Az utolsó napomon lényegében semmi említésre méltót nem műveltem. A terveimben az szerepelt, hogy mivel nyilván megint esni fog, elmegyek a Nemzeti Múzeumukba, mindenki mondta, hogy mennyire fantasztikus, és amúgy is illene már megnéznem, hogy másodjára vagyok itt és még nem voltam benne. Az épület is nagyon szép, a metróból látszik, mindig le akartam fényépezni, de általában tömeg volt és nem fértem oda az ablakhoz. Ez a tervem, márminthogy ma múzeumozok, egészen addig tartotta magát, amíg a kis vacakolásaim közepette (összecsomagolás, kávézás, cikkfeltölés a prohardverre, kijelentkezés a szállóból, kiderítése annak, hogy jutok majd ki a reptérre, ennek az ellenőrzése) azon vettem észre magam, hogy délután kettő óra van. Ekkor már lényegében késő volt elmenni a múzeumba, lehetett volna még két órácskára, de nem volt hozzá idegem, kezdtem izgulni a hazautazás miatt. Inkább még vettem egy pár szuvenírt, megpróbáltam meglepni Yayát a munakhelyén (akivel piacoztam), de végül magamat leptem meg vele, hogy nem találtam meg a boltját, (biztos már bezárt aznapra), aztán 5 óra lett és indulhattam is.

A buszom elég hiper volt, viszont az unalmas autópályán ment (javarészben araszolva, merthogy csúcsforgalom volt és építkeztek rajta...), úgyhogy nem fotóztam, amúgy is már sötétedett. A buszállomásról még annyit, hogy mivel a 4 náluk szerencsétlen szám, nincs 4-es buszállás. Elég babonásak, a pilótánkon hazafelé például szerencsehozó karperec volt.

Búcsú Tajpejtől:

A reptéri csekkolásnál, ahhoz képest, hogy tök időben érkeztem, már csak 7 (?!?!) szabad hely volt a gépen, ablaknál már nem volt hely. (Amúgy én ezt erősen kétlem, hogy igaz, de a gép valóban ezt mutatta). Hát jó szar lesz -gondoltam -, nem elég, hogy nem fogok kilátni, de kevés lesz a helyem is, mert az ablakra legalább rá lehet dőlni, amikor alszom.

A tejpeji reptér, elég csicsás a világítás (folyamatosan változott és mozgott is), de nekem tetszett:

Ehhez képest, maikor felszálltam a gépre, a helyemen ült egy ferdeszemű srác, és az ablaknél lévő hely szabad volt. Már kezdtem volna mondani, hogy dehát.. de belémfojtotta a szót és mondta, hogy üljek az ablakhoz nyugodtan. Kérdeztem, hogy tuti? Mondta, hogy abszolúte. El se akartam hinni, hogy ekkora mákom van! És ez még hagyján, de Bangkokban, ahol megálltunk tankolni, ő leszállt, és elég kevesen maradtak a gépen, hazáig két helyen terpesztekedhettem! Így azért lehet normálisan utazni, az alváshoz le tudtam felküdni felhúzott lábakkal, szuper volt! (Bangkokban annyi érdekesség történt, hogy amíg leszllítottak minket egy órára, a váróban tévék voltak kitéve és ment a focivébé. Öröm volt nézni, ahogy a sok ázsiai, európai meg ki tudja még miféle náció lakosai együtt nézik az éjszaka közepén az Uruguay - Franciaország meccset. ) Olyan hamar elröppent az a 10+ óra utazás, mint még soha. Ettem, aludtam, megnéztem két filmet és már meg is érkeztem a bécsi reptérre.

A budapesti buszig volt két órám, és mivel itt sokkal melegebb volt, meg ugye éjszaka aludtam stb., miután megszereztem a bőröndöm, a női mosdóban kissé felfrissítettem magam, átöltöztem, kisminkeltem magam, mondom egyszer az életben nem úgy érek haza, mint a mosott szar (már elnézést), hanem vidáman és frissen. Kiballagtam a buszhoz, nyomkodtam a gépemet egy órát, aztán amikor közelgett a buszindulás, kicuccoltam a megállóba. Ám a busz nem jött. Telt az idő, elkezdtem ténferegni, már csak azért is, mert a megálóban kibírhatatlanul tűzött a nap, fedezék meg nem volt, meg elkezdtem nézegetni a kiírásokat, hátha valamit nem vettem észre, vagy rossz helyen várok vagy mittudomén, amikoris jó 10 perc késéssel beérkezett a busz, és a megállóba be se állva már ment is tovább. Gondoltam, biztos csak megy egy kört, mert onnan jobban be tud állni, de nem!!! Mivel épp nem álltam pont tökéletesen a megállóban, bár a cuccaim amúgy ott voltak, én egy kicsit (10 m-rel) odébb csámborogtam épp, a busz nem állt meg!!!

Álltam ott döbbenten, és nem akartam elhinni, hogy ez történik velem, pont itt a finisben. Ugyanis erre a buszra volt konkrétan előreváltott jegyem, ezek nem ilyen felszállok-és-jegyet-veszek típusú járatok. Mellesleg ezek nem járnak félóránként, naponta megy összesen 3 vagy 4. Például a következő 4 óra múlva, de arra nem is szállhatok fel amúgy se ezzel a jeggyel! Ha utánagondolunk, hogy tegnap délután 6 óra körül indultam el a busszal a tajvani reptérre, akkor most voltam 23 órája úton beleszámítva a várakozásokat is, és épp kútba esett, hogy 2 óra múlva otthon legyek. Nem tagadom, ezen a ponton elkezdett szorulni a torkom, és mire bementem háborogni a buszinfó és -jegypéztárba, már bőgve mondtam a magamét. Ott tovább tetézték a bajomat azzal, (bár mindezt nagyon kedvesen) hogy ad egy, ők nem tudnak segíteni, mert ehhez a busztársasághoz nekik nincs közük, ad kettő, nincs más alternatíva Budapestre, illetve ami van, az az, hogy bemegyek Bécsbe és onnan hazavonatozok, de azzal nem érek, csak késő délután haza, ráadásul egy halom plusz pénzért. Olyan 20 percnyi üres szemmel magam elé nézés után végül felhívtam a busztársaság magyar irodáját, elhüppögtem a szituációmat és tök jó fejek voltak, együttérzően megnyugattak és simán áttettek a következő buszra. Nagyon jól esett, nem is számítottam erre. Mire mindez megtörtént, "már csak" 3 órát kellett várnom, ami nem kevés, de még volt szufla a gépemben, a bécsi reptéren meg van net, hát elvacakoltam az időt hülye facebookos játékokkal meg némi munkával.

És hihetetlen, de végül hazaérkeztem kis otthonomba, a magyar valóságba...

..de legalább lehet inni a csapból a vizet, és mindenféle higiéniai manőver nélkül ráülhetek a vécémre.

Mindenkinek nagyon köszönöm, aki olvasta a blogomat, sokat jelentett nekem, hogy van kinek mesélnem nap mint nap a történéseket, így végső soron nem utaztam egyedül! Ezzel a képpel búcsúzom