Nos, elérkezett hát. Az első bejegyzésem ezen az oldalon. Előre lszögezem, hogy nem azért írok, hogy felkeltsem bárkinek is a figyelmét, jól esik "kiírni" magamból azt a rengeteg feszűltséget ami a hónapok vagy inkább évek során felgyülemlett bennem.

Van itt bárki is köztetek aki tudta már kicsi kora óta, hogy mi legyen majd a csupa nagy betűs ÉLETben? Ha azt mondod igen, esküszöm, hogy irigyellek! Én nem tudtam.Sőt, még csak azt se tudtam, hogy milyen terület érdekelne. Szerettem a történelmet, irodalmat, idegen nyelveket, a sportot.Nem szerettem de érdekelt a biológia és a földrajz. 14 évesen így csoportosítottam szét az emberiség által olyan szépen különválasztott tudományágakat. Amikor kérdezték tőlem, hogy hova megyek középiskolába, csak vállat vontam és unott fejjel mondtam, hogy "nem tom". Már régóta minden anyuka és apuka az egyetemre szeretné beerőszakolni a kislányát vagy kicsi fiát, de minek is?Annyi embert kérdeztem erről és mindig ugyanazt a választ kaptam: "Hogy legyen egy jólfizető állása!" Nem érdekli ám őket, hogy a kicsi lányuk vagy fiuk magasról tesz arra amiből elvileg a legtöbbet kéne tanulnia, hogy később jól és élvezettel végezze a munkáját.No de ne kanyarodjunk el ennyire, térjünk vissza hozzám, 14 éves koromba.

Bekerültem egy gimibe, nem egy jó nevű, magas színvonalú gimibe, de nem volt a legrosszabb se. Új barátságok és kellemes évek jellemezték, miközben még mindig fogalmam se volt róla, hogy mi leszek érettségi után. De szerettem a gimit.A probléma amiért az előbbi bekezdésben utaltam az, hogy rengeteg osztálytársam volt aki bár bejutott a gimibe, mégse tanult egy percet sem. Lógatta a lábát és csak az osztálykirándulásokon nyújtott kimagasló teljesítményt a piálásban.Kérdem én, hogy az ilyen ember miért jött ide?Hát persze, hogy anyuciék akarták. Mint ahogy ez később is így lesz.Eljött az érettségi ideje, mindenki tanulási lázban, én viszont bár ideges voltam, nem sokat tanultam.Neeem, nem vagyok lusta, á dehogy. Végülis a 4 évet végig tanultam, ezért én érettségire pár napokat szántam, és sikerült is, emelt szintű történelmet kitűnőre, középszintű magyart olyan jóra, hogy szóbeli után megdicsért és leszidott a tanárom, mondván ilyen tudással mért nem mentem emelt szintűre. Nem dicsekedni akarok, bár jól esik ezt leírni.

Beadtam a jelentkezésemet egyetemekre, mondván majd megyek jogásznak és aztán szakosodom valami speciális területre, nem akartam jogász, lenni inkább csak kíváncsi voltam, hogy milyen is az egyetemi élet.Csak a mázát láttam amikor egyetemi tanárokhoz jártam érettségire való felkészülés céljából. Tetszett, hogy pezseg a tudás, árad a komolyság mindenkiből.Tehát most első éves jogász vagyok, rengeteg problémával.

Elbizonytalanodtam mindenben, amiben eddig biztos voltam. Biztos jó ez nekem?Jogász akarok lenni? Nem tudom. Még mindig! Az emberekkel való kapcsolataim háttérbe szorultak, nem igazán járok sehova. Vannak dolgok amiket imádok.A szabadban sétálni, biciklizni és itthon "kockulni".Sportolni és pihenni. Olvasni és mozizni.Amolyan "fél kockának" tartom magam. Nem tudok egész nap gép előtt ülni, de szeretem babrálni, szeretek játszani. Ez minden?Kérdezhetnétek, de nem. Ezekből nem lehet megélni, nem lehet kitalálni, hogy milyen munkaterület érdekelne engem. Persze vannak barátaim, velük szoktam beszélni is, de valahogy olyan haszontalannak érzem magam. Ők már letettek valamit az asztalra. Egyik zenész, másik már régóta tudja, hogy mi akar lenni, harmadik dolgozik stb.Én nem! Borzasztó érzés ez, és a legnagyobb ellenségemnek se kívánnám.

Sokszor sétálok el általános iskolák mellett, ilyenkor eszembe jutnak, régi, gondtalan éveim és magaban azt mondom, hogy "Addig örüljetek amíg gyerekek vagytok!"