2021. március 6., szombat

Gyorskeresés

Útvonal

Cikkek » Akármi rovat

Túlélni, bármi áron

  • (f)
  • (p)
Írta: |

Megtörtént események alapján. Péntek délután kezdődőtt az egész. Otthon üldögéltem,...

[ ÚJ TESZT ]

Hirdetés

Megtörtént események alapján.




Péntek délután kezdődőtt az egész. Otthon üldögéltem, boldogan várva a nyugis hétvégét, aztán a következő pillanatban arra eszméltem, hogy terepruhás, feketepólós emberek buszok felé terelnek minket. Némelyiküknek lista volt a kezében, gondolom ők voltak a vezetők. A listák alapján csoportokba szerveztek minket, és a csoportokat beültették a buszokba. Mielőtt az ajtók ránkzáródtak volna, végigpillantottam a busz utasain, és megállapítottam, hogy főleg 18-30 körüli nők és férfiak utaznak velünk. Ők is olyan döbbentnek tűntek, mint amilyennek én éreztem magam. Az arcokról azokat a kérdéseket olvastam le, amit én is ismételgettem magamban.
-Hova visznek minket?
-Mit fognak ott csinálni velünk?
-Vajon túléljük?

Engem öt férfival ültettek egy helyre, elég rossz arcúaknak tűntek, olyan mindenre elszánt típusnak. Harcias tekintet, borosta, bakancs, könnyű hátizsák. A legelvetemültebb kinézetű ''csoporttársamon'' katonai felszerelés volt; gyakorló, terepmintás mellény (könnyűnek tűnt, talán kevlar?) és surranó. Az összképet csak egy nevetséges horgász sapi rontotta le, mintha egy kommandóstréningről kivágott fanatikus hirtelen elugrott volna a hétvégi pecáról kinyírni pár embert.
Ijesztő banda volt, főleg akkor kezdett bennem pumpálni az adrenalin, amikor meghallottam a ''glock'' és ''kill'' szavakat suttogni a tagok között.
Elképzelésem se volt, milyen reakciókat várhatok ilyen emberektől, és hogyan leszek képes megóvni a saját életemet ebben az ellenséges környezetben. Amennyire tudtam félrehúzódtam a csoport tagjaitól, és elkezdtem azon gondolkozni, hogy leszek képes kijutni ebből a halálos csapdából, lehetőleg sértetlenül.
Ahogy elindultunk, egy darabig képes voltam figyelni, merre visznek minket, de hamarosan, köszönhetően a kevés alvásnak, és a busz monoton rázkódásának, mély álomba merültem.


Hangokat hallottam. Bagolyhuhogás, szélzúgás, és tücskök ciripelése. Kinyitottam a szemem.
Az erdő közepén álltam, vaksötétben.
Ahogy feltápászkodtam, álomittasan, a sötétből négy fénypont nézett velem farkasszemet, közvetlen közelről.
Amint megszólaltak, rájöttem, hogy ezek azok az emberek, akikkel együtt ültem a buszon. Ahogy a dolgok kinéztek, egyedül voltam ezekkel a mindenre elszánt csirkefogókkal, az erdő közepén, a koromsötét éjszakában.

Megdöbbenve fedeztem fel, hogy a lábamat kényelmetlen bakancs szorítja, a hátamat pedig feszesre pakolt, ólomnehéz hátizsák húzza.
Mikor a homlokomhoz nyúltam, hogy letöröljem a jéghideg verítéket, baseball sapkát és egy fejlámpát tapintott ki remegő kezem.
Sikerült felkattintanom a lámpát, és megbizonyosodtam róla, hogy valóban a buszos emberek vesznek körül. A bukott kommandós kinézetű rám ordított, hogy ne világítsak az arcába, így körülnéztem, miután láttam, nem ölnek meg.
Ha akarták volna, már halott lennék, mire felébredtem, ezek már teljes menetfelszerelésben álltak ott, egy furcsa kis füzetkét böngészve.

Miközben a füzetet lapozgatták, és egymás között halkan beszélgettek, úgy láttam, nem is törődnek velem. Nem voltam fogoly, nem tettek felém fenyegető mozdulatokat sem. Úgy tűnt, hasonló felszerelésünk van, a hátizsákom alján találtam egy vadászkés forma kidudorodást, így feltételeztem, mindannyian fel vagyunk fegyverkezve, legalább késekkel.
Nagy megkönnyebbülésemre nyakamban lógott egy mobil, de még nem mertem elővenni.
Hallgattam a beszélgetésüket, és azt a keveset felhasználva, amit a halk félszavakból ki tudtam hámozni, elkezdtem összerakni a kirakós darabkáit.

Az erdőben vagyunk, valahol Magyarország területén. Még mindig május 11 van, éjfél körül. Mindenkin túrafelszerelés van, a hátizsákokban több napi hideg élelem, víz, váltás ruha, elsősegélycsomag, iránytű és egy vadászkés van.
A cél pedig nem több, mint túlélni.

Tovább álltam ott, és figyeltem, ahogy a kis füzetet lapozgatják, észrevettem, hogy az utolsó lapjain vázlatos térképek vannak.
Pár szám volt rajtuk, százas nagyságrendű, magassági méreteknek tűntek. De a szintvonalakon és a számokon kívül más értelmezhetőt nem sikerült megfigyelnem. Volt még a térképeken rengeteg, számomra ismeretlen jelentésű felirat, a legtöbb kétbetűs, de volt pár hosszabb szó is, látszólag értelmetlenek.
Próbáltam a füzet elején lévő szöveget is elolvasni, de nem álltam elég közel, meg amint odalapoztak, az egyik felkiáltott, hogy indulás, és a csapat belevetette magát az erdőbe, a fejlámpák fénycsóvájával szétvágva a sötétséget maguk előtt. Engem az egyikük a távozók felé lökött, így követtem őket.

Az éjféltől a hajnal első pillanatáig eltelt nagyjából öt óra emlékei azóta összemosódni látszanak.
Emlékszem, ahogy fejemet lehajtva elszántan menetelek egy hegycsúcsra, az előttem lévő fénykörben látszódó csattogó bakancs sarkaira összpontosítva, próbálva kizárni a fájdalmat, kimerültséget, kétségbeesést.
Emlékszem a végtelen utakra, a száz meg száz kanyarra, amik után mindig reméltük, hogy civilizáció nyomaira bukkanunk, csak hogy újabb kanyar várjon minket. De legjobban az erdő maradt meg bennem, ahogy fölénk tornyosul, mint valami óriás, aki épp a mi kis csapatunkat akarja elnyelni, mert rossz helyre tévedt. A sötétség körülölelt mindent és mindenkit, csak a pár fejlámpa segítségével láttuk az előttünk lévő tíz métert. Ezen túl csak a sziklafalak, feneketlen vízmosások, és az erdő hatalmas fekete tömege várt minket.

Egyszer fényeket vettünk észre villanni az erdő mélyén, lekapcsolt lámpákkal odalopakodtunk és azokat az embereket láttuk ott táborozni, akik a buszokba raktak minket. Terepszínű nadrág, fekete póló, és az elmaradhatatlan lista. A bokrok mögé rejtőzve figyeltük őket egy ideig, egy nagyjából húsz centi átmérőjű kerek, fénylő tárgy repkedett közöttük.
Úgy tűnt, mintha a tárgy őket kereste volna, mert egy ideig megállt az egyik ember közvetlen közelében, aztán átlebegett a másikhoz, ott is elidőzve egy kicsit.
A rejtélyes tárgy párszor megtette ezt a kört, aztán leszállt a fűre, hozzánk veszélyesen közel. Azonnal elmenekültünk, szerencsére elég halkan, így sem a tárgy, sem a feketepólósok nem követtek minket.
Amint úgy éreztük, már nem hallhatnak minket, rohanni kezdtünk, ahogy a lábunk bírta.


Később megpihentünk egy kis völgyben. Egy hatalmas fákkal szegélyezett ösvény végén találtunk egy ősi romos templomot, és egy temetőt, kortól málladozó sírkövekkel. Így leírva morbidnak tűnik, de az adott helyzetben úgy gondoltuk, az elhunyt emberek lelkei jelentik ránk nézve a legkisebb veszélyt. Ezen az eldugott, halott helyen megpróbáltuk valamennyire összeszedni magunkat, lerázni a jeges rémületet, ami az előző találkozás során uralma alá hajtott minket.

Miközben a legtöbben ettek, vagy fatörzseknek dőlve pihentek, sikerült a mobillal csinálnom egy képet a füzet egyik lapjáról, hogy később megnézzem, hátha rájövök a feliratok jelentésére.

[kép]

Sajnos nem volt térerő, így lemondtam arról, hogy segítséget hívjak.

Később, egy hosszú menetelés során sikerült lemaradnom, és megvizsgálnom a képet, amit csináltam. Amire legelőször felfigyeltem, miután felnagyítottam a képet, az a BookNASA felirat. A korábban látott villogó tárgyra gondolva egyből elkezdtek bennem kavarogni az összeesküvés elméletek, kormányzati tagokkal, hadsereggel, ufókkal.
Racionális ember lévén nem vontam le következtetéseket még, ahhoz nem volt elég információm, de egyre inkább kezdtem úgy érezni, hogy kevés vagyok én ahhoz, hogy ilyen emberek eszén túljárjak, és kijussak az erdőből.
A képen láttam még egy hosszú vonalat, úgy gondoltam ez egy út, patak vagy folyó lehet, akárhogyan is, de elvezethet a civilizált területek felé. A két betűvel jelölt piros háromszögeket továbbra sem tudtam értelmezni. Reméltem, hogy azok talán jellegzetes tereppontok lehetnek, nem pedig további feketepólósok, villogó kis korongokkal.
Tudtam, hogy nem tart már sokáig az éjszaka, és ha sikerül kihúznom addig, amíg világosabb lesz, esélyeim a menekülésre megnőnek. A mobilt, rajta a kiutat jelentő képpel mélyen a táskámba dugtam és felzárkóztam a többiekhez, folytatva a végtelen gyaloglást.




Mire ránkvirradt, a csapat elfáradt, eltévedt, és a reményt is kezdtük elveszíteni, hogy élve megúszhatjuk ezt a veszélyes kalandot.
Kerestünk egy tisztást, és lepihentünk. Úgy láttam volt, aki nem lepihenni, hanem meghalni heveredett le a fák tövébe.
Szerencsénkre a nap első sugarai ugrásszerűen megemelték a társaság morálját. Gyönyörű idő volt, és ami éjszaka sötét és ellenséges volt, az nappalra mind barátságosan hívogató lett. Ameddig a szem ellátott, dombok és hegyek tarkították a vidéket.
Mivel a csapat többi tagja a füzet és a benne lévő térkép nézegetésével volt elfoglalva, sikerült még egy képet csinálnom.


[kép]

Ez volt a leghosszabb pihenő, és a végén úgy tűnt, van egy tervünk, hogyan jussunk ki az erdőből. A többiek engedték, hogy megnézzem a térképet, így a segítségemmel viszonylag rövid idő alatt sikerült használhatónak látszó elméleteket kitalálni a szövegek és a kétbetűs kódok jelentéséről. Rájöttünk, hogy a kódok olyan pontokat jelölnek, ahol a meneküléshez szükséges információ egy darabkája van elrejtve. A szavak közül pedig, úgy tűnt, vannak magyarul hangzóak, esetleg helyiségek nevei, vagy valami hasonló. Első feladatunk olyan hely keresése volt, amely beazonosítható a térképünkön lévő valamelyik jellegzetes ponttal.

Amennyire ez egyszerűnek tűnt, annyira nehéz volt a gyakorlatban a kivitelezése.
Órákon át bolyongtunk az erdőben, átvágva árkon – bokron, ha azt gondoltuk, hogy pár kilométert nyerhetünk. Csak a remény hajtott, hogy talán helyes az elméletünk, és valaha hazajuthatunk.
Miután megtaláltuk a legelső pontot, amit a térképen két betű jelölt, mindannyian megkönnyebbültünk. Ez egy harang volt, amely korhadozó falábakon állt, egy hosszúkás hegycsúcs tetején. A helyszínt alaposan megvizsgálva nyomokra leltünk, melyek további, kóddal jelölt pontok felé irányítottak minket.

Innentől kezdve volt egy célunk, sejtettük, merre van a kiút ebből a labirintusból. A délelőtt során további több tucat kilométert tettünk meg, gerincekre mászva, völgyekbe ereszkedve. Átkeltünk patakokon, keresztbedőlt fatörzseken, egyensúlyozva a mélység felett. Megmásztunk sziklafalakat, ősi korok feliratait keresve, megpihentünk elhagyatott vadászlesek alatt és kis tavak partján.
Tudtuk, hogy ha elég pontot felkeresünk, akkor összegyűjthetjük a túléléshez szükséges információkat. Azt terveztük, hogy megpróbálunk egy utat találni, amit követve talán eljutunk egy településre, onnan meg haza.


A legszebb pillanat délután jött el, amikor a csapat egyik tagja hirtelen csendre intett minket, és ekkor meghallottuk a valaha hallott leggyönyörűbb hangot; egy autó motorját a távolban. Amilyen gyorsan csak a terep engedte, a hang forrása felé indultunk. Másfél órával és egy hegygerinccel később emberi kéz által épített aszfaltútra tettük a lábunk. Innen már csak a fájdalom, és az emiatti lassú vánszorgás akadályozott. Több óra múlva végre megpillantottuk az első házat, és itt már biztosak voltunk benne, megcsináltuk, túléltük!



Ahogy a falut megközelítettük, motorosok bandája vett minket körül, velük gyalogosan egy idős férfi, akit a vezetőjüknek hittünk. Úgy tűnt, ők az utolsó legyőzendő akadály a hazajutás felé. Eddig az erőnket és az eszünket használtuk, itt azonban tudtuk, hogy másra lesz szükség.
Amennyire a csapat műkommandós kinézetű tagja eddig sem észben, sem erőben nem tűnt ki, annyira alkalmasnak tűnt a helyzet megoldására. Eddig sem állt be a szája egy percre sem, és ezt a képességét most bőven kamatoztatta. Olyannyira sikerült magát megkedveltetnie a falu öregjével, hogy a felesége még házi süteménnyel is megkínált minket.
Kellemesen elbeszélgettünk a helyiekkel a nagy köbcentis motorokról, azoknak hátrányairól, valamint a dózerutak kialakításának szükségességéről, akik ezután a söröző felé iránytottak minket.
Jól megérdemelt hideg csapoltsör után utunkat a buszállomás felé vettük, és fel sem ébredtünk Pestig.

Veszélyes kaland volt, próbára tette minden képességünket. Megmérettettünk, és hogy könnyűnek találtattunk-e vagy sem, az majd idővel kiderül.
Amennyit kiderítettünk, az alapján biztosak vagyunk benne, hogy ami velünk történt, az bárkivel megtörténhet, akár többször is! De ha bátrak és talpraesettek vagyunk, akkor van esélyünk a túlélésre!



[kép]




A sztori kitaláció, bármilyen hasonlóság valós eseményekkel a véletlen műve.
Tényleg a sötét erdőben kóvályogtam ötödmagammal május 11 .és 12 .között. Hogy miért?
[link]
Ami tutira igaz: Minden percét élveztük, és mindig tudtuk, honnan jövünk, és merre tartunk..
Ja, és a süti isteni volt, köszönjük

Hirdetés

Hirdetés

Copyright © 2000-2021 PROHARDVER Informatikai Kft.