Computex 2010: utazás

Az alapinfók Tajvanról: először is, ez nem Thaiföld, az egy másik ország. Tajvan Kína része, de azért valamennyire önálló (sőt külön állam), egy szigetország Kínától keletre, Japántól délre, a területe kb. harmada Magyarországénak. Az időjárás trópusi, meleg és esős, pont ilyenkor van a monszunos évszak, szóval minden délután számíthatok brutális esőre. Most épp amúgy nincs is igazán meleg, 25 fok max, ami nagyon kellemes. Azért azt remélem, hogy ennél hidegebb nem lesz, mert semmi meleg ruhát nem hoztam abban a biztos tudatban, hogy a dög forró nyárba jövök...

Az utazás elég problémamentes volt, Népligetből mentem busszal Bécsbe, csodák csodájára időben elkészültem az éjjel mindennel és a buszhoz is jól kiértem. (Mondjuk az, hogy éjjel a végére értem minden tennivalónak, csakis Lacinak köszönhető, mert volt olyan jó fej, hogy bejött este és egy csomót segített. Így még aludni is jutott időm másfél órát...) A buszon aludtam, aztán Bécsben egész hamar be lehetett csekkolni, így gyorsan megszabadultam a bőröndömtől, és mivel volt ingyenes wifi a reptéren, könnyen elütöttem az időt az indulásig.

Ezeknél a nagy gépeknél nem aprózzák el a csomagpakolást:

Ablaknál ülök, de mást se látok, csak a bazi nagy szárnyat:

A repülőm EVAAIR járat volt, de nem tudom, milyen típus, mindenesetre marha klassz gép, modern, kényelmes, szuper, nem szűkös vacak, mint amivel négy éve utaztam a KLM-mel. Szóval jó ötlet volt ezt választani. Minden ülés hátuljába kis képernyő van beépítve, így minden utas azt néz a tévében, amit akar, saját távirányítónk van. Az volt a megdöbbentő, hogy csomó minden volt ebben a rendszerben, amivel el lehet ütni az időt: lehetett választani 15-20 film közül, voltak tévécsatornák, zenei csatornák és játékok is, még olyan játék is volt (lényegében ötöd-ölő), amit más utassal lehet játszani. Várakoztam egy darabig, de sajnos rajtam kívül az egész repülőn senki mást nem hozott lázba akkor épp ez a lehetőség.

Az időérzékemet totál kinyírta az út. Megpróbálok ma itteni éjjel szerint aludni pár órát, hogy holnapra már rendben legyek. Ugyebár péntek éjjel aludtam másfél órát, utána 1 órát a buszon. A repülőn ennek ellenére vagy éppen ezért - nem túl meglepő módon - még nem voltam álmos magyar idő szerint délután 4 órakor, amikor vacsorát adtak és önkényesen takarodót fújtak. Ilyenkor le kell húzni az ablaktáblát, nem lehet tovább bámészkodni (pedig tök világos volt még), és lekapcsolják a benti világítást is. Eljátszottam a kis privát tévémben egy múmiás logikai kalandjátékkal kb. 7-ig, akkor megpróbáltam már szundikálni is. Azért ez elég nehéz ám, ha az ember nem baromira és iszonyatosan álmos, mert ülő pózban van, eddigra már fel van dagadva a lába, minden póz kényelmetlen, egy idegen ül mellette, akitől kell tartani valamennyi távolságot álmomban is stb. Szóval inkább csak kínlódtam, de aztán mire elaludtam volna végre, magyar idő szerint 9-10 óra körül felkeltettek, felkapcsolták a villanyt, és reggelit adtak! Pedig ekkor már kinn is sötét volt. Na jó, ezután már gyorsan visszaaludtam, ám egy órácska sem telt el, megérkeztünk Bangkokba, ahol leszálltunk egy órára. (Itt ugyanis feltöltik a repülőt, mert egy üzemanyaggal nem tudna elmenni Tajvanig.) Egész úton órák óta mást se vártam, csak hogy leszállhassak, de most aztán nagyon nem akartam. Tök álmos voltam, aludtam volna, nem érdekelt, hogy mit csinálnak a repülővel. Csakhogy sajnos kötelező volt leszállni, ráadásul minden cuccal, hogy aztán fél óra múlva visszaszállhassunk. Gondoltam, nem baj, viszont Tajvanig már végigalszom azt a maradék kb. 3 órát, ez így is volt, csak épp közben 3x felkeltettek, egyszer kajálni, kétszer meg a buzi ablaktáblák nyitogatása miatt. Ezeknek a stewardesseknek ez a mániája, az ablaktáblák fel-le csukogatásának az őrült fontossága, mintha nem lenne tök mindegy... képesek ezért felkelteni. Mire Tajvanra értünk, nem láttam ki a fejemből a fáradságtól.

Amúgy az a vicces, hogy ugyan a légikisérők nagyon udvariasak, meg mosolygósak, és ezt az ablaktáblás dolgot is úgy adják elő, hogy azt mondja "Ha gondolja, lecsukhajta az ablaktáblát, de nem muszáj, csak ha úgy érzi" - és közben mosolyog, de azért nem tűrnek ellentmondást, és ott áll, és várja, hogy lecsukjam. És ha csak bólogatok és visszamosolygok rá, esetleg csak félig húzom le vagy nem csukom le, akkor odahajol és lecsukja ő. Ha esetleg később felnyitom, 3 mp-en belül megint ott terem valamelyik és néz oda merően, majd ha nem reagálok, akkor odahajol és lecsukja, miközben megint elmondja, hogy "No problem, csak mostmár le szabad csukni az ablaktáblát". Megőrülök ettől, és igazából nem is azért idegesít, mert erőszakosak ezzel, hanem azért, mert egyszerűen nem értem, miért olyan rohadt fontos ez nekik?

Egy ilyen hosszú utazás alatt érdekesen alakul a nap, mert szembe mentünk a föld forgásával*, így gyorsan elpörgött alattunk egy éjszaka, tehát mintegy felgyorsult az idő, és amikor énnálam a fejemben még csak hajnali fél 5 volt, megérkeztem Tajpeibe, ahol ekkor már délelőtt fél 11 volt az idő. (*Nem mentünk szembe, elnézést, hülye vagyok, hanem pont hogy egy irányban mentünk vele, vagyishát legyorsultuk a földet, ezért volt rövid az éjszaka, ezért gyorsult fel az idő.)

Visszatérve az érkezésre, a bőröndöm tele volt szendvicsekkel, mert nem bíztam benne, hogy már első nap kajához fogok jutni (és nem is jutottam), és a közértek is elég macerásak itt, egyrészt azért, mert az én szememnek kívülről minden épület egyforma, a feliratok rajtuk kínaiak, belátni csomóba nem lehet, szóval nagyon nehéz megtalálni az élelmiszerboltot, de tapasztalataim szerint, ha találok is, akkor benne se ismerek fel semmit, mert minden valami színes dobozban vagy zacskóban van, szép színes kínai jelekkel rajta. Semmiről sem lehet tudni, mi az, ráadásul ez egy teljesen más kultúrájú és étkezési szokású nép, úgyhogy azt sem nagyon tudja az ember, mit keressen, mi az, amit ők is eszenk és mi az, amit nem. Szóval meg akartam kímélni magam az első napon az efféle kalandoktól és hoztam 6 szalámis szendvicset a bőröndömben. Mondjuk azzal nem számoltam, hogy tilos húsárut behozni. Ezt nagy táblákkal hirdették a poggyászfelvételnél, meg hogy kutyákkal szagoltatják végig a csomagokat. Annyira nem akartam elveszíteni Laci által készített isteni finom szendvicseimet, hogy minden erőmet összeszedtem, és önmagamat meghazudtoló módon rettegve körülpillantgatás és ideges toporgás nélkül, nyugodtan sétáltam át a bőröndömmel a vizslató vámosok között. A kutyásokat pedig meg előtte megúsztam, mert olyan sokára, az utolsók között jött le a bőröndöm a futószalagra, hogy azt ők már nem várták meg. Mák!

A reptéren elhajtottam a próbálkozó taxisokat, és megérdeklődtem az infópultnál, hogy jutok be a városba tömegközlekedéssel, mert a reptér ám jó messze van, kb. 35 km-re a várostól, még busszal is jó ára van, de aztán megláttam egy "Free Computex Shuttle" feliratú pultot, ami kb. annyit tesz, ingyenes computex buszjárat, úgyhogy odamentem és megérdeklődtem, hogy ezt ki veheti igénybe. Mivel nem nagyon értették, mit kérdezek, de a hadoválásukból rájöttem, hogy ez tényleg valami ingyenes buszjárat a kiállítás látogatóinak, más taktikára váltottam, határozott lettem és azt inkább azt mondtam, hogy szeretnék ezzel a busszal menni. Ezt már értették, kérdezték, hogy a Computexre jöttem-e, mondtam, hogy igen, hogy újságíró vagyok, és egy névjegykártyáért cserébe már mehettem is a busszal. Ráadásul elég királyi módon, mert először a pult mellett leültettek egy kényelmes fotelbe, mobilon szóltak a buszsofőrnek, hogy jöjjön, 10 percen belül ott is volt, ekkor kikísértek a buszhoz, a csomagomat a buszsofőr előzékenyen felpakolta a buszra, amin már ült két pasas, és aztán házig vitt egészen a szállodáig. Ingyen! Az külön tetszett, hogy nem az autópályán ment, hanem valami vidéki tengerparti úton, tök érdekes volt számomra. Itt végre lőttem pár képet is.

A szálloda nagyon durván fényűzően szép, majd holnap lefényképezem, a szobám pedig egy hodály, egy egész apartman, fantasztikus. Otthon kisebb lakásban lakom! Az erkélyről is tök jó a kilátás, szép a belső udvar nagyon. Akartam csinálni esti képet, de lemaradtam róla, mert 10 órakor lekapcsolták a díszkivilágítást.

Bár nem akartam aludni, a nap többi részében már ki se mozdultam a szobából, muszáj volt kicsit pihennem, töltődnöm, mert ólomból volt már minden porcikám, egyszer mentem csak le a recepcióra, hogy kiderítsem, hány óra is van most itt tulajdonképpen, mert az egész szállóban sehol egy falióra. Az a jó, hogy mivel most sokat itt leszek, nem leszek hajlandó lelkiismeretfurdalást érezni, ha pihenni merészelek bármikor is űzött városnézés helyett.

Elnézést, hogy ilyen terjengősen írtam, az elkövetkező 5 napon úgysem lesz sok személyes mesélnivalóm, mert most az utazásom munkarésze következik. Végezetül egy furcsaság, az erkélyemen fotóztam: