Lassan haladtak felfelé a hegyre a keskeny, kanyargós erdei úton. Enyhén szólva, erősen felverték az erdő csendjét. Persze van azért ennek a lármás, füstös menetoszlopnak is valami szépsége. Mondhatnám úgy is, hogy hatással van a szemlélőre. Ezek a monstrumok egyenként is olyan igazán férfias, erőt sugárzó, - mit ne mondjak – lehengerlő látványt nyújtanak. Ezt a hatást még csak fokozza a tömeges megjelenésük. Valami olyasmi ez, mint amikor a legegyszerűbb tánclépés is szépnek látszik attól, hogy sokan lépnek egyszerre. Bevallom, kicsit morbid a hasonlat. Táncosok és tankok? Ezek a gépek a gyilkolás hatékonyságának növelésére lettek kitalálva, bár igaz, hogy békeidőben nem ezt lájuk bennük. Egyszerűen csak egy nagy, nehéz és nagyon erős terepjáró, amely mindenen át tud gázolni. Ennek ugyan ellentmond ugyanennek a zászlóaljnak egy korábbi esete, amikor tizenhárman akadtak el egyszerre egy felázott vetésen. Az elmélet néha nincs szinkronban a gyakorlattal. Az egész gépnek valójában az lenne a rendeltetése, hogy a forgatható lövegtornyába épített ágyút a megfelelő helyre telepítse, ha a szükség úgy kívánja mozgásból is működtesse. Ezzel a hatméteres „póznával” viszont vigyázni kell, mert jelentősen túlnyúlik a jármű orrán, ezért erősen tagolt terepen, fennáll a „kanalazás” veszélye. Ez annyit jelent, hogy föld kerül az ágyúcsőbe, és katasztrófális következménnyel jár, ha elsütnek egy ilyen fegyvert. A gránát szétrobban a csőben, s az, darabokra szakad. Ez nem elmélet, hanem megtörtént valóság.
Miután felértek a hegytetőre, századonként elfoglalták harcállásaikat. A 3.század az úttól jobbra, egy erősen lejtős szakaszon nyert elhelyezést. Közvetlenül egy nagy tarvágásra nyílt kilátásuk. Valójában semmire, mivel már nem a legutóbbi télen vágták ki a fákat, így az aljnövényzet annyira megnőtt, hogy bármit el lehetne rejteni benne. Kevésbé átlátható, mint egy lábaserdő. Elméletileg az utánuk jövő ellenséget tudnák tűz alá venni állásaikból.
Mindenek előtt Lajos jól leszidta Zsoltot, amiért a háromsarkas, pici piros, szpk-kocsit jelző zászlót elveszítette a rádió antennáról. (Hat méter magasan leng az erdei út fölött. Lehet azt nem elhagyni?) Aztán kettesben megszemlélték a leendő harcállást, s ezután Zsolt, mint főnök, már önállóan helyezte el a szakaszát. Személyesen irányította helyükre a tankokat. Később az egyiknek kézbe vette a botkormányát is, mert mégse találta megfelelőnek a pozícióját. Örült neki, hogy a vezető nem tiltakozott. Nem mindennapi élmény egy ekkora monstrumot mozgatni. Tapasztalatlansága miatt megküzdött a saját maga elé állított feladattal, de végül ott állt a tank, ahol szerette volna. Büszkén mászott ki a résen, de senki nem tapsolt a sikerének.
A fiúk már nem rá figyeltek, hanem az éppen arra járó két idegen katonára. A ruhájuk alapján egyértelműen katonák voltak, de nem zöld, vagy fekete volt az öltözetük, mint az övék, hanem khaki. Az arcuk árulkodóan ázsiai, a széles fekete vállapjukon, sárgán virító „CA” betűk egyértelművé tették, hogy kifélék. Ételhordó volt náluk, nyilván a közelben vannak a társaik, akiknek viszik a kaját. Megálltak beszélgetni, de nem értették egymás szavát. Nem ismerték a magyar nyelvet. A magyarok tanultak ugyan oroszul, de a kötelező nyelvoktatás oly kevéssé bizonyult hatékonynak, hogy a gyakorlatban semmi hasznát nem vették. Néhány szó azért akadt, amit megértettek, például a cigaretta. Mutogatással megérttették, hogy azt szeretnének kapni a magyaroktól, meg jelvényt.
Egy tavalyi lövészet pihenőnapján szerveztek a tisztek nemzetközi labdarúgó mérkőzést az orgoványi szovjet laktanyában. Nagy élmény volt az egész állomány számára. Különösen azoknak, akik nem voltak a pályán. A kantinban kiszolgálták szeszes itallal a magyar katonákat, de az ottaniakat nem. Ennek ellenére közülük is berúgott néhány, hiszen mégiscsak baráti hadsereg katonái. A magyar ember szívesen megkínálja a barátját. „Igyál Iván!” A meccs lényegtelen, az senkit nem érdekelt. A lényeg az ital, szovjet részről ezen felül még a jelvénycsere. Bele vannak bolondulva a jelvényekbe. A magyaroknál viszont csak elvétve akad egy-egy kiváló katona,, vagy hárompróba jelvény. Talán a gépkocsivezetők némelyikénél lehetett valamilyen, a megtett kilométerekkel kapcsolatos melltű. Még a tisztesek közül se viselte mindenki a pici, barna, vagy fehér csillagot. (krumplivirág) A meccs után persze már egyáltalán nem volt senkinek a gallérján. Magyar jelvényből szűkös volt a felhozatal. Utolsó lehetőség volt a sapkarózsa. Egyszerű, barna műanyag gomb, nyomott mintával. Szépségében a nyomába se léphet a színes szovjet jelvényeknek, de azért sok elkelt közülük. Pipás őrnagy nem volt magánál az esti sorakozón, amikor meglátta az erősen ittas állományt, néhányuk sapkáján vörös csillaggal.
A mostani látogatókkal nem volt mit cserélni. Beszélgetni azért próbáltak, bár csekély sikerrel.
– Ezek, meg hogy kerültek ide? – kérdezte a tizedes, amikor leugrott a sárvédőről, majd a csoporthoz lépett.
– Kérdezd meg tőlük! – javasolta Mosi. – Szerintem itt tanyáznak valahol a közelben. Látod, ételhordó van náluk.
– Vagy lehet, hogy szöknek – utalt arra az elsősorban rádió kabaréból ismert esetre, amikor egy katona lyukas vödörrel hazaszökött a keleti frontról, mert senki nem állította meg. Látták nála a vödröt, feltételezték, hogy vízért megy valahová.
A megjegyzésen csak Mosi mosolygott egy picit, a többiek nem is figyeltek rá.
– Kérdezték, hogy hol van a főnök – mondta Radu Zsoltnak
– Mutattam nekik, hogy ott ökörködik a tankban. Mondta ez a kis fekete, hogy fel kell kötni a főnököt.
– Ezt hogy mondta?
– Amit mondott, azt nem értettem, de mutatta így.
Kezével kört rajzolt a nyaka köré, majd a képzeletbeli kötelet meghúzta fölfelé. A nyomaték kedvéért még a nyelvét is kilógatta.
– Mondtam neki, hogy jó csávó a főnök, nem kell bántani. Nem is igazi főnök, csak kisfőnök. Nem tudom, értette-e.
Miután az oroszok – akik valószínűleg nem is oroszok voltak, de aki a szovjet vöröshadsereg egyenruháját hordta, az a köznyelv szerint orosznak számított – elmentek, a fiúk nekivetkőztek a napozásnak.
A tankok bent álltak a fák között az árnyékban, így kénytelenek voltak plédet vinni az irtásra, hogy ott sütkérezzenek. Jött egy őrmester, hogy két ember menjen vele az ebédért. Mondta, hogy most csak konzervet osztanak ki, estére fognak főzni az ellátósok.
– Ezek szerint maradunk éjszakára. – állapította meg Mosi.
– Igen, maradunk. – mondta az őrmester – Rendezkedjetek be! Na, nem kell azért ennyire otthonosra venni a figurát – jegyezte meg, amikor látta, hogy napozni vonulnak néhányan. - Pipást megüti a guta, ha meglát benneteket gatyában. Mi lesz, ha jönnek az osztrák hegyivadászok? - tette hozzá vigyorogva.
– Nem mernek azok közel jönni, ha Béla leveszi a bakancsát. Felér egy vegyi támadással. – tette helyre a problémát valamelyikük.
– Majd a pékák, - fordult az őrmester Zsolt felé – délután elmennek teherautóval, bejárni a holnapi útvonalat.
– Na, már ezért is megéri főnöknek lenni. – morgott magában Zsolt - Béla, ne vedd le a surcidat, menjetek hárman az őrmivel! Minden kocsiból egy ember. Úgy értem, hogy a töltők.
– Úgy érti, hogy a kopaszok – értelmezte Radu.
Mosi, egy szál ereszalsóban, kifűzött surranóval, hóna alá fogott pokróccal kisétált az erdőből. Átment az alig használt földúton, és keresett magának egy tiszta, füves területet. A fejmagasságú bozótban, nem is volt olyan egyszerű feladat. Leterítette a pokrócát és élvezte a napsütést. Jó lett volna hozni a sapkát, de azért már nem megy vissza. Kezével árnyékolt a szemének, úgy süttette a hasát. Az erdőből hallotta a madarak énekét, melyet néha a társai hangja nyomott el, amint egymásnak átkiabáltak a szomszédos tankra.
Apró felhőpamacsok úsztak a tiszta, kék égen. Rovarok neszezését hallotta közvetlen közelről. Mélyen beszívta a frissen letaposott zsenge fű illatát, melyről kamaszkori emlékei jutottak eszébe. A visszaemlékezés jó érzéssel töltötte el. Éppen ilyen illata volt a fűnek azon a májusi vasárnapon, amikor ünneplő ruhában hemperegtek a patakparton. Gyerekként is sokat járt a patakhoz. Azok is kellemes emlékek, de ezen a vasárnapon lányokkal volt. Három lány volt a társaságban, és rajta kívül még egy fiú. Egészen más érzés volt ez, mint fiú csapattal ásni a gyeptéglát, amiből aztán gátat építettek, (akkori szóhasználattal rekesztettek) felduzzasztották a patak vizét, hogy fürödhessenek, a leapadt részen pedig összekapkodják az apró halakat, rákokat, még mielőtt a víz nyomása el nem sodorta a gátat. Aztán kezdték újra és újra mindaddig, míg valamelyikük anyja bottal a kezében meg nem jelent, vagy a kertészetből nem jött az őr, megtudni annak az okát, hogy miért nincs elég víz a locsoláshoz. Izgalmas kalandok voltak azok is, de ez a vasárnap a lányokkal egészen más jellegű izgalom volt. Hormonális. Micsoda élmény volt mindhármukkal csókolózni. Sokkal később találkozott igazi nővel, de ezektől a fruskáktól már férfinak érezte magát. Keserűen húzta el a száját, amikor arra gondolt, hogy mostanában milyen ritkán lát bármilyen nőt. Talán még a gyengélkedő felcserének látványa nyújt némi kárpótlást, de az nem sokat javít a helyzeten. Az őrmesterasszonynak az önbizalmát persze biztosan növeli, hogy ezer férfi epekedik utána.
– Gyönyörű az idő öcsém. Mi? – csörtetett oda hozzá Jenő, a Pumpa vezetője. – Ja, alszol? Bocsika.
– Nem, nem alszom. Hozhattad volna a sapkámat, mert a szemembe süt a nap.
– Nesze, itt van az enyém. Majd én inkább hasra fekszem. Ide húzódom melléd, nagyon sok a cserje, alig találok helyet. Az útra meg mégse fekhetek, mert ha jön valamelyik nagyfejű, nem állja meg szó nélkül.
– Nem kell nagyon közel húzódnod, nem vagy az esetem.
– Valami jó nőhöz szívesebben odahúzódnék, az biztos.
Mire a kopaszok visszaértek a konzervekkel, mindketten elaludtak.
Bélának nem volt szíve felébreszteni őket, úgy gondolta, a konzerv nem hűl ki, megehetik később is. Zsoltnak hozták a hírt, hogy egy óra múlva menjen fel a hegytetőre a főnökséghez.
Másnap reggel tábort bontottak. Legalábbis a zászlóaljtörzs. A századok eddig is „harckészültségben” voltak. A tankokban csak be kellett ágyazni, s már indulhattak is a „harcba”.
Az ütközet minden mozzanata meg volt előre beszélve. Olyan az egész, mint egy előadás. Mint egy játék. A nézők jönnek utánuk, elhelyezkednek a közeli magaslaton. Időnként megállítják a végrehajtást, kiértékelik a látottakat. Néha, vagy inkább sokszor belejavítanak, ha nem tetszik amint éppen megállt a harcvonal. Bizonyára alaki szempontok vezérlik a tábornok elvtársakat. Normálisak ezek? Kit érdekel egy igazi harcban, hogy egyenes vonalban haladnak-e? Hogy alakiznának, ha néhány tankot még ki is lőne az ellenség, mert ugye ez is megtörténhet éles helyzetben. Na, de most ez csak játék, harc-imitáció. Az osztrák hegyivadászok biztosan jót röhögnének, ha látnák a produkciót.
