Nem nevezném karrierem csúcsának, hogy elkerültem a szülőfalumból. Nem is szívesen tettem, így megmaradt az állandó lakcímem. Ha bármi okot ad rá, hazaszaladok. Egyik öreg kollégám megkérdezte egy hétfő reggel, hogy „rendben van a telek?” Nem értettem mire gondol, mert az én olvasatomban a telek egy építmény nélküli terület. Egy kert, vagy a lakhelyemtől távoli „vikkend telek”, ahová úri kedvemből járok. Azt a területet, amin a családi házam áll, az otthonomnak nevezem, nem pedig teleknek. Nos, hogy rendben van-e? Akinek van olyan háza, amiben csak időlegesen él, tudja, hogy soha nincs rendben. Törekszik rá az ember, de rendben nincs soha. Hol a tető ázik be, hol a padló süllyed meg, esetleg a lépcső válik el a faltól. Vagy festeni kell, vagy ha az épülettel minden rendben van, akkor a füvet kell levágni. Ha termelünk valamit a kertben, azzal is sokszor van tennivaló.

Most mégsem a „telek” gondjai vittek haza. Ifjúkori barátom – aki egyébként a szomszédom is – egészségi állapota az utóbbi hónapban válságosra fordult. Jó lenne tudni, mi van vele! Igaz, telefonon is megérdeklődhettem volna, de személyesen mégis más. Aztán van egy másik ok is. Választani kell! Úgy értem, hogy az ország vezetésére adott megbízásomat kell megújítanom. Nem kötelező, de nem szeretnék azok közé tartozni, akik nem élnek a jogukkal, elzárkóznak a döntés lehetőségétől, aztán mégis ők szidják leginkább a nekik nem tetsző dolgok miatt a vezetést. Eddig minden alkalommal kinyilvánítottam a szándékomat. Az állás döntetlen. Hat választás közül háromban nyert a választottam, háromban veszített.

Szombat délután a párommal kerékpárra pattantunk, hogy kiránduljunk egyet, vagy legalább körbetekerjünk a falun. Egyúttal vegyünk az esti szalonnasütéshez egy-két fej vöröshagymát, mert az valahogy kimaradt az előkészületek során.
Az egyik útelágazásnál Annus néni integetett a kapuból, de mi a másik irányba tartottunk a hagymáért. Igaz, nem kellünk ahhoz ketten, én inkább visszafordulok egy kicsit pletyózni. Nem tudom mitől vagyunk ezzel a nénivel olyan nagy barátságban, hogy minden találkozáskor hosszasan elbeszélgetünk. A gyerekeivel soha nem tartottunk semmilyen kapcsolatot, az unokaöccsével, meg a keresztfiával ugyan dolgoztunk együtt, de ez nem lehet az oka. A lényeg, hogy kedveljük egymást. Elég ritkán is találkozunk ahhoz, hogy legyen mit megbeszélni. Annus néni nem csak kinézett a kapun, hanem – mint őstermelő – a házi készítésű termékeit árulta a kapuban ülve. Elég nagy itt az idegenforgalom, akad rá kereslet. Ha mégse, akkor is kiül, mert így van beidegződve. Így tanulta az édesanyjától, akit az utóbbi néhány évben váltott le itt, a kapuban ülésről. Nem álldogál, hanem ül. Hosszú órákon keresztül elég fárasztó egy egészséges fiatalnak is, ő pedig se nem egészséges, se nem fiatal. Túl van a nyolcvanon. Térde, csípője bevasalva, gerinc sérvei nem műthetők. Mondja is, hogy „anyukámnak nincsenek ilyenek”
A párom nem talál hagymát, így hamar csatlakozik hozzánk. Annus néninek persze hagymája is van. Veszünk is belőle száz forint árút. Aztán jön egy pár egy kicsi gyerekkel, kérnek kettő darab almát. Kapnak hármat, hogy lehessen elvenni érte valamennyi pénzt. Nem egy nagy üzlet, de attól még itt kell ülnie. A gyerekei – gondolom – neheztelnek érte, hiszen nincs rászorulva, de mégis itt ül, mert így tartja természetesnek.
Közben már másodszor hallom a harangszót.
– Most harangoznak be – mondja, mert attól, hogy nem megy a templomba, még tudja, mikor van a mise. A szomszédok itt járnak el előtte. Aztán egy távolabbi szomszédot látok a túloldalon sántikálni. Nagyon széles itt az utca, meg a forgalom se elhanyagolható, nincs abban semmi rendkívüli, ha nem kiabálnak át, hogy „hazafelé szomszéd?” Természetesen megtárgyaljuk, mi okból sántít, mint ahogy sok más közös ismerőst is felemlegetünk, ha már összetalálkoztunk.
Mielőtt elköszönnénk, kiballag a házból a mama. Panni mama a falu legöregebbje. Dereka erősen meghajlott az utóbbi időben, már két bottal jár. Nemrég még ő ült a kapuban, csak azután tessékelte be a család, miután szó szerint ráfizetett a bizalomra. Elméje rendben van, csak nem tudta követni az erkölcsi romlást. Még ma se hiszi, hogy milyen sok gazemberrel találhatja szembe magát. Köszön, majd kíváncsian fürkészi az arcunkat, miután a lánya rákérdez, hogy ismer-e bennünket. Engem ismerősnek talál, de talán a szakáll miatt nem tudja, ki vagyok. Egy kis segítséggel, a szüleim neve alapján sikerül beazonosítania. Feleségemet is az apja után ismeri, de így már a nevét is tudja. Én nem sokkal ezelőtt meséltem el, hogy abban az utcában, ahol gyerek voltam, amikor ráköszöntem az egyik idős asszonyra – aki mellesleg még rokonom is – még nem tudtam, hogy a „Jó napot” után milyen nénémet kell mondanom. Pedig a Panni nénihez képest én fiatalnak számítok.
– Már összezavarodtam a számolással – mondtam a mamának – Hányadikat is tapossa?
– Nem mondom meg – válaszolt mosolyogva
– Nem illik ilyet kérdezni! – nevetett a feleségem.
Így végül tudatlan maradtam. Nem tudom, hogy ebben a hónapban a 103-at tölti, vagy a 104-et.