Mostanában a kedvem olyan mint egy szinusz függvény, hol jól vagyok, mosolygok ezerrel, hol éppen azon gondolkodom, van-e értelme élni.
Átlagban valahol a 0 környékén járok, elvagyok.
Szeretem, mikor apróságok is fel tudnak vidítani, talán nem is azok.
Bizalom, olyantól, akitől sosem várnám, hogy megbízik a munkámban, a kódolásomban. Ha sikerül valamit kiszámolni egyenesen szárnyalok.
Ha csak egy kis mosolyt tudok csalni egy-két ember arcára, annak ellenére, hogy én épp a padlón vagyok, máris jobban vagyok. Ebből mindketten profitálunk. Többek közt, ezért szeretek emberek közelében lenni, mert okot ad arra, hogy mosolyogjunk, és felrángassuk vele a másikat a padlóról. Elfelejtjük a saját gondunkat és csak kacagunk.
Akkor van a legnagyobb gond, ha egyedül vagyok, vagy ha épp fáj, fáj az őrületig.
A fájdalomban két dolog idegesít: lassulok a fájdalomtól + lassulok a gyógyszertől. Ilyenkor nem érzem magam semmire sem képesnek.
Aztán jön egy feladat, ami megy, és közben átgondolom, hogy miért pont engem bíznak meg vele, hiszen béna vagyok. Rá kell jöjjek, hogy nem 
A hülye fizikusnak meg kéne tanulni értékelni saját magát
![;]](http://cdn.rios.hu/dl/s/v1.gif)
