokrócba csavarta Annát, de így is csak remélhette, hogy nem kap még tüdőgyulladást is ráadásnak a szegény asszony. Hogy ő maga bőrig ázott, hogy hosszú mentéjét combközépig lepte a híg sár, szinte már észre sem vette. Minden figyelmére szükség volt, hogy a sártengerré vált úton követni tudja szolgáját, és el ne ejtse ezt a csonttá soványodott alakot, akiről, ha a saját szemével nem látta volna, hogyan fogy, hogyan aszalódik napról napra, meg nem mondta volna, hogy a tulajdon felesége. Csakis az ő kedvéért nem riadt vissza attól, hogy elutazzanak Mihály szülőfalujába, Bogácsra, és találkozzanak ezzel a kuruzslóval. Mert már minden mást megpróbáltak, de eddig még senki és semmi nem segített.
- Tarts ki, nagyságos uram, mindjárt megérkezünk! – szólt hátra Mihály. – Csak itt fel ezen az ösvényen, már nem lehet több száz lépésnél!
János úr hirtelen félelmetesnek találta a környéket, pedig rendes időben semmi különöset nem látott volna benne. A Kövesdre menő út, amelyet balkézről a Malomárok követett jó darabon, egyáltalán nem volt elrejtve az emberek szeme elől, és innen száz lépésre, az nem lehet még a világvége. Inkább csak a tudat, hogy hamarosan szemtől szemben áll majd a kuruzslóval… De hát éppen azért jött, nemde? Innen már nincs visszaút, fölösleges már az aggodalom – jöjjön hát, aminek jönnie kell!
Az ösvény inkább volt meredek kaptató, ami a domboldalon, mint egy kígyó, kúszott fel a fák közé. Mihály egyik kezével a fák törzsébe kapaszkodva, másik kezével János urat támogatva lépésről lépésre vitte őket fölfelé, míg végre ott álltak a sziklafalhoz tapasztott apró viskó előtt. Amíg János úr kifújta magát, Mihály az ajtóhoz lépett, és óvatosan bekopogott.
- Végre hogy itt vagytok már, kis híja, hogy el nem aludtam! – hallatszott bentről. – Gyertek hát!
Érződött ezen a hangon, hogy gazdája vénebb tán az országútnál is, mégis erős, határozott hang volt. János úr lélekben keresztet vetett, majd Mihály nyomában belépett a viskóba.
Bent vakító fényár fogadta őket, és orrfacsaró bűz. Jó időbe telt, míg János úr rájött, inkább félhomály ez, mint fényesség, csak a kinti sötétség után vakította el őket. Eddigre több szagot is meg tudott különböztetni már az általános szagorgiából. Meglepve fedezte fel, hogy mindössze szárított gyógynövényekről lehet szó – néhányat közülük ő maga is ismert – csak túlságosan sokféle, és túlságosan tömény volt az ő orrának.
Mire a szeme hozzászokott a fényhez, az öregasszony már az egyik sarokban tüsténkedett: birkabőrrel takart fekhelyet készített elő a beteg fogadására. Mozdulatai olyan fiatalosak, olyan energikusak voltak, hogy János úr egy pillanatra biztos volt benne, legfeljebb középkorú asszonyság lehet, még ha Mihály korábban vénasszonynak mondta is. Aztán a kuruzsló megfordult, és János úrnak be kellett látnia, hogy sosem látott még ennyi ráncot egy arcon, sem pedig ilyen gyér, pókfonálszerű hajkoronát, már amennyit láthatott belőle a fekete kendőtől, ami az öregasszony fejét fedte. Vénebb volt ez az asszony bárkinél, akivel János urat eddig összehozta a sors, félelmetesnek azonban egyáltalán nem lehetett nevezni.
- Ide tedd azt a lyányt! – fordult János úrhoz a vénség, ő pedig azon vette észre magát, hogy engedelmeskedik, noha egyébként nehezen tűrte, ha valaki parancsolni merészelt neki.
- Margit néném, miket beszél? – méltatlankodott Mihály. – Ez itt az én uram, Árvai János…
- Ráérünk majd bemutatkozni! – csattant fel a kuruzsló. – Forralj inkább vizet, amíg mi nekikészülünk a dolognak, de úgy vigyázz, ha még egyszer bajt csinálsz, most már tényleg békává változtatlak!
János úr hirtelen megmerevedett, Mihály azonban csak vigyorgott az öregasszony morgolódásán.
- Sose tenne olyat, Margit néném!
- Na, iparkodj hát, ne feleselj! Te meg, Árvai János, mondj el nekem mindent, mert a Mihály gyerek meséjéből én ugyan semmit se bírtam kihámozni!
Ezzel az öregasszony letérdelt a fekhely mellé, és elkezdte kibontani a beteget a szétázott pokrócok közül. János úr elfordult inkább, mert nem tudta volna könnyek nélkül megállni a látványt.
- Valami csavargók voltak, legalábbis Mihály nekik tulajdonítja a dolgot – kezdett bele aztán. – Én éppen úton voltam, nekem is csak a szolgák mesélték. Szállást kértek, és ételt, de hát mi is szűkében vagyunk manapság, nem volt mit adni nekik. Azok erőszakoskodtak, Anna erre elzavartatta őket. Akkor este kezdődtek a rémálmai. Nem akart beszélni erről sem…
- Szavad ne feledd! Mihály, az asztalon találsz száraz rongyot, hozz már ide párat, ne betegítsük meg szegény lyányt még jobban! Szóval rémálmok, mi?
- Rémálmok – bólogatott János úr. – Szegény, az utóbbi napokban szinte semmit nem aludt. A barátok adtak valami orvosságot, de az se használt, és Lőrinc atyának sem volt semmi ötlete. Még a bábát is megkérdeztük lent a faluban, tudós asszony, de az is csak hányta a keresztet, hogy boszorkányság, amiről Anna hallani sem akart. Három napja aztán úgy gondolta, kilovagol, hátha a szél kifújja a fejéből a bajt, de…
- Nem kellett volna elengedni – dohogott az öregasszony. – Meggyötörték a lelkét, mire ő magának még a testét is összetörte. Most aztán lesz vele dolgom! Mihály, te meg ne leskelődj itt nekem, mit szól az urad?
Mihály, aki időközben meghozta a kért rongyokat, ijedten pislogott János úrra, aztán visszahúzódott a tűzhely mellé. János úr azonban szinte észre sem vette.
- Tudsz rajta segíteni?
- Azt csak a Jóisten mondhatná meg így előre! – legyintett a kuruzsló. – Megpróbáljuk, aztán majd meglátjuk, mi sül ki belőle. Jó volna tudni, férfi tette-e rá a rontást, vagy nő? Nem tudod, mi? Nem baj, kiderítjük. Mihály, tölts vizet abba a tálba, ott az asztalon, még nem lehet túl meleg, az pont jó lesz! Meg hozz nekem három szem parazsat a tűzről, és kellene a törött hegyű késem… várj, azt már tegnap se találtam… Akkor csak a vizet, végtére is mindegy, férfi volt, vagy nő, nem is tudom, minek szoktam a parázzsal vacakolni. Aztán futás vissza a tűzhöz, összekészítettem a hozzávalókat a főzethez, csak dobáld bele a maradék vízbe, aztán kavargasd, azzal legalább elleszel egy darabig, addig sem kell attól félnem, mit teszel tönkre!
Mihály azonnal pattant, néhány szempillantással később egy tálban már ott gőzölgött a víz a kuruzsló mellett. Az öregasszony belemártotta egyik ujját a vízbe, és keresztet rajzolt vele a beteg homlokára.
- Kék szem, fekete szem, kézzel, vízzel megmosom. Ha férfi igézett meg, száradjon el, ha nő, repedjen meg. Kék szem, fekete szem, kézzel, vízzel megmosom. Ha férfi igézett meg, száradjon el, ha nő, repedjen meg. Kék szem, fekete szem, kézzel, vízzel megmosom. Ha férfi igézett meg, száradjon el, ha nő, repedjen meg! Na, akkor most a segítségedet kérném, Árvai János!
Beletelt pár pillanatba, míg János úr érzékelte, hogy a kuruzsló őt szólítja. Az előbb még azon próbálta magát túltenni, hogy a rontásűző szertartás mindenféle különösebb előkészület nélkül, csak úgy hirtelen elkezdődött, erre Margit néni gondol egyet, és félbeszakítja. Valahogy nem erre számított, de a maga módján a szertartásnak ez a nemtörődöm módja sokkal hátborzongatóbb volt, mint bármi, amit korábban elképzelt.
- Vetkeztesd le a lyányt – folytatta az öregasszony –, és ne szemérmeskedj itt nekem, a férfiak mind az szokják csinálni, nem állhatom!
János úr teljesítette a kérést. Egy kissé nehezen ment, mert próbált nem oda nézni. Nem szemérmességből, de nem akart szembesülni a látvánnyal. A felesége ruhában is ijesztően festett. Margit néni persze észrevette ezt, de szerencsére nem tett megjegyzést. Csak megfogta az egyik száraz rongyot, belemártotta a langyos vízbe, és jó alaposan lemosta a beteget. Majd János úr kezébe nyomta a rongyot, ő maga pedig imára kulcsolta a kezét.
- Nemes asszonyom, Mária, ölébe takará az ő áldott szent fiát, beméne vele a szent templomba, leüle az ő áldott szent aranyos székibe, elébe tevé aranyos bölcsőjét, belefekteti Jézust. Ott meglátják a szent asszonyok, szent lányok, szent apostolok, mártírok: Jézust megigézték. Ott meglátja az ő szent anyja, mondá e szót az ő szerető szentinek, Szent Erzsébet asszonynak: menj el, én szerető szentem, hozzad Jordánnak vizét, hadd fürösszem meg benne az én áldott szent fiamat! Elméne Szent Erzsébet asszony, elhozá Jordánnak szent vizét, benne Jézust megfüröszték. Mondá e szót Erzsébet asszonynak: vidd el, úgy mond, Jézusnak az ő igézetit piros márványkőre! Hogy ezt hallá az ő szerető szenti, Szent Erzsébet asszony, elönté piros márványkövön, ott eloszla, meg nem maradhata Jézusnak az ő igézeti. Ez mai dicsőséges napon… – Margit asszony arcán pillanatnyi kétségbeesés suhant át, de végül szinte zökkenőmentesen folytatta – Árvai János úrnak feleségén ugyan ne maradhasson meg férfinak igézeti, leánynak igézeti, asszonynak igézeti, Istennek hatalmából, Boldogasszony parancsolatjából, Ámen!
Mikor befejezte a ráolvasást, Margit néni kikapta János úr kezéből a rongyot, és újra lemosta a beteget.
- Most pedig, Árvai János, elmondunk három Miatyánkot. Mihály, gyere csak te is! Ott jó lesz, ne leskelődj, imádkozni jössz, nem nézelődni!
Miközben szinte oda sem figyelve mormolta az ima szavait, János úrnak csak az járt a fejében, hogy ezt már végképp sehogy nem tudja Lőrinc atyának megmagyarázni. Ez a ráimádkozás, nincs mit szépíteni rajta, bizony már szentségtörés. Legalábbis Lőrinc atya szemében biztosan annak számít. Különben meg az Isten nevében történt, talán az Úr megérti, hogy végső elkeseredésében folyamodott ehhez a lépéshez, és most már megtörtént, ezt semmissé tenni már nem lehet.
- Ez megvolna – sóhajtott a kuruzsló, amint a harmadik imával is végeztek. – Ezt a vizet öntsétek fel a tetőre, én addig megnézem ezeket a sebeket, bár úgy látom, valaki már ellátta őket, nem is rossz munka, ami azt illeti.
János úr szó nélkül fogta az edényt, és kifelé indult vele. Mihály csendben követte. Csak akkor kapott rémülten ura karja után, mikor látta, hogy a vizet a földre akarja önteni.
- A tetőre kell önteni, nagyságos uram, a tetőre!
János úr felnézett az égre. Még mindig szakadt az eső, és nem úgy tűnt, mintha egyhamar el akarna állni.
- Nem mindegy, hová kerül?
- Nagyságos uram, a rontást, ami Anna asszonyon volt, már átvette ez a víz. Nagy baj éri azt, aki belelép, ezért kell a tetőre önteni!
- Én oda fel nem mászok – vont vállat János úr. – A te ötleted volt ez az egész, öntsd ki te a vizet!
Mihály átvette az edényt, aztán egy lendülettel felloccsantotta az egészet a tetőre. János úr biztos volt benne, hogy nem először csinált ilyet.
Margit néni meg lehetett elégedve a korábbi kötésekkel, mert Anna már takarók alatt feküdt, mire visszaértek, ő maga pedig a tűzhelynél tüsténkedett.
- Mihály, a kamrában találsz még egy kis pálinkát! Jól átfáztatok, nekem meg még ennyi se jutott az eszembe. Aztán levehetnétek ezeket a göncöket, van pár pokróc itt a tűz mellett, takarózzatok be! Hogyha gondoljátok, haraphattok is valamit. Hosszú éjszaka elé nézünk.
- Azt hittem, végeztünk – értetlenkedett János úr.
- Ó, az igézettől, ha a Jóisten úgy akarja, megszabadultunk, de sokra mész ezzel, ha a lyányt aztán valami más nyavalya viszi el! Most pedig hagyd békén azt a lyányt, látom, miben mesterkedsz, de most nyugalomra van neki szüksége, nem arra, hogy összefogdosd! Majd fogdoshatod még eleget!
- Remélem, hogy tényleg megszabadultunk tőle – sóhajtott János úr, miközben leült a lócára az asztal mellett. Ismét utólag vette tudomásul, hogy szó nélkül engedelmeskedik az öregasszonynak.
- Megtettem, ami tőlem telik, a többi már a Jóisten dolga. De ne félj, Árvai János, értem én a dolgom! Én már azelőtt is urusoltam, hogy a nagyapád megszületett volna. Mihály, tölts egyet nekem is! – ezzel az öregasszony otthagyta a tűzhelyet, és leült az asztal túlsó végére, János úrral szemben.
- A nagyapám?
- Bizony, Árvai János, nem vagyok már mai csirke. Nem mered megkérdezni, de Mihály úgyis megkérdezné, mindig megkérdezi, pedig ő aztán tudja jól! Éppen aznap születtem, amikor a Dózsát megégették, Jolán néni, nyugodjék békében, mindig azt mondta, ettől származik a tudományom.
- Hát az elég régen volt.
- Százkét esztendeje immáron – bólogatott az öregasszony. – Az Úristen hosszú életet adott nékem, és hozzá erőt is, áldassék a neve!
Mihály közben visszatért a pálinkával, és nagy gyakorlattal mindenkinek töltött egy kupicával.
- Kérdezze meg, nagyságos uram, hogyan lett Margit nénémből gyógyító asszony! Azt a mesét akárhányszor is szívesen meghallgatnám.
- Hallottad már eleget!
- De a nagyságos úr még nem hallotta soha!
- Tényleg szívesen meghallgatom – bólogatott János úr is.
- Belefér az estébe bőven – egyezett bele a kuruzsló. – Azzal is jobban telik az idő. Na, egészségünkre!