Amióta az ember fedél alatt lakik, és élelmét is ott tárolja, azóta vannak rágcsálók is a környezetében. A kiszóródott mindenféle táplálék és búvóhely tökéletes életfeltételeket biztosít az apró emlősöknek. Sajnos a higiéniát nem ismerik, így összeszennyezik a drágán, nehezen megszerzett ennivalót, betegségeket, fertőzéseket terjesztenek, nem mellesleg büdösek is.
Tehát irtani kell.
Régebben erre volt kitalálva mindenféle négylábú, akkor még haszon és nem hobbiállat volt a macska, sőt megtűrt volt a nyest, nyuszt, görény. Amolyan ellemségem ellensége a barátom felkiáltással. Mivel csak a változás állandó, így szépen lassan divatba jöttek a különböző mechanikus csapdák, amik csalétekkel magukhoz vonzották a rágcsálókat, majd a nasi megszerzésekor működésbe léptek, és egy pillanat alatt fájdalommentesen kivégezték a pórul járt cincogót.
Ez azonban nem volt túl gusztusos, így az ember másféle módszerekkel kezdett el kísérletezni. Ha valamit irtani, ölni kell, abban nagyon profik vagyunk, így jöttek a különböző mérgek, majd a legnagyobb találmány, a papírlapra felvitt erős, nyúlós ragasztó. Ez egy nagyon humánus, nagyon egyszerű, nagyon jól működő csapda, amit használat után könnyűszerrel ki lehet dobni.
Csak azt nem tudom, hogy ki engedte ezt szabadalmaztatni. Legszívesebben a legérzékenyebb testrészére ragasztanám fel, legyen hölgy vagy úr az illető. Ugyais a fentiek közül egyik sem igaz a termékre, kivéve a könnyen eldobhatót.
Elmondom mi történik: a szerencsétlen jószág az éhségtől hajtva rárabol a csalira. Mivel színtelen, szagtalan, gond nélkül rálép a ragasztóra. Eleinte ez fel sem tűnik neki, hanem amikor el akarna menni, nem tud, mert a lába beleragadt a csapdába. Ezért úrrá lesz rajta a félelem, bepánikol, és mindenáron szabadulni akar. Ettől csak még jobban beleragad a ragacsba. Ha mákja van, pár perc küszködés után szívrohamot kap, és elpusztul, ha nem, akkor kifulladásig küzd.
Szépen lassan elhagyja az ereje. Már állni sem tud, lefekszik, lehajtja a fejét. A ragasztó kíméletlenül összeragasztja a száját is, már alig kap levegőt. Próbálja felemelni a fejét, de nem tudja. Addig - addig fészkelődik, amíg az orrába is belemegy a ragasztó. Akut légszomj lép fel, rángatózik még egy kicsit, majd apró agya az oxigénhiánytól leáll, tüdeje összeesik, és fél óra szenvedés után kínlódva, lassan elpusztul.
Újabb csodálatos találmány arra, hogy szadizzunk halálra egy állatot a kényelem nevében. És még van pofánk a világ legokosabb teremtményének állítani magunkat...
Elszomorodva nézem a világosbarna bundás, apró jószágot a papíron. Csak a horpasza jár szaporán, de már mozdulni sem tud. A folyton ismétlődő halk nesz miatt jöttem be ide, anyámék kamrájába. A papír csúszkálását hallottam valószínűleg. Nem tudom, mit tegyek, de nem akarom így itthagyni szerencsétlent. Megfogom a papírt, aztán egerestül átviszem a műhelybe. Kis keresgélés után találok benzint, higítót, rongyot. Elképesztően ragadós ez az izé. Óvatosan próbálom kiszabadítani a nevetségesen apró testet.
Próbálkozásom lassan sikerrel jár. Kiszabadítom a vékony első lábacskákat, majd a hátsókat is. Aztán a hosszú farkinca jön. Vágül a hasikát is átdörgölöm óvatosan, amennyire lehet, megtisztítom, miíg végül már nem ragad semmije. Van egy benzinszagú egerem.
Mivel nem szándékozom megtartani, felcsempészem a padlásra. Nézem ahogy a sokk hatására még lassan eldöcög. Ezúttal mákod volt, csak az asszony meg ne tudja...