Viva Espana!

Ma reggel négykor indultunk tovább Ventiből, a cél ezúttal Figueres volt, ez szintén közel 600 kilométer, könnyen teljesíthető. Megígértem asszonypajtásnak, hogy mivel nagyon szereti a csigát (!!!) ezért Jungiban bemegyünk kedvenc éttermembe, és telerakhatja magát e csúszó-mászóval. Addig én elleszek pár szelet rántott hússal, meg hasonlókkal… Örült az ötletnek, bár először megpróbált hárítani. De tántoríthatatlan voltam, meg aztán egyszer van egy évben szülinapja az embernek.

Így aztán kevéssel dél előtt megálltam az El Mirador előtt, Jonquera-ban. Ma még nem evett egyikünk sem, így én nagyon rá voltam izgulva a kajára, Ildi sem különbem. Kis meglepetés ért minket a bejáratnál, mert a 10.5 Euros belepő időközben 14.5-re változott.(pedig mondta Ildi,hogy mutassam fel a kamionkulcsot....)
Úgy látszik, a válság elért ide is. Igazából, ha belegondolunk, mi mindent ehet-ihat az ember ennyiért, akkor ez az ár sem sok, de ha százalékosan vizsgáljuk a kérdést, akkor már kicsit durvának tűnik a közel 40 százalékos emelés.

Bevetettük hát magunkat a kulináris élvezetek eme szentélyébe, és enni kezdtünk. És ettünk, és ettünk, és ettünk. Ildi ivott is kis bort, én, mivel még idáig el kellett jönnünk, csak coláztam.

Viszont tényleg evett csigát, és nem kettőt, de nem is hármat. És azt mondta, jó volt. Én nem ettem, inkább elhittem neki.

Amíg van más állat, éntőlem a csigák nem fognak kipusztulni. Viszont a csirkék, sertések, marhák aggódjanak. Aztán volt még süti, meg gyümölcs, meg hasonlók, meg természetesen kagyló. Jó sok.

La Jonguera - El Mirador étterem választéka.

Most meg aligha nem futkosás lesz. Még nem, de már mintha készülne valami… Most, hogy itt körmölök, és bűnhődök a lustaságomért, amiért megint sokáig nem írtam, határozottan érzem, hogy hamarosan történni fog valami. Jelenleg a sárga viharjelzés van érvényben…
Eddigre mindketten túl vagyunk a fürdésen, a tacho pihenőn ketyeg, tervek szerint éjjel kettőkor indulunk Henaresbe. Újra utolértem magam, most nejem jön, bevallom, nem irigylem. Én szerintem elmegyek oda, ahova meg a királyok is ugye… addig átadom a gépet, aztán film, és egy gyors, és főleg rövid alvás.

Majd Henaresből jelentkezünk. Addig is: viszlát!

Június 01. Alcalá de Henares-Spanyolország

Először is: természetesen nem indultam el éjjel kettőkor. Az ok? Minek. Nem volt kedvem, meg amúgy is olyan sötét volt. Valamikor egy körül felébredtem, hogy „síelnem” kell, és akkor eldöntöttem, hogy a …-om indul el olyan korán. Amikor visszakecmeregtem a kocsiba, a nejem is felébredt, illetve olyan félálom-szerűségben volt, akkor mondtam neki, hogy a telót átállítom háromra, aludjon nyugodtan. És a telefont ezzel a lendülettel be is állítottam. Négyre. Arra, hogy ez szándékos volt-e, vagy csak véletlen tudatalatti, arra már nem emlékszem, szerintem közben elaludtam.

Hajnalban aztán ébresztett a készülék, az első hang, amit meghallottam, a nejem volt:-Laci! Négy óra van!- Megnyugtattam, hogy semmi gond, nem késtünk le semmiről, és elkezdtük a szokásos reggeli teendőket. Ez most legfőképpen abból áll, hogy én fekszem tovább,ő meg elágyaz a felső ágyon, elpakol az ülésekről, aztán jövök én. Elég szűkös ez a durván 4 négyzetméter két embernek, ezt azért be kell látni. És ez nagy kabin, képzeljük el a Volvo kutyaólját! Szóval felkeltünk, elpakoltunk, hogy egyáltalán mozdulni tudjunk, elmentünk mindketten pössenteni, mosakodni, előtte én indítottam a műszakomat, majd gyors koffeinbeadás, és háromnegyed ötkor elindultunk. Több, mint 700 kilométer várt ránk, szerettem volna ideérni úgy, hogy hajnalig a pihenőm is meglegyen, így nem nagyon értünk rá lazsálni. Úgy számoltam, hogy valamivel több, mint 9 órában elérünk Henaresig.

Jó iramban faltuk a kilométereket, első etapban szűk három óra után Mont Blanc-nál álltam meg 45 percre. Ez a Mont Blanc természetesen nem „az a Mont Blanc”, csak a nevét koppintották a nagy tesóról. Második nekifutásra Calatayud volt soron, bő 270 kilométerrel odébb, kevéssel dél előtt. Ekkorra már csak alig 210 kilométer maradt, így úgy tűnt, a tervet maradéktalanul sikerül hoznunk. Végül 15 óra 50-kor megálltunk az Elektrolux parkolójában. Ideértünk!

A teljes táv Budapestről 2568 kilométer volt, ezt „előírásszerűen” 4 műszakban teljesítettem. Ütöttem egy műszak végét, majd bejelentkeztem a portán. Mondtam a teljhatalmú nagyúrnak, hogy nekem hajnali kettőnél előbb nem szabad mozdulnom, mivel a tacho pihenőn ketyeg, ő meg is értette, így kettőre írt be a nagykönyvbe.

Időközben a következő feladatot is megkaptam, innen Zaragoza a felrakó holnap, valami üveg, és 4.-én Olaszban, Spigno Monferrato-ban rakjuk le az árut, innen kb. 1500 km, jórészt ugyan azon az útvonalon vissza, mint idefelé. Sokan vagyunk itt, ez, mint írtam a cég egyik fő „csapásiránya” fuvarilag, így egykettőre megtörténik a klikkesedés, megy a sztorizgatás ezerrel. Engem megtalált egy kolléga, aki már végzett, üresen áll, és ugyan onnan megy ugyan oda, mint én, igy megegyeztünk, hogy megvár, és holnap együtt indulunk. Időközben már voltam fürdeni, a fürdő épp olyan, mint tavaly, vagy akár a múlt hónapban volt, azóta sincs meleg víz, és szerintem azóta sem takarította ki senki. Lehet, kirúgták a takarítónőt…

A hideg víz mindenesetre jól esett, ugyan is itt nincs több, mint 36 fok, igaz már esteledik, volt 38 is. Brutális, szinte fáj a levegővétel az embernek. Most háromnegyed kilenc van, a nap meg süt, és az előbb néztem, már „csak” 34 fok van. Ez már nem is lesz sokkal több, egész nyáron olyan 40 közeli értékeket mutat itt a hőmérő. Éjjel pár fokkal kevesebb… Idefelé, a város szélén megálltunk egy boltban, ahol nagyon baráti áron, üvegenként 65 centért vettünk pár ampulla literes sört, sajnos már múlt idő mind a négy, baromira itatják magukat.

Aligha nem holnap bespájzolunk belőle, nem árt felkészülni a melegebb napokra.

Terveim szerint, most egy kicsit filmezni fogok, aztán szerintem szundi jön, bár délután kumtam egy keveset, de olyan érzésem volt, mintha egy működő olajkályhán feküdnék. Ezért döntöttem a zuhany mellett. Meg is borotválkoztam, eltüntettem a négy napos borostát magamról, így most simabörű lettem, ahogy Vuk barátom mondaná. Most jön főszerkesztőm, aki gondosan átolvassa írásomat, aztán mozi. Ő idefelé az eddigi termést már ékezetesítette, a képekkel együtt készen várja, hogy netközelbe érve hazaküldjük. Eddig a nap, megint ügyes voltam. Gyerekeink közben sms-hegyeket küldtek, középső fiamnak megvan az írásbeli érettségi, ezt újságolta örömmel, meg a holnapi teendőket egyeztette az anyjával. Úgy látszik, nincs itt gond, mindenki tudja, és teszi a dolgát. Így van ez rendjén. Én most becsukom a naplót, mára végeztem, holnap jelentkezem.
Jó éjszakát Magyarország, jó éjt drágáim!

Június 05.16 óra 00 perc Ventimiglia-Olaszország

Anyám! Már megint bazira lemaradtam, most aztán pótolhatok mindent! Mindegy, belevágok, talán emlékszem még minden lényeges eseményre.

Azzal fejeztem be, hogy éjjel kettőkor megyek jelentkezni az Elektroluxhoz, aztán Zaragoza, üveg rakománnyal, a célállomás Olaszban. Annak rendje-módja szerint éjjel kettő előtt be is sétáltam a portára, a koma kitöltötte a papírokat, és intett, hogy állhatok is be.

Műszak indítás kettő után öt perccel, kis várakozás, és gurultam be az udvarra. Nem sokára már tolattam is a rámpára, nyitottam a pótot, és bő két órával később már indultam is Zaragozaba, kollégámmal együtt, akit négykor ébresztettem. Zaragoza Henarestől bő 280 kilométer, egy majdnem fél műszak, úgy számoltuk, fél kilenc körül ott leszünk. Így is lett, egy kis kavargás azért volt, mert a céget elég nehezen találtuk meg, annak ellenére, hogy Gábor, kollégám, perfekt olasz, igy elég jól megérteti magát a hispánokkal is.

A gyár amúgy egy üveggyár, borospalackokat gyárt többek között, mi ezekből vittünk egy-egy kocsinyit Olaszba. Több tízezer szép kék hétdecis üveget, mintegy 18 tonna súlyban.

Miután mindkettőnket felraktak, amennyire lehetett, rögzítettük a rakományt, és elindultunk. Ekkorra már fátyolos tekintettel régen búcsút vettünk az esetleges üzemanyag megtakarítástól mindketten. Nekem a Merci eddig csinált vagy 30 liter túlfogyasztást a jó Spanyol pályán, kolléga a MAN-nál ki sem merte számolni… És csak ezután jött a java, 18 tonnával, végig a dimbes-dombos pályán, majd a hírhedt A6-on Olaszban. Kész horror. A fizetőkapuknál, mikor lassítottunk, és utolért bennünket a semmivel össze nem téveszthető fékszag, néha komolyan aggódtam. Volt, hogy láttam is, amint a pót alatt füstölögnek a kerekek, és hallani lehetett, ahogy pattogva hűlnek a féktárcsák.

Az egészben az volt a legdurvább, hogy amikor felfelé kaptattunk egy-egy emelkedőn, akkor pillanatok alatt több litert ment fel a fogyasztási átlag, ám mikor retarderrel és motorfékkel ereszkedtünk le, akkor csak kínnal-keservesen ment vissza pár decit ugyan akkora távon. Így, mindig több maradt, mint volt. Szívem szerint a nagykutyát, aki ezt az egész lehetetlen normarendszert nálunk kitalálta, beültetném a kocsiba, és megkérném, ugyan mutassa már meg, hogyan lehet ekkora súllyal, ilyen úton ezt a fogyasztást produkálni, amit elvárnak tőlünk. Mert a cég nagyokosai szerint, a fogyasztásállandó érték, csak a raksúlytól függ, a széltől, emelkedőtől, pótkocsitól nem. Mindegy, nem is idegesítem magam.
Első nap tehát Montseny-ig jutottunk, ez Zaragozátol szűk 350 kilométer, összességében közel 640 kilométert tettünk meg.

Másnap Venti volt a cél, reggel 6.45-kor indultunk, és 19.15-re értük el, ez közel 700 km volt, tolni kellett rendesen, hogy meglegyen. Nejem mellettem odáig volt, míg én egy őrült vakond módjára alagútból alagútba kanyarogtam, ő, mikor épp nem valamelyik lukban voltunk, eszeveszetten fényképezett. Nem mondom, hogy nem szép látvány, de nem kamionnal kell odamenni.

Az emberből rengeteg energiát elvesz a fokozott figyelem, estére nagyon el lehet fáradni.

Másnap, miután csak 150 km maradt, reggel hét körül indultunk, és fél tízre a lerakón is voltunk. Összességében 1487 km volt, jó közepes fuvar. Az már csak a helyszínen derült ki, hogy Gábornál a két első raklap alsó sora, saját súlyától megdőlt, és az egész rakat megroggyant. A derék talján raktáros nem sokat lacafacázott, csinált pár képet, és a két rakat, pár ezernyi üveget „halálra itélte”. A szépséghiba csak az volt, hogy nekünk kellett egy konténerbe ledobálni az üvegeket. Pár órába beletelt, viszont lett pár szép üvegünk…

Miután itt végeztünk, kiálltunk egy parkolóba, és vártunk türelemmel. Sok jóra nem számítottunk, mert ekkorra már délután fél kettő volt, péntek, és mi ugye Olaszországban voltunk. Az olaszok meg nem szeretnek pénteken sokáig dolgozni. Sőt, egyáltalán nem szeretnek egyik napon sem sokáig dolgozni, sőt, megkockáztatom, dolgozni sem szeretnek. Így az esélyünket a még aznapi felrakásra, körülbelül a 0-1 százalék közé datáltam. Viszont, a tenger messze volt, körülöttünk csak a hegyek, nem nagyon akaródzott itt hétvégézni. Azt meg csak remélni mertük, hogy együtt maradunk, jól összehaverkodtunk az elmúlt pár napban.

Bő két órával később folytatom, ugyan is ebéd után eldőltünk kicsit kollektíve, és most tértünk magunkhoz…

Tehát, miután mindketten leürültünk, megírtuk haza, hogy végeztünk, meg mennyi időnk maradt, és elmentünk, hogy keresünk egy parkolót. Gabi megkérdezte a targoncás srácot, merre találunk alkalmas helyet,ő mondta, hogy onnan kb. 3 kilométerre van egy Esso kút, ahol parkolhatunk, meg van minden, úgy döntöttünk, oda megyünk. Mivel nem bíztunk benne, hogy még aznap munkát kapunk, akár hétvégi tartózkodásban is gondolkoztunk, tehát nagyon nem volt mindegy, milyen parkolót választunk. Igazi „zergebaszta” kacskaringós, keskeny úton mentünk már vagy 5-6 kilométert, kis falvakon keresztül, de benzinkútnak nyomát sem láttuk. Végül egy útszéli kis panzió előtt, a szembe oldalon megálltunk, de ott semmi sem volt, amire szükségünk lett volna.

Ütöttünk egy pihenőt, és „várakozó álláspontra helyezkedtünk”. Időnk még lett volna, mint a tenger, csak ugye péntek volt. Nem is álltunk sokat, mikor nekem villogni kezdett a piros led a Cason-on. Izgatottan nyomkodtam a gombokat, hogy megtudjam mi nyertünk magunknak. Nos, Settino Torinese volt a felrakó, es Gava, Barcelona széle a lerakó szerdai dátummal. Settino mindegy 150-re volt tőlünk, fél három volt, felejtősnek tűnt a dolog. A Casonban is hétfői dátum szerepelt felrakóként. Közben Gabi telefonon ugyan azt a címet kapta, mint mi, igy továbbra is együtt mentünk. Épp keresgélni kezdtem valami pihenőhelyet a hétvégére a POI-k között, mikor felhívott a főnököm, és mondta, hogy induljunk el, mert állítólag van esély rá, hogy még pénteken megraknak. Beütöttük a címeket, és a „zergebaszta” úton elindultunk. Sokszor olyan keskeny volt, hogy alig fértünk el, ehhez még jött a sok százalékos emelkedők garmadája, úgyhogy az üres normát is agyonlőttük egyből.

Nagy sokára elértük az autópályát, innen már teli gázzal robogtunk Torino irányába. Kevéssel 5 előtt fékeztünk a cím előtt, ahol egy portás forma muki közölte, hogy már csak irodisták vannak, jöjjünk hétfőn vissza. Épp tolattam volna ki a kapu elől, mikor sietve jön barátunk, hogy várjunk, mégis megraknak minket. Betolattunk, és két melós nekiállt hátulról rakni bennünket. Én kezdtem, a rakomány 25 tonna gumigranulátum, amit gumiabroncsok ledarálásával állítanak elő. Ezt aztán később műfüves focipályák, vagy teniszpályák alá építik be többek között. Közben számoltunk is ezerrel, hogy vajon meddig jutunk aznap. Jó lett volna Ventiben hétvégézni, ott mindig jó társaság jön össze, meg aztán ott a tenger, meg minden, nem unatkozik az ember. Csakhogy háromnegyed hétkor kezdtünk reggel, így legkésőbb háromnegyed tízkor meg kell állnunk. Vezetési időnk még csak lett volna. Nem sokkal hét előtt készültünk el, Venti 290 volt, így úgy döntöttünk, hogy megyünk egy másfél órát, és valahol megállunk, majd egy kilences pihi után, reggel időben lemegyünk Ventimigliáig.

Így is lett, kicsivel több, mint egy órával később megálltunk Bra mellett, az A6-os autópályán éjszakára. Mivel nem kicsit retkesek voltunk mindhárman, igy célba vettük a túl oldalon lévő éttermet, fürdés céljából. A pálya alatt egy aluljárón lehetett megközelíteni, átsétáltunk, de hamar fel is adtuk tervünket, mivel a fürdő kicsit drága volt. Zsetonnal működött, egy zseton 3,6 Euro volt, és ezért kemény 5 percig élvezhette a delikvens a forró vizet. Visszamentünk a kocsikhoz, és végül a póton, kannából, langyos vízzel tökéletesen lezuhanyoztunk, nem utolsó sorban, teljesen ingyen és bérmentve. Rövid és gyors vacsora után, mint egy zsák dőltünk le „lakásunkban”, hogy pár órával később, reggel ötkor már induljunk is tovább.

A kötelező reggeli protokoll után, nem éppen kipihenten újra a gázra léptünk, előttünk volt még a horror hegyes A6-os pálya, a maga csodás viaduktjaival, és kevésbé csodás kaptatóival. Itt már régen nem számított a fogyasztás, fel kellett mászni a hegyekre, és le kellett róluk jönni. A motor küzdött, a turbó visított, a traktor tette a dolgát derekasan, de keményen megkérte az árát.

Az elméleti, és engedélyezett fogyasztás erre a súlyra nekem 34.4 liter/100 kilométer, ez a valóságban nem egyszer kúszott 40 fölé, de végül bő 37-nél áll jelenleg. És még korán sincs vége, vannak még „dombok” útközben. Idefelé kiszámoltam, addig a pontig, amit számítottam, 70 liter plusznál jártam, ez azóta nyilván emelkedett. Amikor otthonról elindultam, jó harmincas mínuszom volt…

Végül kevéssel reggel nyolc után ütöttem pihenőt itt, Ventimigliában. A fékek és a turbó pattogva hűlt, átható ferodolszagot árasztottak a kocsik. Jó kis társaság gyűlt itt össze megint, nem egy kollégával már ismerősként üdvözöltük egymást. Gyorsan összepakoltunk aztán, és besétáltunk a pár kilométerre levő LIDL-be vásárolni. Aztán hatalmas főzés következett, bográcsban rotyogott a csirke paprikás, bőségesen számoltuk az adagokat, mert holnap kirándulás lesz, tervek szerint újra Monte Carlo uticéllal.

Ha minden igaz, és ilyen marad az idő, fürdés is lesz. Sajnos, tegnap érzékeny veszteség is ért, hűséges inverterem, ami már vagy négy éve szolgált, egy csippantással megadta magát, azóta csak bánatosan csipog, ha bekapcsolom, de 220 V az már csak volt… Most Gabi kocsijából, az én hosszabbítómon keresztül jön a ménkű, de sajnos úgy tűnik, be kell ruháznom egy új átalakítóra hamarosan. Még várok vele, mert nincs „kedvem” most 50-60 Eurot erre költeni.

Ennyi a krónika erre a pár napra, most filmezés jön, ha cigánygyerekek potyognak is az égből, akkor is megnézek egy filmet este. Napok óta csak terveztem, de eddig mindig elaludtam, mihelyt megálltunk, ezért maradt el az írás is állandóan. Reggel tervek szerint természetes ébredés, reggeli, kávé, meg ilyenek, és nyakunkba vesszük páran a környéket. Könnyen tesszük, ugye „bérletünk” van Monacoba.
Most napló becsuk, jön asszonypajtás, elolvasásilag, majd holnap vesszősíti a cuccost, aztán film.

Jó éjt neked te eső áztatta Magyarország, szép álmokat fiaim!

A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!