Bevezető
Két hónapon keresztül keltem és feküdtem az ágyam mellett, az asztalomon lapuló Xperia Arc-kal, amelynek némileg izmosított utódja ma is a Sony Ericsson androidos gépeinek csúcsát jelenti. Ennél azonban sokkal kevesebb időre volt szüksége a készüléknek ahhoz, hogy belopja magát a szívembe, de nem is itt kezdeném a történetet, hanem valamikor 2011 áprilisában.
Akkor vettem ugyanis az első androidos telómat, egy X10-et, azóta pedig több mint tíz gép fordult meg a kezeim között. Csalódás volt az X10, túl nagy reményeket fűztem hozzá. Valahogy mindent elhomályosított ez az egy szókapcsolat: egy gigahertz. Ennyi erő mindenre elég, kérem szépen, hiszen szűk két évvel ezelőttig még a gépem is csak 1,6 GHz-et tudott… Csakhogy szép lassan rá kellett jönnöm, hogy ez mégsem így működik, van ezekben memória, „videokártya”, minden kutyafüle. Az előbbi duóból a kicsit is hozzáértőknek a videokártya szó szúrhatott szemet, mert hát nem kártya ez, csak egy GPU, kritikán aluli teljesítménnyel. Sokan talán már itt felhorkannak, de én egy nem is olyan régen még high-tech kütyünek számító eszköztől többet vártam volna. Akadtak a játékok, szaggatott néha még az Angry Birds is, a gameloft-os csodák közül egyik-másik már el sem indult… Mindezt úgy, hogy papíron a mai napig sem számít gyenge készüléknek az X10. Hiányzott a multitouch is, valahogy a főzött ROM-ok sem voltak (még) az igaziak, úgyhogy miután kemény két hétig próbáltam örülni új szerzeményemnek, végül mégis csereberére adtam a fejem.
Így lett az X10-ből Milestone, a billentyűzetes Motorola, a maga baltával faragott formájával és azzal az arany-fekete színösszeállítással, amit szerintem kár volt lecserélnie a Motorolának, még ha az utód Acertől koppintott (vagy fordítva?), fémes-kék megjelenése sem az, amire az ember egy csúnyán átmulatott éjszaka után gondol, ha épp nem szándékozik sokat szenvedni a porcelán-istenség előtt. Megvolt a Milestone-ban minden, ami az X10-ből hiányzott: az alapvetően más hardveres felépítésnek köszönhetően itt már nemcsak hogy elindultak a játékok, de szépen vitte is azokat, a kijelző támogatta a kétujjazást (újabb CM7 ROM-okban már ötöt is képes követni), ráadásul végre a szöszmötölős Coporno is kiélhette minden perverzióját, jobbnál jobb és gyakran naponta frissülő ROM-ok váltogathatták egymást, a processzor hirtelen akár 1200 MHz-en is pörgött a gyári 550 helyett… Voltak persze hiányosságai a Milestone-nak is, a kamerája alulmaradt volna, ha az X10-zel kell párbajt vívnia, ráadásul a memória-osztásnál is beállhatott volna még egyszer a sorba, mert leggyakrabban sajnos a 256 MB-nyi RAM szab határt a rendszer szárnyalásának.
Ahogyan az X10-nek a Milestone, úgy a Milestone-nak az X10 lett a veszte, ugyanis a melák Sony elindított bennem egy lavinát, és innentől kezdve úgy éreztem, hogy nekem kötelességem a lehető legkisebb időközönként váltogatni a telefonjaimat. Így lett aztán DEFY-om, ami bár egy jól használható, kellemes kis készülék, az egyéniség nagyon hiányzott belőle; Milestone 2-m, ami számomra semmi pluszt nem nyújtott az 1-hez képest, viszont a főzött ROM-ok hiányát nem tudtam megbocsátani neki; de még Atrixom is volt, két maggal, 1 GB RAM-mal…
Közben viszont lett egy Arcom. Megláttam a monitoromon, és már jött is a sehallselát. Arcot akartam, de izibe'. S csodák csodája, nőtt is egy a zsebembe. Aztán eladtam. Másnapra pedig rá is jöttem, hogy nagy hülyeséget csináltam. Hiányzott a cucc úgy, ahogy volt (pedig talán ez volt az első droidom, amit nem rootoltam, és mégis, TitaniumBackup meg egyéb huncutságok nélkül is nagyon megszerettem). Újabb egy nap múlva már kezemben a második Arcommal tartottam hazafelé.
Innentől kezdve a telefonos dolgaim kívülről nézve piszkosul unalmasak lehettek: bő két hónapig használtam az Arcot, és közben más készülékre eszembe se jutott ránézni. Néha voltak érdekes belassulásai, de készülnek a friss gyári ROM-ok, útban van a CM7 is, úgyhogy szerintem ezzel nem lesz gond, de erre lentebb még visszatérünk. Viszont… és itt jön az, amikor tényleg minden elfogultság nélkül próbálok írni valamit, de nem tudok olyat, ami nem reklámszagú. Ki kell próbálni, meg kell böködni, és beleszeretsz. A formája, a megjelenése, a kamerája, a kijelzője, a gyári füles minősége, a HDMI, az erős WiFi és GPS, az, hogy nem kell attól félni, hogy nap végére lemerül a teló, mert még közepes használat mellett is lazán kibír két napot (jó hogy, mégiscsak egy 1500 mAh-s LiPo lapul a hátlap alatt)… Ez mind-mind olyan dolog, ami elfeledteti veled, hogy nem kétmagos meg akármilyen izémizés telefonod van, bár szerintem azért 1 GHz-cel és 512 MB RAM-mal az Arc-nak sem kell szégyenkeznie. Itt térnék vissza pár szó erejéig a Motorola Atrixhoz: nem volt annak a telefonnak az ég egy adta világon semmi baja; gyors volt, az akksija is egész rendesen bírta (na ja, mert belepakoltak valami benga 1930-as állatot), a beépített tárhely se volt rossz húzás a Motorolától, az ujjlenyomat-olvasó meg valami olyasmit mutatott, amit még a ThinkPad laptopok se mindig tudnak, nemhogy egy nyamvadt telefon… Egy gond volt csak vele: akkor már tudtam, milyen „a” kijelző és „a” kamera.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
