Folytatódjék a kis sorozatom egy havas, hideg történettel.

Akkoriban még az ingázók széles táborát gyarapítottam, hétvégenként utaztunk csak haza, vidékre. Egész héten napi tíz órákat dolgoztunk un. „Szakcsoport”-ban. Akik nem emlékszenek rá, ez átmenet volt a maszek és a kisiparos között. Persze, hogy az „átkos” idejében. 85, vagy 86 tele lehetett, egy hétfői reggel arra ébredt a város, hogy 15-20 cm-es hó borít mindent. Beállt a teljes káosz. A vonatunk valahol Pécel környékén megállt. Abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy mi a megállóból el sem tudtunk már indulni. Az állomáson elmagyarázták, hogy hol lehet a „kék buszra” felszállni. Sikerült is, és számunkra teljesen idegen helyen tett le a busz a végállomásánál. Kérdezgettük is a sapkába és sálba burkolózott embereket:
-Tessék mondani, hogyan tudok eljutni az Örsre?
– Nehezen fiam! Nehezen! – szólt egy kedves úriember.
Végtére is megszánt bennünket egy idős hölgy.
– Az a busz oda megy! Ha megy. – mondta kedvesen.
Felszálltunk és cirka félóra után elindultunk. Pontosabban csak a megállóból jutottunk ki, az úton hatalmas dugó. Két órás állunk-megyünk-állunk variáció után a sofőr azt mondta, hogy innen már nem lehet tovább menni, próbálkozzunk gyalog. Az Éles saroknál voltunk. Az emberek kis kitaposott ösvényeken, gyalog próbálták elérni a céljaikat. Egy gyors kupaktanács a „brigáddal” (azt nem említettem, hogy hárman voltunk a kis brigád, együtt dolgoztunk, együtt laktunk albérletben, és most együtt döntöttünk), hogy mi is légyen akkor mostan. A munkahely a kispesti vágóhíd, így gyalogszerrel, túl távolinak tűnt. A lakhelyünk jóval közelebb volt. És melegebb. Akkor irány az Örs. Ott akkor még a mai Árkád helyén volt a 13-as villamos végállomása, mindenféle kis lemez bódék ontották az árukészleteiket a megfáradt utazóknak.
Kávé, forralt bor és pogácsa volt a gyors menü. Az ötlet természetesen az én agyamból pattant ki.
– Vegyünk fagyit! (Azt is tudni kell, hogy a lemezbódé kavalkádban fellelhető volt egy olasz fagyis, aki a tél ellenére nem zárt be, és éjjel is nyitva volt.) mindenki értékelte az ötletet a „brigádból”, és kaján vigyorral közelítettük meg az intézményt.
Mínusz 5-6 fok, kellemetlen csípős szél, mindenhol fél lábszárig érő hó, mi meg - igaz kesztyűben – fagyizgattunk a tanácstalan emberek között. Nem tudom, hogy mit gondoltak rólunk, de szerintem semmi jót.
Mivel délre járt az idő némi ebéd után néztünk, majd „haza” mentünk a jó meleg albérletbe, ami innen már egy kellemes sétára volt csak a Fogarasi úton. Persze ebéd után újabb fagyi adaggal botránkoztattuk meg a még mindig tanácstalan embereket (villamos, busz, troli csak elvétve járt, a metro sem tudott közlekedni, mert a vidéki váltás még nem tudott beérni, pontosan ezen okok miatt.)
Amikor olyan idő van, hogy a kutyát sem verik ki otthonról, még ma is eszembe jut a történetem a Téli fagyival.