Várok, mert nem tehetek mást, várok.
Pedig érzem, hogy nem jó úton járok.
Lelkem háborog, pedig tudom béke van,
várok, mert nem tudom, hogy vége van.

Sírok, mert nem tehetek mást, sírok.
Mert most is csak a fájdalomról írok.
Lelkemben az ősz, mint hulló falevél,
megint csak az elmúlásról beszél.

Kérek, mert nem tehetek mást, kérek.
S közben a visszautasítástól is félek.
Lelkem mint csatatér, benne dob pereg,
figyeljetek rám, már kérni sem merek.

Ha nem mond már semmit az élet,
semmi jót az ember nem remélhet.
Akkor mi az, mi mégis tested élteti,
de lelked fájdalmas döntésre készteti?

Ha lelked sokat háborog, hát vigyázz!
Testedet belülről emészti meg a láz.
Az összhang a fontos, mert a tested,
tükörként mutatja milyen a lelked.

Nehéz, hogy gondjaid válladról lerázd,
hogy céljaid elfelejtsd és mindig elodázd.
Kelj fel, ha nehéz is, ha ólomlábakon állsz,
folytasd nehéz utad és soha ne tétovázz.

Az ördögöt űzd el, hisz csak téged akar,
lelkedben a gonosz, csak fájdalmat takar.
Reméld a jót, mely már oly régóta elkerül,
hogy nem is hiszel rég benne, ott legbelül.

Tudod miért jó ott annyira lent, legalul?
Ahol már a pokol mélyében, ördög az úr?
Mert ott döbbensz rá, rosszabb már nem lehet,
iszkolj gyorsan felfelé! - ameddig lehet.