Baráti kollégám szülőfalujában jártam már egyszer. Nagyon a világ végén van, nem is túl nagy település. A guglimapot ugyancsak fel kell nagyítani, hogy ki legyen írva a neve. Nincs is ott semmi, csak ...csak dombok, erdők, virágok, gyümölcsfák...meg emberek. Ha őszinte akarok lenni – és semmi okom, hogy ne
legyek az – pozitív benyomást tett rám ez az Isten háta mögötti pici falu. Nem is volt ellenvetésem, amikor lehetőségem lett ismét odamenni. Segítséget kért tőlem a kolléga, már ez is nyomós indok volt. Egyetlen kifogás lehetett volna, hogy munka után indultam neki egy oda-vissza 3 órás útnak. Na, de egyszer ki lehet bírni. Nem volt igazán szép idő. Az akciókamerát be se üzemeltem. Az ablaktörlőn csak néha kellett egyet-egyet pöccinteni, az odaúton itt-ott még a napot is be lehetett tájolni. Apró falvak során haladtunk ötvennel, köztük hetvennel, később külterületen is inkább hatvannal, mert nem csak a sok kanyar, a vizes aszfalt intett óvatosságra, de az egyre több kátyú is. Transzporterünk ekkor még terheletlen volt...illetve egy egészplatós ablak volt a rakományunk. Stabil fekvésben, tehát nem kellett miatta aggódni. Bár ha nyolcvannal csattanok bele egy gödörbe, majd abból ki...talán megemelkedik kissé. Ezt nem kockáztattam.
Oka volt persze a teherautós kirándulásnak. Felraktuk a felújított Simsont, körberaktuk zsalukővel, falazótéglával. Megfordult a fejemben, hogy nem fog felférni a készlet, de aztán mégis felpúpoztuk. Igaz, induláskor felfújtattuk a gumikat, de rakottan ugyancsak lapultak. Kérdezte is a kolléga, hogy szedjünk-e le néhányat. Most erre mit mondjak? Elindultunk hazafelé, reménykedve, hogy kibírjuk tengelytörés nélkül. Másodikkal kapaszkodtunk az iszonyatosan kátyús emelkedőn. Belegondolni is rossz volt, mikorra küzdjük le a hátralévő hetven kilométert. A harmadik falu után kínálkozott egy lehetőség más útvonalat választani. A távolság ugyanannyi, viszont tükörsima az aszfalt, csak sok a kanyar. Mi a csudának járnak ezek a rossz úton? Abaúj közepén egy olyan tökéletes útburkolat, amihez foghatóval Svájcban találkoztam. Magas súlypontú túlterhelt autómmal nem nagyon lehetett továbbra se száguldani, de élvezetes volt az utazás. Mivel forgalom alig volt, lehetett egyenesítgetni a kanyarokat, épp mint a forma 1-ben 
Öcsém! Hogy lehetne döngetni egy sportkocsival! Kezdett sötétedni, de a lámpám fényét még nem láttam. Aztán jobbra lenn láttam valami szépet.
Nahát!- adtam hangot csodálkozásomnak - De szép völgy!
Tudod mi ez? - kérdezett a kolléga – Szanticska.
Nem tudom, van-e valaki aki még ne hallotta volna ezt a nevet. Egy majdnem kihalt, aztán felkapott település. Nagyon nem bámészkodhattam, hiszen – mint említettem – nagyon kanyargós az út. Viszont az a néhány pillanat is felkeltette bennem a vágyat, hogy visszamenjek, s leereszkedjek abba a csodaszép völgybe.
Ott a nyolcvanas évek végén majdnem megfeneklettünk a busszal, osztálykiránduláson. 
