(Dolgozó népemet szolgálom 4.)

November közepén téliesre fordult az idő. A tegnapi olvadás ráfagyott a talajra. Első pillantásra azt hinné az ember, hogy esett egy kis porhó. A háztetőkön hideg fehéren ragyogott a dér. A látóhatár enyhén elmosódott a kora reggeli fényben. Az égbolt egészen világos, olyan véletlen kék volt, de keleten mintha vízfestékkel színeznék, egészen halvány rózsaszínné vált. Magasan a látóhatár fölött egy alig látható repülőgép húzta fehér csík is szokatlanul elszíneződött az éppen felkelő hatalmas, hidegen izzó vörös napkorong fényében.
A fiúk dideregve léptek ki a mérsékelten fűtött étkezőből. A forró tea és a fagyott felvágott, nem igazán melegítette fel őket. Nagyon unták már a népgazdasági munkát. Az építők közül alig néhányan maradtak Győrben. Az új laktanya térbetonozását már egy hete befejezték. Ebben az időben egyébként is abba kellene hagyni. Néhány teherautó maradt csupán itt, hogy a lőszerraktár épületeinek fedezékéül emelt gátakra hordják a földet, amit dózerokkal túrnak, taposnak. Az Artúr harcijainak is csupán annyi feladata maradt, hogy összetakarítsák az építkezés szemetét és eltüzeljék a két családi ház nagyságú bontott zsaludeszkát. A gépkocsivezetők sokat elhordtak a környező falvakba, de még így is rengeteg maradt. Ennek az anyagnak túlnyomó többségét fel lehetne még használni, de ahhoz túl messzire költözött az alakulat, hogy érdemes legyen elszállítani. A polgári lakosság valószínűleg az egészet átvenné némi térítés ellenébe. A hadsereg logikája persze nem ér fel idáig, inkább eltüzeltetik az egészet. Itt semmiképpen nem hagyhatják. A harciaknak persze egyáltalán nem rossz feladat. Lényegesen kényelmesebb munka, mint a földet, vagy a sódert lapátolni. Ebben a hideg időben már az is nagyon jó, hogy a hatalmas máglyák mellett melegedhetnek. Azt a kis időt kell csupán elviselni, amíg a teherautó kiviszi őket reggeli után a lőszerraktár területére. A délutáni visszaút már nem olyan rossz, akkor még nincs nagyon hideg. Napközben elviselhető az idő, különösen a tűz mellett. A kivezényelt parancsnokuk ki se jár velük. Nem látja értelmét. Inkább a városban csatangol, vagy heverészik a szállásán. A fiúkra nem kell vigyáznia. A feladatukat úgyis Artúr adja ki. Semmi értelme, hogy ő is ott unatkozzon.
– Azért hülye egy dolog, de higgyétek el, – mondta tűzgyújtás közben Sanyika – már vágyom vissza a saját laktanyánkba. A központi fűtéses körletben mégiscsak kényelmesebb a semmittevés.
– Nem a dolog a hülye öcsém, hanem te vagy az! – vágta hátba Zámbó. Sanyika próbált visszaütni, de Jóska elhúzódott, majd ő ütött, persze csupán játékból. Néhányan körülvették őket és biztatták Sanyikát, hogy ne hagyja magát. Nem is hagyta. Többször is próbálkozott, de a másik sokkal mozgékonyabb volt nála. Végül feladta a próbálkozást, hiszen minél inkább méregbe gurult, annál kevesebb eséllyel támadhatott.
– Tényleg elég különös vágyad van. – mondta Radu, miközben segített letakarítani a mikádóját.
– Én, mindenesetre jobban vágyom arra, hogy hazamehessek. – csatlakozott Mosi is a témához.
– Nem ám eltávozásra, hanem végleg. Tele van már a hócipőm a katonasággal. Nagyon hosszú ez a két év. Igaz-e kopasz? – fordult Béla felé – Hány napod van még?
A megszólított nem válaszolt, csak keserűen mosolygott.
– Most is nagyon hidegek a reggelek, de tudod milyen hideg lesz a jövő télen? Csíkos hátú kismalac. – folytatta a kötözködést.
– Tudom. – mondta Béla – Lábbal felfelé repülnek a varjak.
– Nézzétek! – mutatott Zámbó az ég felé – Az öreg csóka hogy húz! Hamarosan mi is úgy húzunk hazafelé. – Aztán eleresztett egy hatalmas üvöltést. – V I L M A ! (Végre Időm Letelt, Megyek Anyámhoz. A csíkos hátú kismalac kezdetű mondóka úgy folytatódik, hogy: Elmegyek, s te itt maradsz. A katonák nagyon sok mindent kitalálnak, hogy emlékeztessék a fiatalabbakat az időszakproblémára. Ez is egy a sok közül.)
– Mi ez az ordibálás? – érdeklődött Artúr, aki akkor ért oda hozzájuk. A gépkocsivezetővel beszélte meg, hogy mikor jöjjön értük. – Ég már a tűz?
– Mindjárt szaselvtárs. – igazgatta az éppen éledező tüzecskét Sanyika. Artúr fázósan toporgott, majd meglátta, hogy kissé távolabb, Ciklonéknál már melegedni is lehet, így átment hozzájuk.

Már legalább két órája hordták a máglyákra a deszkát, amikor a kb. 150 méterre lévő kapun begördült egy személykocsi konvoj. Azt azonnal tudni lehetett, hogy nem eltévedt civilek. Talán 30 méter lehetett a kapu és az őrség szállásául épült ház között a távolság. A ház végénél kezdődött a földgát, tehát a látogatók hamar eltűntek a szemük elől. A harciakon kívül senki nem volt a területen, tehát Artúr volt a parancsnok, akinek fogadnia kellett a látogatókat. Elindult a kapu irányába.
– Na, megnézem má’ kik azok. – jelentette be enyhén flegma hangsúllyal.
A fiúk kíváncsian figyelték. Valami nagykutyák lehetnek ezerötössel (akkoriban az elérhető legjobb személykocsi volt a Lada 1500-as.) és fekete Volgákkal. Lehet, hogy ki is kap majd a százados a tűz miatt. Biztos erre gondolt ő is, azért ment minél messzebb a katonáktól. Már majdnem odaért, amikor az épület sarkánál előbukkant a látogatók csoportja, élükön egy pizsamással. A tábornoki nadrágszár vörös csíkjai messziről egyértelművé tették, hogy magas rangú látogatót kaptak. Artúr nagyon meglepődhetett. Száz méter távolságból is érezni lehetett. A tábornok közelébe érve tisztelgett és vigyázzlépésben igyekezett elhaladni előtte, a göröngyös terepen. Valószínűleg megszólíthatták, mert úgy megállt, mint akit odaszegeztek. A „pizsamás” kezet nyújtott, de nem érte el a százados kezét. Így kénytelen volt kettőt előre lépni. Amikor Artúr visszaért, még fel is vágott vele.
Ő jött oda. – mondta.
Eddig se tartották sokra a századost, de most ha lehetséges, még alább hagyott az iránta érzett tisztelet. Úgy viselkedett, mint egy kisgyerek, amikor a nagyobbak rátámadnak, pedig őrá nem támadott senki. Egy gyári munkás se rezel be, ha egy igazgató megszólítja. Miért van ez másképp a seregben? Ugyanis nem egyedi az Artúr esete.
Egy bemutató lövészetre készült az ezred. Az M.C., vagyis a ceremóniamester gyakorolta a köszöntőt: „Tábornok és tiszt elvtársak...” A katonák már nagyon unták, hiszen legalább hússzor hallották a szöveget. A műsorvezető ezredesi rangban volt, nem ez lehetett az első szereplése, mégis hallatszott a hangján az izgatottság, amikor a vendégekhez szólt. Mulatságosnak tűnt reggel, amikor a katonákat nyugtatgatta. „Nem kell izgulni elvtársak!”
– Ki izgul itt ezredes elvti? A katonákat nem bassza le a tábornok, akárhogy elbaltázzák a lövészetet.- tárgyalták ki egymásközt a fiúk.
– Nem miattunk mondja, saját magát nyugtatgatja. Embert nem láttam még ennyire izgulni.
A harciaknak ez volt az utolsó népgazdasági munkanapja. A további tüzelésre már a légiósok közül itt maradt néhány embert kellett volna kihozni, de a látogatók leállíttatták ezt az értelmetlen tevékenységet. A tüzet persze nem kellett szétkaparni, viszont amit ráraktak, az egészen estig fog égni. Ezután nem volt más dolguk, mint kivárni, amíg leég a máglya. Álldogáltak a tűz mellett. Néha megfordultak, hogy a hátuk se fagyjon meg. Készítettek maguknak ülőkét is, hogy pihentessék a lábukat. Néhányan válogattak megfelelő tűzifát és külön tűznél szalonnát sütöttek. Kellemesen múlatták a napot.
– Na Bélám! – vágta hátba a megszólítottat Radu – Volt már ilyen jó dolguk a kopaszoknak?
– Bélának ez megszokott állapot a polgári életből. A kemence mellett is jó meleg van, amikor sütik a kenyeret meg a kiflit. – szólt közbe Sanyika.
– Azért a kenyérsütés nem egészen ilyen. – boxolta vállon Radut Béla, válaszul a hátbavágásra. – viszont a gránáthüvely főzése valami ilyesmi. Jól el lehet vele tölteni az időt. Nyáron tisztára olyan, mintha vakációznánk. Télen már nem annyira jó, de közben legalább nem piszkál senki. Közben az öregek közül valaki, vagy a technikás őrmester megnézi, hogy elég tiszták-e, de mi unjuk meg hamarabb. Aztán az olajozását már határozottan utálom. Persze az egészet értelmetlennek tartom. Miért nem lehet kormosan visszaküldeni a gyárba? Ott majd megtakarítanák.
– Azért öcsém, - világosította fel Radu – hogy a kopaszokkal kitoljanak. Mert a kopasznak mindig nehéz volt a sorsa, nem lehet másképpen ezután sem.
– A kopaszok élete is elvesztette már a bukéját. – szólt közbe Zsolt. – Emlékeztek még az egyes harcos kiképzésre, amikor a sarat nekünk kellett kimosni a ruhánkból? Az egész körlet tele volt akasztgatva vizes ruhákkal. Az utánunk következőktől már összeszedték és elvitték a patyolatba. Aztán megtiltották még az újonc kifejezést is, nem beszélve a kopaszról. Fiatal elvtársaknak kellett őket szólítani. Aztán ott volt a takarítás, ami az egyik legjobb módszer a megalázásra. Egyetlen folyosón hatvan kopasznak kellett volna egyszerre takarítani. Sorba álltak a fókáért. Ilyen körülmények között hogy lehet őket meghajtani? Főleg az én barátságos, kopaszt is emberszámba vevő természetemmel lehetetlen.
– Jól van. – mondta Mosi – Ne húzd fel magad! Tudjuk, hogy téged azért szuperáltak ki a kiképzők közül, mert nem hajtottad a kopaszokat. Nem feleltél meg a feladatra, viszont, te voltál a legjobb pékám. Azt tudod, hogy Lajos miért volt veled mindig olyan undok?
– Tudom. Azért, mert Lajos mindenkivel undok. Bár, a múltkor mondott valami olyasmit, hogy a bakonyi gyakorlaton kellemesen csalódott bennem. Nem gondolta volna azok után, amilyen jellemzést kapott rólam, hogy ilyen jól elvezetem a szakaszomat. Nyilván a főtörzs jellemzett, aki két hét után eltanácsolt a kiképzőktől. Miért nem Jóska főhadnagytól kért jellemzést?
– Tény, hogy a gyakorlaton tényleg jók voltunk. Különösen én.
– Na, meg a Jenő. – lépett közelebb vigyorogva Jenő.
– Te valóban kivetted a részed. – ismerte el Zsolt - A rádióban mindig a te nevedet hallottam. Egyébként most, valamelyik nap, Jóska is megbántott. Azt mondta nekem, hogy hűtlen lettem a századjához. Normális? Hát én akartam a Lajoshoz jönni? Na, jól van. Le van ejtve az egész. Majdcsak letelik. – zsebéből elővette az álcahálózsinórra kötött centit és megpörgette. Erre, mint valami jeladásra, a többi öreg is ugyanezt tette.

Másnap reggel már nem mentek ki tüzelni. Reggeli után összepakolták a holmijukat, az ágyneműt leadták a helyi raktárba, majd a csupasz matracokon heverészve várták a törzs autóit. Nem volt ugyan meleg, hiszen már nem gyújtottak be a kályhába, de a kinti ácsorgáshoz képest még mindig ez volt a kellemesebb. Amikor megjöttek a teherautók, ki-ki a saját rossz emléke alapján válogatott. Radulovics Misi nem volt hajlandó a Rábára felmászni. Soha nem felejti el azt az élményt, amikor egy lövészet végén két „Mancival” kimentek a hegyre, hogy a vagonírozáshoz, éknek való fát vágjanak. A többiek a lőtéren nem értették, mitől volt olyan feldúlt, amikor visszajött a favágásból.
– Basszátok meg! Most majdnem megdöglöttem.
Zsolték kíváncsian várták a magyarázatot.
– Felraktuk a fát, aki befért, beült a fülkébe, én meg felugrottam a platóra. Azt mondanom se kell, hogy nem a sofőr vezetett, hanem az a lökött őrmester. Elindult lefelé a hegyről, de mint aki nem normális. Már kiabáltam neki, hogy lassítson, hiszen úgy pattogott a kocsi, hogy majd’ lerepültem. Egyszer aztán puff! Neki egy fának. Kurvára megijedtem, de a többiek is. Nem fogott a fék. Aztán én hülye, elindultam gyalog vissza a hegytetőre, felmásztam a másik „Mancira”. Az is ugyanúgy járt. Majd’ meghaltam, ráadásul kétszer. Elindultam lefelé és csak akkor voltam hajlandó visszamászni a kocsira, amikor leért a laposra.
Raduval ellentétben Zsolt a Csepeltől tartózkodott. Neki arról volt kellemetlen emléke. A múlt év decemberében autóztak mínusz sok fokban (vagy kevésben?) legalább 300 km-t egy rettenetesen füstölő Csepellel. A lábát alig érezte a hidegben és egyébként is rettenetesen fázott. Annyit tudott magán melegíteni, hogy a málhazsákot magához ölelte. Legalább a hasa nem fázott nagyon. Amikor hajnalban megérkeztek a fűtött sátorba. Azt lehetne mondani, hogy majd elélvezett a gyönyörűségtől amint végigterült a szalmán. Mondani ugyan nem mondta, de valóban ez történt álmában. Az autó ugyan nem tehet róla, hogy hideg volt. Amikor este megérkezett néhány társával a szabadszállási laktanyába, egy szerecsen katona nézett rá a tükörből. Meleg víz persze nem volt, de muszáj volt megfürödni. Az ivásra is hideg víz alól ki-be ugrálva zuhanyozott és mosott hajat. Most ugyan nem volt annyira hideg, de ha választani lehet, akkor inkább nem füstölteti magát.

***

következik: Kutyaütők 5. (hiánypótlás)