Azt mondják, hogy egy férfinak szüksége van néha magányra. Elismerem, hogy így van. Én is magányos típus vagyok. Szükségem van magányra néha, s itt a hangsúlyt arra helyezném, hogy néha. Tehát nem mindig, csak olykor-olykor. Egyedül lenni nem jó. Vannak persze dolgok – ahogy visszaemlékszem – amit egyedül értem el, ha úgy tetszik, egyedül alkottam. Olyanok, amire akár büszke is lehetek.
Szívesen emlékszem vissza arra az esetre, amikor egy öregasszony kezet csókolt nekem. Ha nem is érdemtelenül, de azt hiszem kicsit túlzásba esett, amikor a munkámat dicsérte, amikor hálálkodott a szép munkáért. Nem tagadom, jólesett.
Aztán az is dagasztja keblemet, amikor szakmabeliek kétségbe vonják, hogy azt a kődíszt, ami a kertemben áll, én faragtam. Pedig ez az igazság. Vagyis többre vagyok képes, mint amit kinéznek belőlem a kollégák. Itt közbeszúrnám, hogy amikor a jelenlegi munkahelyemen kezdtem, fenntartással fogadtak. Ma már elismernek, tisztelnek, sőt legtöbben szeretnek is. Ezt egyedül értem el. Nem volt megerőltető, csupán őszintén adtam magamat. Mindezen felül akad néhány szellemi termék is, amiért már kaptam elismerést, amire büszke lehetek.
Viszont, ha azt kérdezik, mikor éreztem igazán jól magam, és gondolkodás nélkül kell rá válaszolni…csak ami elsőre eszembe jut, az mindig társasághoz kötődik.
Nemrég bedobtak a postaládámba egy lapot, egy személyiségteszthez. Azt írja, olvassam el figyelmesen a kérdéseket, hogy biztosan jól értsem, de aztán ne gondolkozzak rajta, hanem azonnal válaszoljak! Na, valahogy így gondoltam. Gondolkodás nélkül, ami elsőre bevillan. Mi ís…? Ja, csak úgy kapásból? Csepelen bowlingoztam. Nem nagy dolog? Dehogynem. Barátokkal, a párommal, egyik gyerekemmel játszottunk. Nem az én ötletem volt, nem is nagyon akartam menni, de utólag azt mondom, kár lett volna kihagyni. Annak ellenére, hogy nem volt tétje a játéknak, kialakult egy kis versenyszellem, izgatottan számoltuk a pontokat, egy kicsit csalni is kellett, hogy a legfiatalabbnak nehogy elmenjen a kedve az egésztől…Éreztem, ahogy a boldogsághormon felszabadul…
Aztán ha kicsit lehet elgondolkodni, kutakodni az emlékek közt, mind olyan élmény jön elő, ahol társaságban voltam. S itt jut eszembe, hogy sok ember nem azért kocsmázik, mert részeg akar lenni, hanem a társaság miatt.
Nekem sokszor adatik meg, hogy egyedül elsétálok a falu fölötti dombra – csak, hogy az időt múlassam – meditálhatok, gondolkodhatok magamban bármiről, zavartalanul. Ezekre a sétákra úgy emlékszem, hogy mindig lehangoltan, rosszkedvűen mentem haza. Talán oka van annak az ugratásnak, amikor rászólunk valakire: ”ne gondolkozz, még valami bajod lesz tőle”
Most bevillant egy kivétel. Csepelen sétálgattam, s megláttam egy feltűnően szép nőt. Nem csak ezt az egyet, de ez a látvány versírásra ihletett. Siettem is haza, hogy lejegyezzem a gondolataimat.
Miskolcon jártam autóval, egyedül. Diósgyőrben volt dolgom, s úgy döntöttem, nem megyek ismét keresztül a városon, Lillafüred felé megyek haza, keresztül a Bükkön. Talán tavasz, vagy inkább nyárelő lehetett. Csodálatos volt az erdő. Az rontott csupán a hangulatomon, hogy senki nem volt mellettem, akinek mondhattam volna, „nézd, milyen gyönyörű” Nem volt kivel megosztani az élményt. Tehát szüksége van egy férfiembernek a magányra - nagycsaládos kollégám is bizonyára ezért szeret horgászni – de többször van, hogy hiányzik a társaság.
Nem tudom már mikor, azt se, hogy hol, de hallgattam egy beszélgetést. Arról szólt, hogy a magyar értékrend nem európai. Elővették az alaptörvényt, amelyik úgy kezdődik, hogy „Isten áldd meg a magyart!” Aztán szóba kerültek olyan dolgok, hogy mi az ami fontos, ami elsődleges a számunkra, de valahogy az anyagiak nem akartak sorra kerülni. Elsősorban spirituális az értékrendünk. S ezt nem értik az európaiak…gondolok itt elsősorban az úgynevezett fejlett nyugatra.
Néztünk este egy filmet, ami más volt, mint a megszokottak. Mert miket szoktunk nézni? Elsősorban sorozatokat. Nem folytatásosra gondolok, hanem olyan filmekre, ahol ha hasonlóak is a történetek, de mindig más, és más. Viszont a főszereplők ugyanazok, már szinte személyes ismerősök. Nyilván ennek is van valami oka, hogy ilyenekkel traktálnak bennünket, hiszen az ember ragaszkodik a megszokotthoz. Állítólag a hamburger is azért terjedt el a világban, hogy a világjáró amerikaiak bárhol hozzájussanak a megszokott ételükhöz.
Na, ez a film más volt. Táncról szólt. Társastáncról. Aminek az a lényege, hogy figyelünk a másikra.
Aztán érdekes azt is megfigyelni, hogy a fejlett világban, az úgynevezett jóléti államokban mi a domináns törekvés! Az individualizmus. Az egyén, az én, mindenek felett. Belátom, hogy magamnak én legyek a legfontosabb, mert ha magamat nem szeretem, hogyan várhatom ezt el másoktól, de talán nem véletlen, hogy a természet közeli népeknél mindez pont fordítva van. A közösség érdeke az elsődleges, az egyén nem számít. Talán nem véletlen ez. Talán ez a természetes?
