2024. február 22., csütörtök

Gyorskeresés

Alvégi a felvégben

Írta: |

[ ÚJ BEJEGYZÉS ]

(Papsajt 8)

Szabadidőmet főként az újtelepen töltöttem, de mivel az iskola a felvégben volt, lassan az egész falut belaktam. Sokan vonultunk tanítás után hazafelé, a tanáraink vágya szerint rendezett sorokban. Ennek elérésére útfelvigyázókat jelöltek ki, akiknek jelentést kellett tenniük, s megmondták – ha merték – ki viselkedett rendetlenül az úton. Olyan mélységig, hogy köszönt-e vagy sem a felnőtteknek, akikkel útközben találkoztunk. Szabadidőnk terhére tanulóidő volt kijelölve, amikor javasolt volt otthon tartózkodni, mert nem tudhattuk ki árul be a tanítónak. Csak ezután mehettünk ki az utcára, vagy a kispástra. Ez egy üres telek volt a szomszéd utcában, pont szemközt a névtelen úttal. Ennek az volt az előnye, hogy akár a főutcáról lehetett látni, hogy van-e ott valaki, vagy nem érdemes kimenni. Üres, füves terület, kiváló focipálya. Egyik oldalán a Kékesiék kertje. Ezzel nem volt gond, hiszen nyugodtan bemehettünk a letaposott kerítésen a labdáért. Másik oldalon komplikáltabb volt a helyzet, mert ott már laktak, s nem szívlelték különösebben, ha beugráltunk a kertbe. Ezzel a problémával együtt kellett élni nekünk is, meg Molnáréknak is. A rendes focipálya messze volt hozzánk, oda ritkán mentünk el. Akkor is inkább meccset nézni, nem játszani. Nagyon jó csapata volt a falunak, hiszen az újonnan létesült légvédelmi bázisról lejöhettek a katonák, akik közt akadt néhány kimagasló játékos. Vendel bácsinál vettünk egy pohár pirított napraforgó magot papírstanicliban, vagy egyből a zsebünkbe öntve. Aztán állandó mozgásban voltunk a pálya körül, hogy ne kelljen jegyet venni. Hozzánk képest előnyben voltak akik fenn laktak a domboldalban, mert ők a ház elől nézhették a meccset ingyen. Bár olyan messziről talán fel se lehetett ismerni a játékosokat. Volt, hogy mi is felmentünk a dombra, ahol irigykedve láttuk, milyen jó erődöt építhetnek az ott játszó gyerekek az elhagyott bánya köveiből. Ha ők is ott voltak, ajánlott volt engedélyt kérnünk az ott tartózkodásra, különben ellenségként kezelnek bennünket, hiszen mi mégiscsak alvégiek vagyunk.

A felvégben – az iskolától eltekintve – elég ritkán jártam. Pedig mamám is a felvégben lakott. Vasárnaponként megesett, hogy meglátogattuk a testvéreimmel. Első dolgom volt Lukács Lacit megnézni a szomszédban, de ha nem volt otthon, unatkoztam. Emlékszem egy olyan délutánra, amikor mindenki lepihent, de én nem voltam álmos. Ültem az asztalnál, és figyeltem az órát, ahogy kattog, meg ugrál lassan előre a mutató. Máskor persze kalandosabb volt a dolog, mert elmentünk a Kőkötőre, a szőlőbe. Ez egy teljesen idegen világ volt nekem. Elég messze is volt, hiszen jócskán elhagytuk a falut, amikor letértünk a noszvaji útról a Cseres erdő utáni völgybe. Ott a kútig kellett menni, majd nekifordulni a domboldalnak. A felnőttek kapáltak, de első utam során én még kicsi voltam a kapálásra. A cseresznyézésre viszont nem. Keskeny volt a mamám parcellája, hamar áttévedtem a szomszéd szőlőjébe, amiért persze rám szóltak, mert nem szabad ott császkálni. Aztán elértük a középső utat, s onnét fordultak vissza a másik soron, pedig volt még szőlője mamámnak felfelé is. A domb legtetején volt egykor nagyapámnak a kőbányája, de egyedül nem mehettem oda, így azt csak később, egy másik alkalommal láthattam. Ha jól emlékszem, akkor szüretelni voltunk. Nem a kút felől, hanem közvetlen a szorosból vezetett az út. Nagyon meredek volt, s néhol mélyen bevágták a domboldalba. A lovak megküzdöttek az üres szekérrel is, visszafelé pedig meg kellett láncolni a kereket. Maga a bánya csalódást okozott. Nem tudom mit vártam tőle, de valójában csak egy gödör volt, amiből egykor köveket szedtek ki. Akadt hasonló több is, hiszen más is innét szedte a követ az építkezésekhez. S nálunk minden ház kőből épült. Ritkán használtak téglát, vályogot pedig egyáltalán nem. Nem is lett volna értelme, amikor körül voltunk kőbányára alkalmas dombokkal. Veres bánya, Fehér bánya, Ábrahánka, Kőkötő, Biri bányája, meg még a Jács völgyön is volt valamikor bánya a papoknak, amiből Egerbe hordták a követ. Egyedül a Rákos tetőn nem volt kőfejtő. Na, meg a Pazsagon, de az már egyébként is messze volt a falutól. Ezen felül ott van még a boros pincékből kitermelt kőporkő a Csecslyukban, a Cserépi úton, az Andornakon, a Bagolyvárban, sőt még a Zödvár alatt is, bár az már nagyon agyagos. Na, de az se haszontalan, hiszen az agyag kell kötőanyagnak a kövek közé a falba, vagy vízzárónak a fal tövébe. Többnyire persze a sár is megfelel, amit kerti földből taposnak. Ezt saját szememmel láthattam, amikor a nénikémék építkeztek.

A sógor kőműves volt, és nagy házat óhajtott. Mesterember létére nem lakhatott a megörökölt tornácos szülői házban. Nekem ugyan nagyon tetszett az a porta úgy, ahogy volt. Apró kőből rakott kőkerítés, faragott kőlapokkal fedve, deszkakapu fakilinccsel (madzag a húzója) A tornácos főépület első szobáján két kicsi kőkeretes ablak. A tornácon is kő mellvédfal, amit csak a grádics szakított meg. A fal természetesen fehérre meszelve. Az udvar másik felén állt a kis ház. Előtte, egész közel a kőkerítéshez a hajtós kút, melynek olyan magasan van a vize, hogy ha nem lenne a káva, akár bele is lehetne meríteni a vödröt. Na, ezt verték szét.

Rengeteg ember sürgölődött az építkezésen. Legtöbbjüket nem ismertem, mert vagy a rokona, vagy a cimborája volt a sógornak, s én többnyire csak a saját rokonaimmal találkoztam korábban. Közülük ekkor nem is volt itt csak apu, meg Gyuszi bátyám, akit eddig még nem is említettem, pedig büszke voltam rá, hiszen boltos volt. Néha meg is látogattam a boltban, ahol ehettem nápolyiport, vagy valami kimérős édességet. Ez a lehetőség csábított be hozzá, mert egyébként nem szerettem a boltnak a szagát. Mindennek mosópor szaga volt, még a tegnapi kenyérnek is. Ekkor már teljesült régi vágyam, hogy bolti kenyeret ehettem. Két féléből lehetett választani. Volt barna kenyér 6 Ft-ért, vagy fehér 7,20-ért. Mindkettő 2 kilós. Természetesen el is vágta, ha valakinek kevesebb kellett. Ekkor még egy darab papírt is adott hozzá. Volt, aki csak negyed kilót vett 90 fillérért. Ettől is volt még jobb, hiszen a törött kifliket is megehettem. Legjobban szerettem, amin vastagon volt a nagy szemű só.
Gyuszi bátyámra anyu is büszke volt, legtöbb dolgot tőle hallottam róla. Népszerű legény volt a faluban, közvetlen, barátságos, segítőkész természete miatt, s híresen jól táncolt. Csak úgy repítette a lányokat a bálban. Másnap reggel pedig mikor nagy álmosan ment nyitni a boltot, ráköszönt a legelőre induló tehénre, hiszen nem látta, csak hallotta hogy jön „valaki” mögötte. Azt hiszem ekkoriban még Gyulának szólították, csak amikor vénlegény lett, amikor már közelített a harminchoz, akkor követelte ki magának, hogy Gyuszinak szólítsák, mert a Gyula olyan öreges.

(Érdekes, ahogy változik az embernek az idővel kapcsolatos megítélése. A hatvanas évek közepén a harminc éves már vén legénynek számított. Igaz, 10 évvel később én is öregnek éreztem magam a tőlem 3-4 évvel fiatalabb barátaim között. Apunak volt egy nagyon régi kerékpárja, amire rá volt írva a gyártás éve „1951”. Olyan idős volt, mint a bátyám. Vagyis közel 14 éves. Ma már 20 év se számít hosszú időnek, hiszen a legutóbb vásárolt személykocsim is korosabb ennél.)

Szóval a nénémék új házat építettek. Előbb persze el kellett bontani a régit. Nem egyszerre az egészet, hiszen a szomszéd felőli fal egyben a kerítés is volt. Csak annyit bontottak, hogy elkezdhessék az újnak az alapozását, majd mielőbb a fal felhúzását. Az udvar végében taposták, kapálták a sarat, rakták vödrökbe, majd hordták a falra a kövek közé a ragacsos sarat, ami nem akart kiesni a vödörből, folyton kapargatni kellett. Két-két kőműves állt szembe egymással, s rakták a követ, amit a nagyszámú segéderő oda közelített. A régi fal elbontásában én is aktívan részt vettem, noha nem igen voltam jelentős segítség, de a szándék meg volt bennem. Közben hallgattam, miket beszélnek a felnőttek. Szóba kerültek régi udvarlások, mulatozások, súlyos lerészegedések, ki kinek a kicsodájával mikor és hogyan. Legtöbbet nem is értettem. Aztán szóba került Gyuszi bátyám esete a tehénnel aki nem fogadta a köszönését, egy másik legény aki motorral behajtott a csorda közé, s az egyik tehén fellökte. Csak annyit mondott neki, hogy „ te nagy marha!” Ezeken a történeteken persze nagyokat nevettek, aki nem hallotta jól rákérdezett, neki is elmesélték. Néha megálltak inni egy fröccsöt, vagy rágyújtani, letörölni az izzadságot.
Szóba került, hogy én milyen jól rajzolok. Ekkor kaptam egy kőceruzát, s adták a tippeket, miket rajzoljak a még álló meszelt falra. Aztán én ebben ki is éltem magam, nem nagyon törekedtem a további falbontásra. Egyszer amint a néném a kötényével törölte az arcát, feltűnt, hogy ahhoz képest, milyen sovány, mekkora pocakja van. Elég nagy voltam már hozzá, hogy kitaláljam ennek az okát. Várandós. Neki ugyanis nem volt gyereke. Nem még, hanem már.

Lajoska közel egyidős volt az én húgommal. Nem volt az olyan különös dolog, hogy egy négyéves gyerek kiszaladgál az útra. Nem volt akkora forgalom akkoriban, hogy nagy veszéllyel járt volna. Nem is a forgalommal volt a gond. Történt ugyanis tíz évvel korábban, hogy az úttól nem messze a Bika réten olaj kutatók végeztek fúrást. Aztán nem találtak, feladták. Ekkor történt egy baleset, visszazuhant a kiemelés során a fúrószár, s átszakította azt a vékony réteget, ami a forróvíz fölött maradt még. Ekkor lett a falunak gyógyforrása. A minősítésre persze még közel 60 évet kell várni, de attól még ugyanaz a víz tört fel a földből nyomás alatt, s azóta is jön fölfelé. 1958-ban a falu épített egy medencét társadalmi munkában. Én is jelen voltam a munkálatok során, noha négy és fél évesen inkább csak láb alatt lehettem, de emlékszem rá, ahogy ásták a medence helyét. Építettek egy hosszú vályút a kúttól a medencéig, hogy a 72 fokos víz hűljön valamicskét, mielőtt a „néplavórba” ömlik. A területet körbe kerítették, de a felesleges vizet valahová el kellett vezetni. Mivel két irányban is van egy-egy patak aránylag közel, adta is magát a megoldás. Akkor még nem nagyon törődtek a hőterheléssel, ami károsítja az élővilágot. Nem is ástak hosszú csatornát, hanem a lehető legrövidebb úton kivezették a kerítés alatt a csapadékvíz elvezető árokba, éppen a nénémék kapujával szemben. Hosszú éveken keresztül nem is változtattak ezen. A környékbeliek hordták az ingyen forró vizet vödrökkel. Köveket raktak le, amiről jól meg lehetett meríteni. Ahol a patakba ért a forró víz, már meg is lehetett mártózni, oda jártak a közeli telepről a cigányok fürödni. Itt, a kerítésnél viszont még meg lehetett benne főzni a tojást. Lajoska szaladt a kis vödrével vízért, ahogy a mamájától látta, de a szomszéd kislányt épp akkor vitte ott a nagymamája kerékpárral. Ez elvonta a gyerek figyelmét, és beleesett. Nem lehetett megmenteni.

Hozzászólások

(#1) Tutu7030


Tutu7030
veterán

A néplavor elnevezést még nem hallottam, de roppant találó. :)
Szép történet, csak a vége lett szomorú. Az ember néha belegondol, hogy mekkora bravúr túlélni a gyerekkort.

LG Optimus G E975 v20 -> LG G4 H815 V29a-EUR-XX -> Huawei Mate 9(MHA-L29) -> Huawei P30 Pro -> Honor Magic5 Pro

(#2) Vakegérke


Vakegérke
veterán

Pesten a Dagály fürdő köznapi neve volt Néplavór. Nem voltam benne, de sokat jártam arra, mert a környéken tanultam autót vezetni.

Az én bringám is 1951-es volt, még a váz nevére is emlékszem: Galambos. Egy táskarádiót adtam érte, ami '69-ben még értéket képviselt.

Szegény Lajoska...
Ha az én gyerekem lett volna, talán megőrülök.

[ Szerkesztve ]

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

(#3) potyautas válasza Tutu7030 (#1) üzenetére


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog

Bizony, nagy bravúr. Igyekszünk is vigyázni rájuk. Csepelen láttam egy játszótéri műkő elefántot, amit eredetileg csúszdának építettek. A feljáróját bebetonozták, s kitettek egy táblát. "A szoborra felmászni tilos!" Ettől még ezernyi veszély leselkedik gyerekeinkre. Az én fiamnak van egy sebhely a homlokán. Nem tudom mibe ütötte be, pedig hárman vigyáztunk akkor éppen rá.

(#4) potyautas


potyautas
csendes tag
LOGOUT blog

Az említett egykori kislány, aki látta Lajoskát beleesni a forró vízbe, múlt héten temette el a férjét. 20 évvel korábban pedig hosszú betegség után a lányát. Akit elkerülnek a betegségek, balesetek, fel se tudja fogni, mennyire szerencsés.

(#5) Vakegérke válasza potyautas (#4) üzenetére


Vakegérke
veterán

Ha a szülő megy el, nagyon tud fájni, de gyermeket temetni sokkal nagyobb tragédia.
Ami pedig a házastársat illeti, mintha az egyik felemet tépné le a sors. Átéltem, tudom.

Részvétem a "kislánynak". :(

Szép szolidan, szép szolidan, elvégre nem vagyunk otromba állatok... (KFT) Birodalmi Szóvivő és Békenagykövet (:L topic)

További hozzászólások megtekintése...
Copyright © 2000-2024 PROHARDVER Informatikai Kft.