2022. november 30., szerda

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Kultúra rovat

Valkűr (2008)

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Valkűr (2008), Szinkronizált amerikai történelmi dráma, 121 perc, Rendezte: Bryan Singer, Írta:...

[ ÚJ TESZT ]

Valkűr (2008), Szinkronizált amerikai történelmi dráma, 121 perc, Rendezte: Bryan Singer, Írta: Christopher McQuarrie & Nathan Alexander, Szereplők: Tom Cruise, Kenneth Branagh, Bill Nighy, Tom Wilkinson, stb.

Imdb szerinti értékelés: 6.5/10.

(Az írás formázottabb formában .pdf formátumban letölthető innen:[link] )

Bevallom némi megilletődöttség lett úrrá rajtam, midőn megtekintettem Bryan Singer (X-Men, X-Men 2, Superman Returns) legújabb rendezését, amely a Hitler elleni „leghíresebb”, legemlékezetesebb merényletről szól. Nemcsak azért, mert Hollywood eddigi „történelmi” filmjei kevésbé a történelemről, mint inkább a bennük szereplő sztárokról szóltak, hanem emlékezvén Singer képregény-adaptációira, nem sok jót vártam. A film mindezek ellenére, vagy talán éppen ilyen előzmények okán, érdekesre sikerült. Hitelesebb benyomást kelt, mint egy-egy hatvanas években készült történelmi szuperprodukció, mégis felejthetőbb. Olyan alkotás, amelyre egy év múltán már a legjobb jóindulattal sem emlékszik senki. Mindez azonban nem a színészeken és a rendezőn múlt, sokkal inkább magából a történet logikájából következik.
A szereplők egytől-egyig hozzák a formájukat, kiváló (karakter) színészek. Talán csak két kakukktojás van közöttük. Az egyik, a legendás Shakepeare-színész és rendező Kenneth Branagh, a másik maga a főszereplő Tom Cruise. Branagh Henning von Tresckow vezérőrnagyot játssza, aki a führer 1943. március 13-i, a „Mitte” hadseregcsoportnál tett látogatása alkalmából már megkísérelt egy merényletet ellene néhány konyakosüvegbe rejtett pokolgéppel, de a bomba csütörtököt mondott. Ezzel a jelenettel és a Cruise által megszemélyesített von Stauffenberg gróf megnyomorodásának körülményeit és motivációjának okait feltáró képsorokkal kezdődik a film.

1. Stauffenberg (Tom Cruise) még Észak-Afrikában

A baj csak az, hogy ezek az okok nagyon is homályban maradnak. A nézőnek végig az az érzése, hogy ezeknek az embereknek, akik között jócskán akad nemesi származású, előkelő körökben forgó, iskolázott ember, semmi indíttatásuk nincs leszámolni Hitlerrel, hacsak az nem, hogy a vezér a történelem legnagyobb gonosztevője volt. De átlátták, átláthatták-e ezek az emberek, az összeesküvők mindezt? Aligha. A film megpróbál ugyan némi emberi motivációt csempészni az amúgy komótosan csordogáló történetbe, ám a játékfilm hossza és műfaji követelményei nem teszik lehetővé, hogy az egyes ember szintjén tárgyalja az ellenállás mikéntjét és az összeesküvők motivációját.

2. A végzetes bombatámadás után

Stauffenberg (Tom Cruise) szembefordulásának okáról annyit tudunk meg, hogy szerinte Hitler a végpusztulásba sodorja Németországot és meg kell állítani. Mindezt még fiatal, tehetséges és nagy reményekkel kecsegtető karrierje során veti papírra, megnyomorodása előtt. A történelmi igazság viszont az, hogy a régi, katolikus nemesi család sarja inkább katonai karrierjét építgette Észak-Afrikában, Rommel hadtestében és pusztán súlyos sérülése után vált a náci Németország és ezzel a führer engesztelhetetlen ellenségévé. A film erősen csúsztat, ezzel alaposan leegyszerüsítve az akkoriban igen komplex helyzetet és a jó német-rossz német sematikus sablonjára épít, ami aztán végigkíséri az egész alkotást.
A szintén nemesi származású Henning von Tresckow (Kenneth Branagh) vezérőrnagy a szerencsétlenül végződött történet „sötét lova”. A már említett balul sikerült merényletkísérlet után von Tresckow volt megbízva az összeesküvés katonai részének vezetésével és kidolgozásával. Sőt, mivel frontkatonai szolgálatot teljesített, még szabadságot is kért arra az időre, amíg az összeesküvők részletesen kidolgozták terveiket. Ezután kénytelen volt visszamenni a frontra és a puccs sikertelenségéről is ott értesült. A film hűen mutatja be, amint von Tresckow egy elhagyatott mezőn egy kézigránáttal vetett véget életének. A sors fintora, hogy a Gestapo abban a pillanatban nem is sejtette a vezérőrnagy szerepét. Azt hitték, hogy megölték és a führer saját maga rendelkezett arról, hogy a családi birtokon, a családi kriptában helyezzék örök nyugovóra.

3. Henning von Tresckow vezérőrnagy (Kenneth Branagh)

Sötét ló ez a szerep, mert bár történelmileg nagyon fontos volt von Tresckow ténykedése a puccs előkészítésében, tevőlegesen a döntő pillanatokban nem tudott beavatkozni. Éppen ezért Kenneth Branagh játéka is pontosan ugyanolyan, mint színésztársaié: egyenletesen szürke és kissé semmitmondó, ami – nem győzöm hangsúlyozni – nem a színészi játék fogyatékosságából ered, hanem a forgatókönyv és a történet sajátosságából. A film nem meri felvállalni, hogy a puccsisták „kemény magját” kiemelve megmutatja az egyes emberek vívódását, céljaikat, reményeiket és indokaikat, hanem inkább – hollywoodi szokás szerint – talál magának egy hőst, egy típus-embert, a jó németet von Stauffenberg személyében és az ő alakja köré fonja a történet fő szálait. Így fordulhatott elő, hogy von Treskow figurája belekerült a történetbe és kimaradt Erich Hoeppner páncélos vezérezredesé, aki végig jelentős szerepet játszott a Bendlerstrassén zajlott felkelésben.

4. Beck vezérezredes (Terence Stamp)

Hoeppner volt az, akinek 4. páncélos hadosztálya már egészen Moszkvánál járt 1941 novemberében. Csakhogy az oroszok offenzívája visszavonulásra kényszerítette, így aztán Hitler kegyeit is elvesztette. Parancsmegtagadásért és gyávaságért megfosztották rangjától és kitaszították a hadseregből. Ezután útja törvényszerűen a puccsisták táborába sodorta, akik úgy tervezték, hogy ha Fromm vezérezredes nem működik együtt velük – ami végül is bekövetkezett – Hoeppnert ültetik a helyére és a Németország szerte szétküldendő parancsokat eztán már ő írja alá. A valóságban ez történt, a filmben nem.
Sajnos azt látjuk, amint Stauffenberg telefonál, erőteljesen intézkedik, amolyan hétköznapi, szürke kis hősként bemutatva. A többiek háttérbe szorulnak, szinte az ő utasításait követik. A forgatókönyv azonban bármennyire is kiemeli a megnyomorodott gróf történelmi szerepét, nem szolgál jutalomjátékkal az őt játszó Cruise-nak. Az első okot már feltártuk: a film igyekszik kínosan visszafogott lenni (látszik ez már az enervált Hitler-figurán is, aki cseppet sem hasonlít az amerikaiak által előszeretettel előtérbe állított „őrült osztrák mázoló” sablonjára), politikailag korrektnek látszani, még ha néhány tényt meg is kellett másítani a filmben. A második ok magában a színészben keresendő. Cruise azon színészek közé tartozik, akik két, maximum három arckifejezéssel letudják egész karrierjüket és bármit tesznek, ezen semmi sem változtat. Cruise mindig a Risky Business-ben (1983) megismert csábos mosolyú mama-kedvence típus marad, így aztán –korlátozott színészi képességei okán – nehezen hihető bármilyen szerepben. Persze ez a szerep nem kihívás, mint ahogyan egyik sem a filmben, köszönhetően Bryan Singer dokumentarista stílusának.

5. A merénylet

Singer tehát nem vállalja fel az összeesküvők kemény magjának bemutatását az egyén szintjén, hanem csak és kizárólag Stauffenberg-re koncentrál. (Pedig voltak háborús filmek, amelyek ezt megtették, gondoljunk „A híd túl messze van” című opuszra Richard Attenborough rendezésében.) Olybá tűnik, mintha az egész Valkűr-művelet egyedül Stauffenbergen állna, vagy bukna. A néző sehogyan sem tudja beleélni magát például Ludwig Beck nyugalmazott vezérezredes (Terence Stamp) szerepébe. Miért van ott, mit akar, mi predesztinálja vezető szerepre? A másik igazán fontos ember ebben a történetben Karl Friedrich Goerdeler (Kevin McNally), Lipcse volt polgármestere lett volna, ha azon kívül, hogy nem meri megöletni Hitlert, többet is megtudunk róla. Goerdeler az adott történelmi helyzetben valóban nem akarta megöletni Hitlert, elegségesnek tartotta volna „leváltani” valahogyan (erre születtek is eszelősebbnél eszelősebb tervek) és a háború befejezését is elég szélsőségesen gondolta el. A nyugati hatalmakkal való békekötést például csak abban az esetben támogatta volna, ha az ellenfél elismeri Nagy-Németország határait, beleértve Ausztriát, a cseh és szlovák határvidéket és a lengyel területek egy részét is. Ezekből a gondolatokból és eszmeiségből semmi sem jön át a filmben, nem érintik meg a nézőt.

6. Karl-Friedrich Goerdeler (Kevin McNally)

A legszínesebben kidolgozott (filmbéli) mellékszereplő éppen az a Friedrich Fromm (Tom Wilkinson) vezérezredes, akinek az orra előtt készült el a módosított Valkűr-terv, amelynek eredeti változatát éppen ő hagyta jóvá. Eszerint a hátországi haderők parancsnokságát, tehát Fromm legközelebbi munkatársait megbízták, hogy dolgozzanak ki egy akciótervet arra az esetre, ha Hitler meghalna, vagy más, előre nem látható szituáció veszélyeztetné a Birodalom belső rendjét és biztonságát, s így a hadseregnek kellene fenntartania a közrendet. Az összeesküvők azonban rájöttek, hogy a Valkűr-terv Hitler és a náci Németország megdöntését is szolgálhatná. Ebben az értelemben még 1943 nyarán kidolgozták a tervezet titkos főparancsát, amely így teljesen megváltoztatta annak értelmét.
A film itt is csúsztat, lévén Stauffenbergnek tulajdonítja a Valkűr-terv teljes átdolgozását, sőt, hogy ez a megoldás egyáltalán előtérbe került. A filmbéli ezredes ugyanis Wagner operáját hallgatva döbben rá, mit is kell tenniük az összeesküvőknek, ha sikerrel akarját átvenni Berlin és a Birodalom feletti irányítást. A valóság azonban az, hogy a puccsisták már jóval az ő bekapcsolódását megelőzően gondoltak erre. A Valkűr-terv titkos része azt tartalmazta, hogy a hadseregnek kell átvennie minden hatalmat és irányítást a Birodalom és a megszállt területek egészén, mivel – s itt jött a csavar – Adolf Hitler halála után egy náci klikk akarja magához ragadni a hatalmat és hátba támadni a frontokon harcoló csapatokat. A hiba ebben az elképzelésben az volt, hogy az összeesküvők feltételezték: parancsaikat megkérdőjelezhetetlenül végrehajtják majd a legeldugottabb garnizonban is. A film utal is ennek problematikusságára a Goerdeler és Stauffenberg közötti első párbeszédben, amikor von Tresckow bemutatja az ezredest a társaságnak. Természetesen már a puccs elején súlyos problémák adódtak, amelyet jól szemléltet a filmnek az a jelenete, amikor a berlini őralakulat parancsnoka Remer őrnagy (Thomas Kretschmann) két ellentétes parancsot kap: az egyiket a főhadiszállásról, hogy tartóztassa le Stauffenberget és egy másikat a Bendlerstrasse-ról, hogy tartóztassa le Goebbels birodalmi propagandaminisztert. A film itt ismét sűríti a történéseket, hiszen nem Remer ment Goebbels-hez, hanem segédtisztje Haegen hadnagy. Remert nem avatták be a tervbe, így nem is tudott róla, csak parancsokat követett. Az összeesküvők azt hitték elég néhány régi, kipróbált tiszt szava és aláírása egy gépelt parancson és a vezérezredesi titulus, hogy engedelmességre bírjanak egy alacsonyabb rangú tisztet. Csakhogy addigra már annyi ellentmondó hír látott napvilágot, – többek között a rádió is sugározta, hogy a Hitler haláláról terjesztett hír koholmány csupán – hogy Remer ellenőrizni akarta, mi is történik tulajdonképpen, kinek az oldalán is állnak. A film jól mutatja be, hogy esze ágában sem volt a törvényes rend ellen lázadni és csak addig volt „áruló”, ameddig azt hitte, hogy a hadseregre nézve a tényleges veszélyforrást az SS jelenti, ahogyan azt a Bendlerstrassen székelő összeesküvők parancsaikban és kiáltványaikban állították.

7. Friedrich Fromm vezérezredes (Tom Wilkinson)

Segédtisztje jelentése után Remer is elment Goebbels-hez, de nem a propagandaminisztériumba, ahogyan a film bemutatja, hanem Goebbels lakására. Az alkotás itt egyrészt megint túlzásba esik, másrészt hű marad a történelmi tényekhez, amikor idézi Remer és a vezér között lezajlott telefonbeszélgetést, melynek hatása döntő jelentőségű volt a felkelés leverésének szempontjából. A propagandaminiszter, amikor meglátja az őralakulat élén közeledő Remert gyorsan bevesz egy ciánkapszulát a szájába és készenlétben tartja, hátha Remer nem engedelmeskedik a führer parancsának és a puccsisták híve. A történelem és a háború ekkori szakaszában azonban nem tudok elképzelni olyan esetet, amikor a „kis doktor” – ahogyan nevezték Goebbelst – bevette volna a mérget. A náci főtisztek közötti vetélkedésben mindig is ő akart a Birodalom második embere lenni, amit meg is kapott Hitlertől, aki birodalmi kancellárrá nevezte ki, egy összeomlott birodalom élére, amikor az oroszok már a Reichstag-ot ostromolták. 24 óra múltán aztán valóban megmérgezte magát.
Remer viszont, aki engedelmeskedett Hitler parancsainak és az összeesküvőknek rengeteg kárt okozott, amikor a Valkűr-terv szerint Berlinbe érkező alakulatokat a führer parancsára való hivatkozással megállította és visszafordította, a háború végén vezérőrnaggyá avanzsált, majd a számonkéréseket is elég simán megúszva a volt NSZK-ban megalapította a Sozialistische Reichpartei-t (Szocialista Birodalmi Párt).
A Goebbels által később gunyorosan „telefonfelkelésnek” nevezett puccs elbukott. A film utolsó negyed órája bemutatja, hogy az összeesküvők már senkit sem tudnak elérni telefonon, már senki sem engedelmeskedik nekik és parancsaiknak. Az utolsó képsorokon az időben ugrálva láthatjuk, hogy a jelentősebb szereplőknek mi lett a sorsuk. Egy részüket még a puccs éjszakáján agyonlőtték, másoknak színházba illő pert rendeztek és a vezér személyes parancsára henteskampókra akasztották fel őket, míg egy operatőr stáb felvette az egészet Hitler személyes kívánságára.

8. Friedrich Olbricht tábornok (Bill Nighy)

Sokan, főleg az autenticitást mindennél előbbre valónak tartó bírálók azt vetették a film és az alkotók szemére, hogy a szereplők mégcsak meg sem próbáltak német akcentussal beszélni. Én ezt nem tartom egetverő hibának. Legalább elkerülték azt a fiaskót, mint amibe a „Crossbow akció” (1965) készítői beleestek: az amerikai színészek képtelenek voltak elsajátítani a német akcentust és a szavak kiejtésének mikéntjét, így, amikor megpróbálnak németül beszélni, az inkább nevetséges hatást kelt, semmint a film javára válna. Viszont legalább a német Thomas Kretschmann-tól elvártam volna, hogy „németesen” ejtse ki a Stauffenberg nevet és ne „Sztauffenbörg”-öt mondjon. Ami viszont tetszett: a közeliként mutatott német parancsok egytől egyig német nyelven vannak írva, sőt, amikor Albrecht Merz von Quirnheim (Christian Berkel) ezredes leül írógépe elé, hogy megfogalmazza a Valkűr parancsot, németül gépel. Persze az őt játszó színész is német, nem lehetett túl nehéz dolga. Ami még figyelemreméltó, az a nagyszámú angol színész, akik a főbb szerepeket alakítják. Hollywood mindig is előszeretettel foglalkoztatott briteket, de hogy ennyi brit karakterszínész legyen egy hollywoodi szuperprodukcióban, az mégiscsak szokatlan.
Ami zárszóként elmondható: a „Valkűr” egy visszafogott, politikailag állást nem foglaló alkotás, amelyet éppen ez a visszafogottság tesz szürkévé és jellegtelenné. Nem más, mint tények többé-kevésbé hiteles közlését látjuk, de hiányzik az a mozzanat, amitől „egyénisége” lesz egy filmnek, amitől mondandója egyedivé, csak rá jellemzővé válik. A dokumentarista stílus tényszerűvé és időtállóvá tette, de elvesztette azt, amitől egy filmet többször is meg lehet nézni és mindig találhatunk benne valami figyelemreméltót, ha másban nem, hát a színészek játékában. Hiába a hangulatot jól bemutató szürke és sötét színek uralkodása, a jó fotografálás, ha nem érzünk késztetést az újranézésre. Ha háborús játékfilmet akarunk nézni egy tucat jobb alkotás is akad, ha viszont a Stauffenberg-merényletről és a Valkűr-tervről akarunk információkat szerezni, akkor jobban járunk egy, a tényeket autentikus formájukban bemutató dokumentumfilmmel. Mindezen pozitívumokkal és negatívumokkal együtt is elgondolkodtató produkciót kapunk, amely egy rövid bepillantást enged a legszélesebb körű Hitler-ellenes puccs szervezésébe, lefolyásába és végjátékába, mely ha sikerül, talán előbb befejeződik a háború és nem kell annyi embernek – szövetségesnek és németnek – feláldoznia magát, egy már bukott birodalom oltárán.

Demkó Sándor
(kedig@hotmail.com)

Azóta történt

Hirdetés

Copyright © 2000-2022 PROHARDVER Informatikai Kft.