Bevezető, külső
Bevezető, külső
A myPhone nevű lengyel gyártó készülékeivel már több korábbi blogbejegyzésben is foglalkoztam, azonban ezúttal nem egy nagyimobil volt a vendégem, hanem a cég két SIM kártyás készülékeinek egyik üdvöskéje. Lássuk, mit tud a 8870 Teo!
A telefon dizájnos kis dobozban érkezett, kinyitva rögtön a készüléket pillantjuk meg. Alatta a headset, adatkábel, töltőfej hármasfogatán túl egy bújtatós bőr tok is vár minket, ami mindenképp szép gesztus a gyártótól manapság. Az elő- és hátlapot is egy-egy fólia védi, pontosabban az előlapi egy, a készülék funkcióit piktogramokkal hirdető zavaró tényező, melyet eltávolítva tudjuk használni a készüléket, valamint ekkor derül ki, hogy azért csak van itt egy normál fóliánk is az előlapon. Nos, én kifejezetten szeretem sokáig hagyni a fóliát a készülék kijelzőjén, ha az nem zavaró (a hátlapról is inkább lekívánkozott, mielőtt lehúztam volna). Ennek fényében csak a fotók elkészítése kedvéért vettem le, mert azért egy-két buborék időközben képződött. A meglepetés ekkor ért: a buborékok nem tűntek el! Bizony, a Teo kijelzője rögtön két fóliával védett, melyből a másodikat gyanítom, már sokkal macerásabb lenne eltávolítani. Ez azért mondjuk elég ritka, sőt, igazán előzékeny dolog.
A készülék szögletességét nagyban ellensúlyozzák a lekerekített élek és a készülék lecsapott szélei. Az anyaghasználat közepes, bár a borítás puha tapintású műanyag, fogásra azért érződik, hogy ez azért az olcsóbb fajta. Az összeszerelési minőség teljesen jó, a készülék jól megszorongatva sem adott ki egy árva hangot sem, sőt, kifejezetten masszív benyomást kelt. A fekte borítás egyhangúságát a készülék előlapján ülő vékony csíknyi négy szürke gomb valamint a myPhone logó, az oldalsó éleken egy fémes hatású keret, míg a hátlapon a középen végigfutó csillogó fekete műanyagbetét töri meg. Az előlapon a már említett gombok felett egy méretes helyközt követően helyezkedik el a 3 colos, 240x400 pixelen 262 ezer szín megjelenítésére képes érintőképernyő, mely rezisztív. Az olvashatóság egész elfogadható, a színek kicsit fakók, de mindez csak a beltéri és borúsabb időre vonatkozik. Napon ezt a készüléket bizony nem nagyon fogjuk használni, legalábbis nem egy kézzel – a másik kéz mindig kelleni fog árnyékoláshoz.
A telefon jobb oldalán találjuk a hangerőszabályzó párost és a kamera gombját. A jobb alsó sarokban három apró kis kitüremkedés jelzi diszkréten, hogy itt bújik meg egy hosszú, de elég vékony stylus, mely sajnos néha jól fog jönni. Maga az eszköz egyébként szintén elég stabilnak tűnő helyen rögzül. Az alsó szélre tovább haladva találjuk az apró mikrofonnyílást és a fényes keretet megtörő gumidugót, mely egy miniUSB csatlakozót rejt, ahonnan a készülék az áramot veszi, valamint számítógéppel kommunikál. Ráadásul sajnos ez egyben a headset csatlakozója is, így saját fülesről sajnos nem is álmodhatunk. A bal és a felső élek teljesen üresek. A hátlapon találjuk a műanyag dizájnelembe foglalt, 2 megapixeles kamerát, ami mellett az igen erős hangszóró nyílásai helyezkednek el. A hátlapot eltávolítva rácsodálkozhatunk az oldalsó él folytatására, már ami a fényesre fújtságot illeti. A készülék hátlap alatti felülete egy-az egyben fény fémes színű, tisztára mint a HTC egyik modellje, a kívül fekete – belül sárga HD mini.
Az akkumulátort eltávolítva tehetjük be a két SIM kártyát és a memóriakártyát. A kártyák helyei A illetve B jelzéssel vannak ellátva – a szoftver 1. és 2. SIM néven különíti el ezeket. Érdemes megjegyezni, melyiket hova raktuk – már csak a PIN kód miatt is, meg úgy összességében sem kapunk mértéktelenül sok támpontot a megkülönböztetéshez szoftveresen.
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
