Mentem. Tettem a dolgom, tanultam, éltem az életem, szórakozni jártam és nem érdekelt, hogy a családban mások más utat jártak. Mentem tovább. Én nem tudtam róla, de valaki figyelt. Várt a lehetőségre, hogy közbeavatkozzon. Mentem tovább. Nem tudtam, merre vezet az út, csak mentem arra, amerre gondoltam, hogy jó nekem, cseppet sem törődve a kárral, amit esetleg okozok vele.

Aztán mielőtt észbe kaphattam volna, odaértem egy helyre, amit még sosem láttam. Sőt, azt sem láttam, hogy sötét felhők vannak a fejem felett. Itt egy pillanatra meg kellett állnom, mert elém nőtt egy fal, amin két ajtó volt. Gondolkodtam, merre tovább. Ekkor láttam csak meg a felhőket, amíg eddig takarták a napot. A fény azonban utat tört magának, rámutatott arra az ajtóra, ami más útra vitt, mint amit addig jártam. Ismeretlen, keskeny ösvényre léptem, amiről könnyű letérni, de mindig vissza lehet találni rá. Óvatosak voltak a lépteim, most is azok, pedig még hosszú az ösvény.

Aztán találkoztam másokkal is ezen az ösvényen. Régi ismerősökkel, családtagokkal, új barátokkal - és mindig kapok tőlük valamit, ami előre visz.

Köszönöm!