...
Győrben mindenek előtt alapos szidást kapott, de a lényeg, hogy ételt is. Két nap múlva érte jött az apja, amikor a városból tartott hazafelé. Nem erre vezetett a legrövidebb út, de feltételezte, hogy itt találja a gyereket. Az elszökéssel tehát semmi nem oldódott meg. Odahaza továbbra is verést kapott kenyér helyett. Már kérni se mert. Odáig romlott a helyzete, hogy az utcán felvette a mások által eldobott almacsutkát is, amiért legtöbb gyerek megvetéssel nézett rá. Megszólni nem sokan merték, mert már valóban verekedős volt. Elagyabugyálta sokszor a nagyobb gyerekeket is. Egyetlen barátja Vajkó Jóska maradt, de kenyeret ő se tudott neki adni. A rokonok könyörültek meg rajta időnként. A következő néhány év nagy kihívása volt számára, hogy életben maradjon. Megkeseredett lelke fel se háborodott, amikor 9 évesen az apja magával vitte Horvátiba, ahol egy gazdával megállapodott, hogy eladja neki. Aztán az üzlet mégse köttetett meg, mert a vevő nem találta elég erősnek a munkára. Sanyinak azért eszébe jutott, hogy a keresztanyjának nem adták oda, de szólni nem mert, pedig nagyon ott volt a nyelve hegyén. Kapott éppen eleget így is, nem kell még egy ilyen megjegyzésért is a verés. A családban annyi vigasza volt, hogy Kláriban szerető testvérre talált. Sokat járták együtt az erdőt élelem után. Piroska is három éves volt már ekkor, őt is vitték néha magukkal, de ő még messzire nem tudta őket követni. A nagyobbak már nem laktak otthon. Annus Győrbe került, Jóska is elszegődött egy erdészhez. Lajos néha hazament, de legtöbbször az erdőn maradt hetekig. Így már Sanyi volt a háznál a legnagyobb gyerek. A legkisebb pedig Feri, aki ezen a nyáron született. Az apjuknak továbbra se volt állandó munkája. Szinte csak a szerencsén múlott, hogy mikor tudja megetetni a családját.

Sanyi ekkor már rendszert csinált abból, hogy a verés elől elszaladt egészen Győrig. Ott se volt ám fenékig tejföl az élet. Nagyon szeretett elcsavarogni, hiszen volt mit megcsodálni. Nem számított neki néhány kilométer, elcsámborgott egészen a vasútig. Nagyon tetszett neki az a pöfékelő masina ami húzta a fával megrakott kocsikat. El is határozta, hogy inkább mozdonyvezető lesz, nem pedig gyárista. A csavargásért itt is kikapott. Valahogy már a mamócska is megváltozott. Nem érezte Sanyi azt a mindenek fölötti szeretetet, mint kicsi korában. Még azért is kikapott, ha a legeltetés közben magára hagyta a tehenet. A ház körül is mindig akadt valami dolog, hiszen a bátyó se volt már otthon. Anti beprotezsálta a gyárba. Azt azért már nem állhatta, hogy a mamócska is kezet emeljen rá, így ha ennek veszélye fenyegette, hazaszaladt Répásra.

Az hozott némi izgalmat a falu életébe, hogy néhány család építkezésbe kezdett. A répásiak nem nagyon értettek a kőrakáshoz, ezért a bükkaljai falvakból hívtak kőműveseket. Élénk cserekereskedelmet folytattak ezekkel a falvakkal. Az igavonó ökröket ott teleltették, onnét vettek bort, mert itt fenn a hegyen se termőföld nem volt a szőlő számára, se megfelelő klíma. Cserében fával fizettek, meg fuvarral. A mésznek arrafelé nem volt nagy keletje, mert ott is égették. Messzebbre kellett elvinni, egészen az Alföldre.

Ezekkel persze Sanyinak nem volt dolga, hiszen ő még csak gyerek volt. A kőművesek azzal lopták be magukat a szívébe, hogy ők se értettek tótul. Hoztak magukkal egészen fiatal legényeket, de azok is lehettek 15-16 évesek. Sanyi többed magával ott lábatlankodott sokszor az építkezéseken, beállt sarat taposni, de néha virtuskodott is, hogy mekkora követ bír felemelni. Na ilyenkor a gazda általában el is kergette. A kőművesek egyik segédjével kicsit össze is barátkozott. Meséltek egymásnak. Sanyi az erdőről, meg a győri emlékeiről, Lajos pedig – mert így hívták a fiút – az ő falujukról, ahol reggelente hajt a kondás, a kecskepásztor, meg a csordás is. Sanyi elcsodálkozott, hogy mekkora mozgalmas élet lehet abban a faluban, ahol annyi állatot tartanak.

Tizenegy is elmúlt, amikor érdemi változás történt az életében. A közeli Tebe-pusztán vette magához az erdész. Az anyja húsvét után állapodott meg az erdésznével, akinek akkor született kisbabája, s így segítségre volt szüksége. Az volt a dolga, hogy a teheneket ellássa. Cserében rendszeresen ehetett. Minden reggel kapott zsíros kenyeret, vagy lekváros kenyeret, választása szerint. Persze szinte mindig úgy érezte, hogy rosszul döntött, mert inkább a másik esett volna jól. Na, de hol állt már ez a gond attól, hogy van-e egyáltalán mit ennie. Vasárnaponként még tyúkhúst is kapott. Ez volt a legnagyobb boldogság a számára. Álmodni se mert évekig ekkora jómódról.

Délidőben, amikor a tehenek pihentek, akár haza is szaladhatott volna, hiszen talán 3 km lehetett a falu, de még az ő házuk se volt több négynél. Na, de ugyan minek ment volna haza? Nagyon jó helye volt neki itt az istállóban. Reggel jött a fiatalasszony, felkeltette a teheneket. Erre ő is felébredt, ha addig még aludt volna. Gyorsan leszedte az éjszakai trágyát, kidobta a taligára, aztán már csak várni kellett a jó meleg habos tejre. Vagy azonnal megitta, vagy megvárhatta a kenyeret. Kiengedte a tyúkokat az ólból, aztán velük egész nap nem volt gondja, legfeljebb vizet adni nekik. Az etetésüket elvégezte a gazdasszony. Szerencsére kacsák nem voltak, mert azokat le kellett volna hajtani a patakra. Vízért ki se kellett menni az udvarból, hiszen ott volt a kút rögtön a ház mellett nem kerekes ugyan mint a faluban, hanem gémes, de ezen talán még könnyebb volt vizet húzni. Ha úri kedve úgy kívánta, elmehetett az út mellett lévő forráshoz is, hiszen az is közelebb volt a házhoz, mint odahaza a kút, ráadásul nem is kellett közben hegyet mászni.

Az esős időt nem szerette, de csak annyi baja volt vele, hogy olyankor unatkozott. Azt viszont imádta amikor szép idő volt. A Riskát meg a Bözsit kihajtotta a rétre, ment velük a Bodri is. Csak arra kellett ügyelni, hogy el ne menjenek messzire. Na, de ugyan hova mentek volna, hiszen nem volt olyan nagy ez a rét. Egyik szélén a patak folyt, a másikon meg az út futott a hegy lábánál. Arra azért ügyelni kellett, hogy az útra ne menjenek, mert azon jártak fogatok, meg egy autó is hordta a közeli rakodóról a szálfákat. Igaz, nem lehetett nem észre venni, mert nagyon nagy hangja volt. Győrben is látott már hasonlót, de azért mindig tátott szájjal bámulta amikor elrobogott előtte.

Egy szép napos délelőttön a patakparti fák árnyékában heverészett, amikor egy hang a nevét kiáltotta, de nem az erdészné volt, hanem valaki más. Felállt fürkészte a környéket, hát a Kisrét felőli úton jött Lajos, a kőművesinas.
- Sanyi! Gyere gyorsan, hoztam neked valamit.
Nem sietett. Komótosan lépdelt, minden lépésnél maga elé szúrta a magas fűben a botot, amivel a teheneket szokta terelgetni. Szinte csak bandukolt, mint akinek mindegy, hogy hoztak neki valamit vagy sem. Pedig nagyon furdalta a kíváncsiság, de nehogy azt higgye ez a legény, hogy csak füttyent, ő meg majd rohan. Elvégre ha nem is látszik, most ő munkában van.
- Hát te meg hol jártál? - kérdezte amikor odaért. Bár erőt kellett venni magán, hogy ne az legyen az első kérdés, hogy mit hozott.
- Dolgom volt otthon, azért nem jöttem tegnap a többiekkel. Most jövök hazulról, de mivel tudtam, hogy itt vagy, hoztam neked plackit. Vagy bőrkötőt. Nem tudom, hogy ismered.

Nem ismerte sehogy. Odahaza vagy krumpli levest ettek, vagy hajában főtt krumplit, legfeljebb krumpli gancát. Nagyon finom puliszkát is tudott az anyja főzni, különösen, ha még egy kis hagymás zsír is jutott rá. Bár ez nagyon ritkán esett meg. Ezt a négyrét hajtogatott zsírral megkent lepényt nem ismerte, de nagyon jónak találta.
- Meséltem rólad anyunak. Ő mondta, hogy hozzak neked is. Néhány darabbal többet tett a zsákomba, én meg azért csak elbírom. - mesélte a placki történetét mosolyogva, amint a barátját figyelte az árokparton ülve, hogy falja befelé.
- Ühm. - mondta Sanyi, mert teli szájjal csak ennyi beszéd telt ki belőle.
- Nem ettél még ma?
- Reggel. - válaszolt nagyot nyelve – De már lassan dél. Látod azt az árnyékot? Na. Ha az kiér az útig, a nap meg majd éppen ott lesz a hegy csúcsától kicsit odébb – ott ahol alacsonyabbak a fák – na akkor lesz dél.
- Te ezt honnét tudod?
- Ha itthon van az erdész, olyankor szokta a felesége ebédhez hívni.
- Én meg már azt hittem, hogy van zsebórád.
- Édesapámnak van odahaza, de nem jár. Amikor megy a piacra, mindig magával viszi. Látni a láncot a mellényzsebénél, de attól csak nem tudja megnézni mennyi az idő. Hát jó volt ez az izé.
- Adnék még, de akkor nekem nem lesz ebédem.
- Hagyjad, úgyis kapok ebédet. Biztosan aludt tejet. Az a jó ebben a melegben. Nagyon kell sietned? Megmutatom neked a régi falut.
- Nem tudják mikor indultam otthonról. Jó lesz ha estére érek oda. Ma már nem dolgozok.
- Na, akkor vedd fel a zsákodat és gyere!

Mindenek előtt vissza szaladt a tehenekhez. A nyakukban lévő kötéllel kikötötte őket a korábban már erre a célra odakészített cövekhez. És már mehettek is. Nem Répás felé a meredeken, hanem tovább a majdnem lapos, egyre keskenyedő völgyön a rakodó felé. A két hegy szinte összeért. Éppen csak az út fért el köztük egy szakaszon, de később se nagyon szélesedett ki. Talán egy kilométert haladhattak fölfelé a völgyön, amikor egy kicsi, különálló dombot került az út. Itt már patak se volt, mert már annak a forrásán túlhaladtak.
- Na, itt van.
- Hol? Itt nincs semmi. Azt mondtad, hogy megmutatod a régi falut.
- A falu már nincs, de itt volt. Az erdész mondta, ő pedig tudja.

Lajos hitetlenkedett. Csalódott a látványban. Legalább romokra számított. Sanyinak igazolnia kellett valahogy az igazát. Kapóra jött, hogy éppen egy fával megrakott szekér közeledett.
- Jó napot Petőfi bácsi! - kiáltott a kocsi tetején ülő embernek. - Ugye, hogy itt volt a falu régen. A Lajos nem akarja nekem elhinni.
- Pedig itt volt. Mutasd meg neki a temetőt!
- Tényleg, a temető!

Futni kezdett a kerek domb felé. A fák árnyékában néhány tucat fejfa jelezte a régi temetkezési helyet. Volt köztük néhány kőkereszt is, de legtöbb jel fából készült. Lajos kelletlenül ballagott fel a dombra. Aztán elkezdték olvasgatni a feliratokat.
- Valamilyen Rudolf...- betűzte az egyik kopjafát – Magyar Királyi erdészlegény. Ezernyolcszáz...nem tudom elolvasni, aztán egy vonal, meg azt mondja, hogy ezernyolcszáznyolcvan valamennyi. Kicsit már megkopott.

Lajos is belelkesedett az olvasástól versengeni kezdtek, hogy ki találja meg a legrégebbit. Talán az összeset elolvasták, ha el nem tévesztették valahol. Igaz, ide nem hallatszik, de a delet már biztosan elhúzták mialatt a temetőt járták.
- Na, akkor most már elmondhatod, hogy jártál Üveghutában.
- Igaz, hogy nem láttam – nevetett Lajos – de jártam ott. Megegyünk még egy plackit?

Megettek még egyet, miközben ballagtak visszafelé. A ház előtt is elhaladtak, mert a falu felé azon túl vezetett az út. Még Sanyi elkísérte egy darabon a barátját. Elment vele egészen a barlangig, amely ott volt közvetlen az út mentén. Olyan volt, mint egy kiszáradt kút. Dobáltak bele kavicsot, s hallgatták, amint pattog az üregben a sziklákon. Amikor elunták, elköszöntek. Ment mindenki a dolgára. Lajos felfelé a faluba, Sanyi meg vissza a rétre a tehenekhez.

Az ám, de hol vannak a tehenek? Csak a cövek árválkodott ott magában ahol hagyta őket....