Beindította a gépet, felültek, s indult volna. Kicsit meglepődött, mert nehezebben tudott elrugaszkodni, mint gondolta. Nagyobb gázt adott. Lajos valamit kiáltott, de nem értette. Aztán Lujza kiáltását hallotta "nem ők voltak". Megindult hirtelen, de alig tudta tartani az egyensúlyt. Lajost nem érezte a háta mögött. Lefékezett. Hátranézett, s látta, hogy idegenek veszik körbe. Közülük kiabál felé.
- Szólj a többieknek, jöjjenek vissza!
Azok talán már ki is értek a faluból, de biztosan várnak rájuk valameddig. Gond van. Ezek az idegenek sokan vannak. Segítség kell gyorsan, mert Lajost megverik. Egyedül hiába megy vissza. Nagy gázt adott, s nekirugaszkodott. Hiába lomha motor a T5-ös, ha kellő biztatást kap, főleg lejtőn, meg tud ugrani. Bedöntötte az első kanyarba
- A francba! Gyalogosok ténferegnek az úton.
Próbálta visszavenni gépét az ívről, de csak rontott a helyzeten. A kormány megakadt valamiben. Küzdött a nyeregben maradásért, de a motor hátulja kitört, s egyenesen a villanyoszlop felé sodródott. Elengedte a kormányt, hátradőlt, és elrúgta magát.
Az árokban fekve tért magához. Körbevették jóbarátok, s rosszak.
- Valaki hívjon mentőt! - hallotta valahonnét távolról
- Nem kell mentő. Nincs semmi bajom.
- Nem neked öcsém, hanem akit elgázoltál.

Rendőrt nem kellett hívni, az jött magától. Sok rendezvény volt a környéken, a rendőrök folyamatosan járőröztek. Benéztek a bálokba, hogy rendben van-e minden, beszéltek az ügyeletes tűzoltóval, önkéntes rendőrrel, rendezőkkel. Üsztögre éppen most érkezett a kék-fehér Lada. Az úton összegyűlt emberektől nem is tudtak volna tovább menni. Az őrmester az embereket félretolva, egyenesen az árokban már ülő Zsolthoz ment.
- Mi történt komám?
- Komám? - csodálkozott a megszólításon. Csak nehezen ismerte fel, ki szólítja. Dunai Rezső volt az, akit csak Durusznak neveztek. Ő volt egykori szerelmének, Zsuzsának a férje. Sok mindennek szólíthatta volna inkább, mintsem komájának. Lényeg, hogy ha már rendőr, legalább ismerős.
- Jól vagy? Lett valami bajod?
- Nekem nem, de állítólag valakit elgázoltam - mutatott abba az irányba, amerre a sérültet gondolta.

Rezső ment is rögtön a másik rendőr után, aki széttolta az embergyűrűt, hogy lássa, mi a helyzet. Gyenge volt itt a világítás, kellett a zseblámpa. Egy asszony jajveszékelt a földön fekvő középkorú, erősen alkoholszagú sérült mellett térdelve.
- Józsikám - szólt Rezső amikor látta ő is a helyzetet - hívok mentőt. Ismeri valaki ki ez?
A kérdésre a nagy hangzavarból azt lehetett értelmezni, hogy igen, helybéli az illető. Az őrmester mielőtt kézbe vette volna a rádiót, Zsolthoz ment, s erősen ajánlotta neki, hogy üljön be a rendőrautóba. Lajos és a két unokatestvére állta el idegenek elől a kocsiajtót. Időközben a két falubeli srác is visszajött, miután a falu végén nem győztek várni. A mentő fél óra múlva érkezett, de valaki szólt a helyi orvosnak, aki nem állapított meg horzsoláson kívül más sérülést.
- A motorral mi van? - kérdezte Zsolt Lajostól
- Ne a motorral törődj most! Lehet, hogy kipurcan a hapsi. Hogy mentél neki?
- Azt hiszem, a kormány akadt bele. Nem mentem neki. Majdnem sikerült kikerülnöm.
- A tényállás a következő: - mondta Rezső, miután végeztek a helyszíneléssel. - Igaz, hogy ez a fazon részegen kóválygott az út közepén, de ittasan, jogosítvány nélkül balesetet okoztál.
- Ki mondta neked, hogy ittas vagyok?
- Hát ez a szonda, amit most mindjárt meg kell fújnod. Nem tekinthetek el ettől! Sajnálom.
A szonda ugyan alig jelzett valamit, de mégis. Az ilyenkor szokásos eljárás, hogy az éjszakát a zsarátnoki kapitányság fogdájában tölti. Majd reggel pedig megteszik a feljelentést, aztán hazamehet, vagy a templomba imádkozni, mert nagyon nem mindegy, hogy mi lett azzal a részeg fazonnal.

Az áldozatot elvitte a mentő kivizsgálásra, megfigyelésre, de szerencsére nem történt komoly baja. A részegekre az Úr is vigyáz. Zsolt azért igyekezett elkerülni Üsztögöt, pedig nagyon felkeltette érdeklődését a Lajos unokatestvére. Nem Melinda, noha ez a fiatal fruska vonzódott hozzá. Sokkal inkább vágyódott Lujza után, noha neki komoly udvarlója van. Na, de volt már olyan a világtörténelemben, hogy vetélkedni kellett egy nő kegyeiért. A vetélkedéshez persze nem ártana néha találkozni. A balesetért ugyan nem érezte magát felelősnek...legalábbis nem nagyon, de az elsodort ember, és annak rokonsága nem így gondolta. Maga a tény, hogy akár meg is ölhetett volna egy embert, sok álmatlan éjszakát okozott. Sokszor lepörögtek előtte azok a pillanatok. Tépelődött rajta, miként tudta volna elhárítani. Talán nem vissza kellett volna rántani a motort, hanem még jobban rádőlni a kanyarra? Legfeljebb kicsúszik alóla, ő meg végigszánkózik az aszfalton. Borzalmas horzsolásokat szerzett volna, de ha csúszás helyett gurul, talán megússza! Legfeljebb keze-lába törik, de nem tett volna kárt másban. Nem lehet tudni. Utólag persze nincs értelme ezen rágódni. Nem is szándékosan rágódott rajta, ezek a gondolatok akarata ellenére törtek rá.

X

Néha voltak egészen vad álmai. Volt, hogy darabokra szakadt az áldozat amikor elgázolta, a feldühödött falusiak pedig késekkel vettek elégtételt. Néha csak villanások voltak ezek az álmok, olykor nem is volt egyértelmű, hogy miről álmodik, magának kellett belemagyarázni, hogy mi válthatta ki a rossz érzést. Máskor pedig valósághű eseménysorként jelentkeztek. Sokszor állt álmában bíróság előtt, majd csíkos ruhában látta magát követ törni. Persze felismerte, hogy ez inkább filmélmény, de aztán volt egy olyan, ami nagyon igaznak tűnt, csak az volt benne a furcsa, hogy ő maga nem volt jelen, mégis látta az esetet:

Jucit várta néhány régi haver a nyolc órai busznál. Ő kísérte el Zsoltot. Nem jártak már együtt, de a lány úgy érezte, ennyi belefér a régi barátságba. Beültek a klubba, bedurrantottak az olajkályhába és Juci mesélt. Nem volt olyan vidám, mint általában. Könny csillogott a szemében, néha elcsuklott a hangja, hosszú szüneteket tartott, de senki nem szólt közbe. Nem kérdeztek semmit, csak hallgattak szótlanul, vártak türelmesen.

- Láttatok már börtönbe bevonulást? Remélhetőleg több ilyet nem fogok látni én sem, és mint egyszeri emléket, szeretném megőrizni. Az arca azt hiszem sokáig előttem marad.
Bement, én meg vártam ott egyedül. Nem tudom meddig, nekem sok időnek tűnt. Aztán nyílt az üvegajtó, és Zsolt kilépett egy smasszer kíséretében. Nem tudtam, mi történik éppen. Talán kihozzák, hogy elköszönhessen? Kinyitják vajon a kaput? Nem, biztos nem ölelgetni hozzák. Már átkutatták mindenét, megmotozták, ezután - így sterilen - nyilván nem érintkezhet egy külsőssel. Nehogy még belecsempésszek a zsebébe valamit.
Akkor talán a másik ajtó felé mennek? Ott lenne a bejárat a körlethez? Ez sem lehet. Az előbb oda egy műszakra érkező smasszer ment be civilben, majd pár perc múlva kijött smasszerruhában, és átment abba a bizonyos üvegajtós szárnyba. Nyilván nem arra közlekednek a rabok, ahol a smasszerkák öltözője van. Talán irodák is lehetnek ott.
6-8m távolság lehetett az üvegajtó és a kerítés között. Zsolti haladt felém. Lassan bizonytalanul lépkedett. Mintha minden lépésnél meg akarna állni, aztán csak lépett még egyet és még egyet. A smasszer jött mellette. Mindketten engem néztek, de még nem szóltak semmit. Mosolygott, de olyan furcsán. Az a mosoly tiszta feszültség és kétely volt. Bizonytalan mosoly. Félelmet és kétségbeesést oldani próbáló mosoly.
Nem éreztem át igazán a helyzet súlyát. Az én mosolyom igazibb volt. Olyan...olyan cinkos mosoly. Mint amikor egy groteszk dolgon nevetünk. Kérdeztem mosolyogva: "nem kellesz nekik? mehetünk haza?"
Még mindig mosoly, de abban benne volt a válasz "sajnos nem" A smasszer jött mellette. Az ő arca sem volt merev, de nem emlékszem, mit láttam rajta. Neki teljesen hétköznapi, rutinfeladat átvenni, bekísérni egy rabot. Talán a közömbösség látszott az arcán. Akkor vettem észre Zsolt kezében a cipőt és a ruháit.
- Ezeket kiszórták? - kérdeztem. Bólintott, de választ a smasszertól kaptam: "Ezeket majd csomagban." Nem értettem a logikát, de pont nem jutott eszembe, hogy visszakérdezzek. Át is szaladtak a szavai az agyamon anélkül, hogy fogtam volna, mit is mondott. Fogtam, de valahogy mégse. Hazafelé persze visszacsengtek szavai, és akkor már gondolkodóba estem. "de hát mééé?" már előzőleg kitaláltam, hogy nyilván azért küldték ki a cipőt és a ruhákat, mert van "céges" rabruha. De akkor meg miért mondta a smaszkó, hogy .majd csomagban. Nem értem. Ekkorra odaértek a kapuhoz, aminek rácsain keresztül kicsit szerencsétlenül, de sikerült átvennem a cipőt, majd a ruhákat. Ő belül, én kívül. Én lassan megyek, ő marad. Ő nem fog most kijönni azon a kapun. Kérdeztem az őrt "puszit lehet adni?"
Nem válaszolt ám rögtön. Gyanítom, nem feltétlen kellett volna igent mondania. Nem is mondott, csak bólintott egyet. Zsolt odahajolt a rácshoz, meg én is, de hát azok a kb 10 cm-re lévő függőleges vasak olyan idióta puszilkozási lehetőséget adtak, hogy le kellett smárolnunk egymást. Na, de próbálja csak meg valaki 10 cm-en keresztül megpuszilni a másik arcát. Nem egyszerű. Úgy nézett, mint egy megszeppent kisfiú. Úgy, mint akinek az arca nem tudja eldönteni, hogy mit akar kifejezni. Csupa tanácstalanság. Mint a behúzott farokkal félénken vicsorgó kutya. Nagyon fél, de még azt sem tudja, mitől? Felfogni nem lehet, hogy nemrég még ő is itt kint volt, oda ment, ahova akart, nagyjából azt csinált, amit akart, de most nem. Most csak álldogál meghunyászkodva, és nagyon figyel. Minden mozdulatra, minden információra. Talán mondott még valamit, de nem emlékszem. Az is lehet, hogy teljesen kuka volt. Azt hiszem, hátrafelé kezdett ellépkedni. Én még odaszóltam: "ne verj meg senkit nagyon"
Egy kínlódós mosoly volt rá a válasz. Meg egy apró bizonytalan integetés, majd hátat fordítottak, és mentek vissza hasonló lassúsággal az üvegajtó felé. Hát én is sarkon fordultam. Még visszanéztem, még mindig meneteltek lassan befelé.

Hosszú csend, Juci halkan pityergett, kifújta az orrát. Stupli vigasztalóan átfogta a vállát, magához ölelte, amitől feltört a lányból a zokogás. Mindenki hallgatott, várták, hogy megnyugodjon.
- Hogy én mekkora hülye vagyok! - folytatta szipogva - Az, hogy nem bírom ki poénkodás nélkül, az egy dolog. Igazából nem is poénkodás, hanem egy "mit mondhatnék" volt. De miért pont ez jött ki a számon. Na, remélem a smasszer nem azzal kezdi, hogy "Hé fiúk, erre figyeljetek oda! Verekedős!" Á, csak nem. Meg különben is. Már ránézésre látszik, hogy a légynek se tudna ártani. Behúzta fülét-farkát.
Nem azt kellett volna mondanom, hogy "vigyázz magadra?" Végül is már teljesen mindegy.

Zsolt megkönnyebbülten ébredt a saját ágyában. Általában elfelejti az ember az álmait, de ettől a meséléstől nem bírt szabadulni egész nap. Örülnie kellett volna, hogy mindez csak álom, mégis ezen tépelődött. Még napokkal később is eszébe jutottak. Még az is ijesztően hatott rá, hogy már megint Juci. Évekig voltak haverok ezzel a lánnyal, de egyszer csak szeretőként viszonyultak egymáshoz, amiből előbb utóbb házasság, vagy gyerek, vagy mindkettő szokott lenni. Ettől a jövőtől akart menekülni, de most megint előjött álmában az egyébként már lezárt kapcsolat.

Nagyon szerencsétlennek érezte magát. Sokat gondolkodott azon, hogy kellene egy tartós kapcsolat, kellene egy jól fizető munkahely, de ehelyett van egy alig fizető, semmi tudást nem igénylő munkahelye, amihez ajánlatos albérletben laknia, ami még inkább szűkíti a pénzügyi keretet. Jót tett volna lelki békéjének a kiegyensúlyozott, rendszeres nemi élet. Ehhez képest alkalmanként beugrik egy-egy aktus. Vagy Jucival, akitől inkább szabadulni akar, vagy Sárával, aminek igen nagy a kockázata, és erkölcsileg is elítélendő a barátja párját dugni. Zsuzsáról már le is mondott, amióta elköltözött a faluból, de egyébként is elege van a titkos találkákból.

Üsztögre nem volt bátorsága átjárni, de egyébként is inkább Miskolcon lehetett volna valamire jutni Lujzával. Ez is nagyon bizonytalan, hiszen habár szimpatizál vele a lány, ez magában még nem jelent semmit. A komoly udvarlóval kellene megküzdeni! Ha jól működik a kapcsolat, akkor ott nem sok keresnivalója van, hiszen egyszer látott ismerősként nagy hátránnyal indul.

Magi lenne a legjobb – illetve már nem is ez a neve – de neheztel rá, amiért két évig nem is kereste. Talán nem is lenne ezt nehéz kidumálni, csak alkalom kell hozzá.