Egy tündér üldögélt, a pázsit közepén.

Mellette a tó, mint egy mindenható, bús árny. Szomorú volt. Egy bánatos tündér a legszívszaggatóbb látvány a föld kerekén. Ruhácskája csöppnyi, cakkos szélű, teste kecses, finom vonalú. Arca a szépség ihletője, kicsi, ártatlan és kedves. De a szeme szomorú. Ha belenéz az ember, a legrosszabb érzés keríti hatalmába, a tehetetlen, keserű magány. És ez egy életre szól. Aki belenézett egy szomorú tündér szemébe, az sosem szabadul már tőle. Átokként követi, míg életét el nem veti.

Nem volt helye a világban. A tündérek a legcsodásabb lények, most mégis, csak bánatot okoz. Nem láthatja meg senki. Nem bírna többet elbírni. Nem elég a saját bánata, szívét nyomja oly sok ember halála. Akikkel találkozott, az életük mind leáldozott. Mind belehaltak, ha csak rápillantottak. Mert elviselni nem tudják, amit a szemében látnak. De ő semmit sem tehet, csak a tó partján tengődhet. Itt nincs senki más, aki ránézhetne. De így még nagyobb a magány.

Régen nem így volt, régen máshogy nézett és azok voltak a legszerencsésebbek, akikre csak egy pillanatig is, de rámosolygott. Az a szem nem halált hozó volt, hanem reményt, örömöt adó, a legboldogabb embert is még boldogabbá tette. Akkor volt élete. Volt célja és szerelme. De elveszített mindent és így lett a föld legnagyobb csapása, egy szomorú tündér.

Ezen gondolkodott és a történteken, könnyekkel a szemében. mellette a tó, mint egy mindenható, bús árny. A halál tava.