VIII. Louis Armstrong jazzfesztivál Bánk

(avagy az elefánt megcsiklandozása)

Indavideós, prezentációs

[VIII. Louis Armstrong jazzfesztivál Bánk]

A nagyobbik fiam Levente polgárőrtanonc, a filmben fel is bukkan egy pillanatra, más filmekben meg övé a főszerep. Szóval mentünk le a tópartra, ő biztosítani a jazzfesztivál zavartalanságát, én fotózni, videózni. Hja, azt gyorsan elmondom, hogy Leventének ki kellett kísérni egy mukót a fesztiválról, mert tévedésből a tekerjatóra fesztiválra jött, ami jóval később lesz, kicsit korán jött. Nem is ez a lényeg. Ballagunk a Jázmin utcán, s éppen befújtak a fellépők, hangítás, keverőpotik beállítása. Kérdezi a fiam, hogy mi ez? Elefánt?

Előrebocsátom, hogy én nem vagyok jazz zenerajongó, akár a feltevés, hogy: guga neked, mint kívülállónak mi a véleményed az intelligenciáról?
Ettől függetlenül vallom, hogy nyitottnak kell lenni. Eddig úgy voltam vele, hogy, aki jazz koncertre jár, akár pszichológushoz is mehetne, mert biztos van valami problémája az élettel. Mi szükség van arra, hogy valaki órákon át hallgassa a klimpírozást?

Az elején feltűnt, hogy kirívok a tömegből, mármint a fotósokéból. Mindegyik fotóágyúval, méteres teleszkópokkal jöttek, mintha valami égitestet akarnának lencsevégre kapni. Idős, megőszült, nagyon szakállas pózolt a kamerával, s rendkívül türelmes, megértő volt velem, aki elé tolakodtam a kis 10 megapixelessel.
A fotósok valahogy előzékenyek, egymás lábára lépnek, s utána sűrűn elnézést kérnek fókuszálás közben. Én, mint amatőr, rám vigyorgott a Rókusfalvi, utána lefilmeztem a lábát, ahogy dobbant a zenére. Én, mint amatőr, pózolt nekem a dobos, a klarinétos, és még integettek is. Na, innentől vált érdekessé a felvonás.

Első körben a rendőrök muzsikantáltak, hiányoltam a befogott orrú trombitát, meg végig bennem volt a feszély, hogy mindjárt elkérik a személyit, jogosítványt. A köpcös, egyenruhás konferanszié, aki adta a taktot, minden ellenérzésemet eloszlatott. Jó volt nézni, ahogy kerekdeden táncolt, ritmikált, és tapsolt. Az ember nem is tudná elképzelni ezekről a profi zenészekről, hogy képesek kitölteni egy csekket, mert elfelejtetted bekapcsolni az országútit. Fene jó kedvük volt végig, csürdöngöltek nagybőgővel, klimpíroztak zongorával, halálmetált zúztak bendzsóval, s egyszer csak felbukkant a Levente fiam egy baseball ütővel. Mondom neki, te mit kergetsz, elfánt?

20-as, 30-as évekbeli smicisapkás értelmiséginek öltözve denszeltek a színpad mellett párok. A fiam nem baseball ütőt hozott, csak egy padot nekik, hogy legyen mire leülniük váltás közben, amíg kilihegik magukat. A nézőtér fullos, az újonnan érkezők kispárnával kezükben kémlelnek, hogy hol találnak maguknak olyan helyet, ahol nem kell másokkal osztozni. Ilyen már nincs, így kénytelenek letelepedni, és mások aurájával megosztozni. A fiam sundálja őket, lesi az embereket. Te apa! Én nem tudnék leülni közéjük, rosszul érezném magam, hogy nincs valami feladatom. Egy rendezvényre nem tudnék úgy elmenni, hogy csak nézek ki a fejemből, meg tapsikolok oszt bódottá, ööm.
Megnyugtattam, hogy ezzel én is így vagyok, az alma nem esett, szeretem én is elfoglalni magam, tevékenykedni. Ezért jó a beertok fesztivál, mert ott mienk a háttérszerep. Amíg mások felhőtlenül szórakoznak, addig rajtunk van felelősség. Szimpatikus, hogy Levente fiam is a felelősséget keresi inkább, mint a viháncolást.

Na de térjünk vissza a jazz-re, nekem ez finom népség, de jó volt látni, hogy ugyanúgy megkóstolják a sokízű pálinkát a kimérdében, ugyanúgy szisszen a sör, és táncra perdülnek egymást átkarolva, meg falják a sültkolbászt. Ezek szerint a hedonizmus nem áll távol a jazz zenétől, vagy a rajongóktól. Miután sikerült közös nevezőre jutnom a tömeggel, s a halmazelmélet paradigmáját kis mértékben magamra ruházni, már mindjárt kedélyesebben zsongtam körülöttük. Igyekeztem nem a szemébe vakuzni senkinek, s ha intim részletet fedeztem fel, akkor engedélyt kértem, hogy ugye lehet.
Miért ne lehetne? Az ember mindenből tanul, utoljára Csepregi Éva intett meg csintalan, hogy ne fotózzam, ne filmezzem fellépés előtt melegítő ruhában. Miután vége volt a Neoton koncertnek, töröltem a gépemről a számára kellemetlen képeket, nehogy a jövő héten esedékes Neoton koncerten, fenéken billentsen a színpadról, mert meglátta a blikkben. Kell a bizalmi alap. Csepregi Éva és guga bizalmi halmaza úgy fest, mint az elefánt és az egér. De legalább már beszélhetünk róla, létezik, bár töröltem a gépről

Megint eltértem a jazz-től. Jazz zenét utoljára 10 éve hallgattam, akkor is véletlenül, zenei aláfestés volt, burlex film, oda se figyeltem rá. A zenei rendezők azt mondják, hogy egy film zenéje akkor jó, ha észre sem veszed. Én meg azt mondom, hogy egy zene akkor jó, ha a részesévé válsz. A nejem zenész, zenetanár, fuvolahangszeren oktat. Tőlem elég távol áll, de mióta (16 éve) házasok vagyunk, valahogy észrevétlenül a részemmé vált. A nejem is, a zene is, meg minden, ami a zenei világgal jár. Előtte csak punk koncertekre jártam a Fekete Lyukba, meg Betrice, Hobo, Deák Bill, szóval nem tipikus jazzrajongó curriculum vitae. Viszont a jazz zenészek, és a rajongóik, akár a keresztények, hamar megbocsátóak, s elnézőek velem szemben. Pedig nem léptem senki lábára, nem rúgtam ki a helyéből speakon kábelt, sörét sem löttyintettem ki, miközben oldalaztam a kamerával. Egyszerűen csak elefánt a porcelánboltban.

A jazz zene jó, (nekem) nem attól, mert önmagában a zene jó, hanem, ahogy előadják.
Külön tudom választani a kettőt. Régen még vásároltam bakelit lemezeket, s forgattam A és B oldalt, végigültem fotelben, albérletben, sörrel a kezemben. Komolyan mondom olyan beteg zenéket, mint Laurie Anderson, amit Mátéfi Robi nyomott a kezembe, de érte megtettem. Szia Robi! Úgy is tudom, hogy olvasod, üdvözlöm anyádat, meg faterodat! Lógok egy látogatással. De te is! Gyere le asszonnyal Bánkra

Na, ettől jó a jazz zene, mert közben Louis Armstrongot hallgatok, olyan benne van minden, mint ebben az írásban. Szabad, kötetlen, csak úgy fújkálják a trombitát kotta nélkül, ilyet még egy elefánt is tud, oszt mégsem jazz zenész

Volt egy klarinétos férfi, aki végig nagyon pózolt a kamerának, láthatóan élvezte, amit csinált, aztán a film végén egy hölgy, aki nagybőgőzött. A hölgy balkezes nagybőgős, de Bánkra jövet eltévedt a nagybőgője egy repülőtéren és kölcsön jobbkezes bőgőn kellett játszania, de láthatóan nem jött zavarba. Szóval kettejüknek ajánlom, hogy lépjenek fel együtt, csak ketten. Nagybőgő és klarinét, mert ők ketten voltak azok, akik bár két külön zenekarban játszottak, de tőlük izzik a képernyő.

Hja, és utóirat, szerintem hatalmas felelőtlenség valakitől nagybőgő hangszeren tanulni. Micsoda meghurcolás, szó szerint. Amíg a nejem egy kényelmes tokban a hóna alá csapja a fuvoláját, s megkérdezik tőle illedelmesen, hogy vérnyomásmérő? Addig egy nagybőgős cipelheti a terhet egy életen át, sőt kontinensről kontinensre. S, ha mindez nem lenne elég, ráadásul még balkezes.

Egy hét múlva Neoton koncert. Gyertek el Bánkra, ha szerencsétek van, és eléggé túlmozgásosak vagytok, akkor lencsevégre kaplak benneteket. Szállásban sajnos nem tudok segíteni, eleinte jóindulatú voltam, és a levélben történő megkeresések alapján párszor névre foglaltam, s aztán úgy alakult, hogy nem jöttek el, majd a szállásadók rám lettek mérgesek. Pedig én szeretek mindenkivel jóban lenni.

Hja, és az egyik jazz zenész meghívott egy sörre, májójártam. Sőt, ahhoz, hogy az ember megkedvelje a jazz zenét, kell egy bennfentes jóbarát, aki beviszi az erdőbe.
Ha ilyennel nem rendelkezel, akkor hallgassál elefánt