- Julie! Ébredj! Csodaszép napra virradt! – Édesanyám ül az ágyam szélén, és mosolyogva ébreszt fel. Van valami oda nem illő a mosolyában, valami... valami leírhatatlan, mélyről jövő. Érintése is más, óvatosabb, féltőbb. Aggodalommal tölt el mindez. Olyan törékenynek tűnik, olyan védtelennek, mintha egy nagyobb szellő is elfújhatná. Barna szemeiben aggodalom és fájdalom keveréke tükröződik.

- Készítek neked reggelit. Nemsokára tíz óra és itt lesz Tom.

Mielőtt kimenne, még rám mosolyog egyszer, de ez a mosoly sem őszinte. Az enyém sem az...

Kinyitom az ablakot, a napsugarak vidáman bújnak rajta. Lehunyom a szemem, élvezem a hirtelen kapott melegséget. Tom szakítja meg fürdőzésem, kopogás nélkül nyit be a szobámba. Tom... az én drága Tomom. Ma még Ő is más, pedig nem is sejtheti, milyen nap van ma, mégis más. Nem perzseli bőrömet tekintete, csak az arcom rándulásait nézi, pedig még pizsamában vagyok. Máskor már rég rám vetette volna magát ilyenkor... Most mégis csak áll az ajtóban mozdulatlanul, tengerkék szemei az enyémre tapadnak, odajön hozzám, homlokon csókol, és óvatosan megfogja a kezemet.

- Lent megvárlak. Öltözz fel és menjünk sétálni egyet. - S ezzel elindul lefelé.

Talán mégis tudja, milyen nap van ma... Pedig én biztos nem említettem neki...

Pár percig elidőzöm a szekrény előtt, végül ügy döntök, hogy nem csípem ki magam, fekete tréning és egy kényelmesen bő póló. A sminknek sem látom értelmét. Máskor sem viszem túlzásba, most viszont hozzá sem nyúlok. Egy pillanatig tétovázok csupán, aztán elindulok lefelé. Tom forró kakaóval a kezében vár a lépcső aljánál. Anya a konyhában pirítóst készít, felénk se néz, csak mered maga elé. Talán nem vette észre, amikor lejöttem.

- Indulhatunk? – Anya egy-egy pirítóst nyom a markunkba majd bezárja utánunk az ajtót.

Szótlanul ballagunk már egy ideje, a közelségére vágyom a legjobban, felesleges bármi szó, a puszta jelenléte megnyugtat. Leülünk egy parkban, vállára hajtom a fejem, becsukom a szemem és... A város zaja miatt nem tudok ellazulni. Lassan forgatom körbe a fejem, csak néhány galamb van körülöttünk.

- Gyere, tudom, hol érzed igazán jól magad. - Mondja, és rám mosolyog kisfiús mosolyával. Ilyenkor milyen ártatlannak tűnik.

Elindulok utána, bízom benne, tudom, hogy jó helyet fog találni. Már fél órája megyünk, és egyre távolabb kerülünk a várostól, a zaj is csökken. Most látom csak, hol vagyunk. A partot sárga boglárkák borítják, csodás szőnyeget alkotva előttünk.

Elindulok a virágok közt és élvezem a látvány. Honnan tud erről a helyről? Nincs honnan… Anya se tudja. Véletlenül hozott éppen erre a helyre pont ma? Létezik ilyen véletlen?! Mély lélegzetet veszek, megállok, becsukom a szemem, majd a nap felé emelem tekintetem. Élvezem édes melegét, s közben Tom átkarol. Könnycsepp fut végig az arcomon… Tom leül a fűbe, és ölébe invitál engem is. Kényelmesen nekidőlök, s Ő közben kedvesen cirógat.

- Honnan tudtad?- Immár semmi kétségem a felől, hogy mindent tud. Apával is így ültem egy évvel ezelőtt…

- Egy éve ültem itt magamban. Nem maradtam sokáig, de az arcodra emlékeztem, olyan boldog és gyönyörű voltál akkor…

Csak néztem rá, és szerettem, tiszta szívből és tudtam, hogy boldog leszek mellette, örökké. Jól odabújtam, Ő szorosan átölelt, és én sírtam…

Testének biztonságot adó melege lassan megnyugtatott. Felálltam, megmozgattam kicsit a lábaimat, közben pajkos szellő játszadozott hosszú tincseimmel.

- Olyan szép vagy! – Elmosolyodom bókján, nagyon jól esett. – Komolyan mondom, ne nevess ki. Ahogy a szél belekap a barna hajadba, ahogy csillog a két smaragdzöld szemed, a mosolyod, minden, az egész Te olyan szép, a finom vonalaid, óvatos mozdulataid. Annyira törékeny vagy, érzem, hogy szükséged van rám, jobban, mint eddig bármikor. És érzem, hogy meg tudlak védeni, tudom, hogy így tudok legtöbbet tenni, csenddel, békével, nyugalommal. Te vagy a legfontosabb nekem, Te vagy mindenem…

Érzem, hogy a szívem megtelik melegséggel a szavai nyomán. Tudom, hogy mondanom kéne valamit, tudom, hogy várja…

- Szeretlek! –De csak ennyit tudok mondani… Ennek kéne kifejeznie mindazt, amit most érzek. Azt, hogy soha nem akarom elengedni, hogy soha nem bírnám elviselni az elvesztését, hogy azt akarom, hogy örökké vigyázzon rám. Nagyot sóhajtok, majd a nyakába borulok és kapaszkodom belé.

Mikor végre elengedem, egy röpke csók és indulunk is tovább. A Nap változatlanul süt, felhő sincs az égen. Tom most is szótlan, én pedig apára gondolok, kedves arcára, barátságos mosolyára, csillogó szemére. Ez volt a kedvenc helyünk, mindig ide jöttünk, ha valami bántott vagy ha el akartunk szabadulni a város zakatolásától. Elválaszthatatlanok voltunk, Őt szerettem a legjobban ezen a világon. Olyan jó lenne beszélni vele most, elmondani neki mindent, ami egy év leforgása alatt történt.

„Hangom, ahogy felszáll, eljut ugye hozzád, áttörve az éj sompolygó hangján?” Egy kedves kis dal rémlik fel és minden egyes szava mélyre hasít. Egymást kergetik a gondolatok a fejemben… Azt mondta, hogy megint festeni fog. Mennyire imádtam a képeit… Milyen boldog voltam, amikor Süsüt rajzolt a falra… Emlékszem anya szemrehányó, mégis pajkos nézésére. Apa odament hozzá, megölelte, majd ölbe kapott engem, úgy folytatta a festést.

Azt mondta, megint barkácsolni fog, én leszek a kisinas és megtanít szép cirádákat faragni.

Amikor kicsi voltam, féltem a sötétben és csak úgy tudtam elaludni, ha fogta a kezem.

Most is félek...már nem a sötéttől, hanem a világtól, a jövőtől és magamtól. Félek, hogy elveszek a sors útvesztőjében... Bárcsak most is fognád a kezem!

Tom térít magamhoz, megszorítja a kezem. Lehajtott fejjel ballag mellettem, haja arcába hull. Megáll, de még mindig nem emeli rám tekintetét. Nem tudom, mióta sétálunk, de bűnösnek érzem magam. Ő mindent megtett értem, én pedig meg sem köszöntem neki. Talán ez zavarja...

- Tudom, hogy soha, senki nem töltheti be édesapád helyét, de én megpróbálok megadni neked mindent, amit Ő adna. Helyette is szeretni foglak... ígérem...

Jajj, Istenem... Hát tényleg ennyire szeret engem! Biztatóan rámosolygok, remélem érti mit akarok ezzel mondani. Hangok most aligha jönnének ki a torkomon. Visszamosolyog, látom a szemén, hogy tudja, mire gondolok. Ismer, úgy ismer, mint senki más ezen a földön. Apa ismert még ennyire...

- Lassan kéne indulnunk, hogy ebédre érjünk haza.

- Rendben. – Bólintok, s közben úgy érzem, mintha kezdene feszülté válni a csend.

- Milyen volt? – Kérdezi a lehető legtermészetesebben, megoldva a helyzetet. Mintha csak a gondolataimban olvasna. Magamban mosolygok a közhelyes gondolaton.

- Csodálatos ember volt. Mindig tudta mit gondolok, mindig mellettem volt. Elválaszthatatlanok voltunk, Ő tanított meg értékelni a művészetet. Mindig szívesen rajzolt nekem, boldogan mutogatta a nagyapa - és a saját - festményeit is, én pedig ámulva néztem őket. Mégis szobafestő lett, nem művész... Lemondott az álmairól miattam, pedig... Néha hibáztatom magam miatta, de olyankor eszembe jut a mosolya, és tudom, hogy az nem hazudik, tudom, hogy boldog volt, hogy van egy lánya. Petőfi volt a kedvenc költője, s olyan átéléssel tudta szavalni A puszta télen-t... kisiskolás koromban, ha verset kellet megtanulnom, órákat ültünk a konyhában, amíg minden betű el nem nyerte számomra a maga értelmét. Felemelő érzés volt, s Ő akkor a térdére ültetett, s megcsókolta a homlokomat. Arca kissé borostás volt ugyan, de örömmel bújtam oda hozzá. És ott voltak az ünnepek! Húsvét reggel első dolog volt a tojásvadászat. Anya és apa (vagyis a húsvéti nyuszi) elrejtette a kertben a tojásokat, s az én dolgom volt megtalálni, és egy kosárba gyűjteni őket. Összesen vagy tíz tojás volt, de amíg én nagy izgalommal kerestem őket, addig apa elcsent egyet-egyet a kosaramból és új helyre dugta el. Nekem ez persze, hogy fel sem tűnt – Kacagom el magam, a mai napon talán először. – Később már együtt festettük a tojásokat. Idén nagyon hiányzott... – Szemeim megtelnek könnyel, torkom összeszorul. Az út további részét szótlanul ballagva tesszük meg.

Otthon már kész az ebéd, anyának el kell mennie, nem ehet velünk, így hát Tommal kettesben ülünk asztalhoz. Farkaséhesek vagyunk, és vidáman fogyasztjuk a húslevest is, de utána jöhet a fejedelmi falat, a finom sültpulyka szalmakrumplival. Ebéd után szeretnék egy forró fürdőt venni, megengedem most a vizet, így ebed végeztével pont jó lesz. Tom örömmel fogadja ötletem, Ő addig leül a kertben, s én most érzem igazán, mennyire szeret.

Felmegyek az emeletre, ledobom a ruháimat, egy röpke pillanatra kinézek az ablakon, és látom, ahogy Tom gondterhelt arccal ül a füvön. Bemegyek a fürdőszobába, odakészítem a kedvenc gyertyámat. Óvatosan lépek be a vízbe; az tökéletes, így hát nyakig elmerülhetek benne. Nem akarok semmit csinálni, hirtelen olyan erőtlennek érzem magam. Lábaimat keresztbe teszem egymáson, így pihenek egy rövid ideig, majd meggyújtom a gyertyát. Mandulaillat lengi be lassan az egész helységet, s ez nyugtatóan hat rám. A csend és a béke körülölel. Ez minden, amire most szükségem van. Szemem csukva s magam előtt látom az apa arcát hol kedves, hol pajkos mosollyal. Egy könnycsepp indul útra szememből, ajkaim közt elakad. Érzem sós ízét, a víz melegét... Szorosan csukom le a szemem, nem akarom, hogy megint itt hagyjon, szükségem van rá...

................................................................................................................................................

Nem visz a lábam, pedig tudom, hogy menni kell... Az arcát látom magam előtt, és ez olyan érzéssel tölt el, mintha minden egyes lépéssel egy kés/tőr fúródna belém. Meleg érintése, álmai, szeretete, már mind a múlté...

Hát itt vagyok... Megint. Gondolataim egymásba kapaszkodnak, nehogy szétessenek a nagy kavarodásban, emlékképek vágtatnak oda meg vissza. Csak egy dolog állandó: a fájdalom.

Belépek a néptelen udvarra, s ahogy szétnézek, a kezem lehanyatlik, és az esernyő kiesik belőle. Nem tudom, meddig állhattam itt... Valaki ott áll mögöttem és esernyőt tart a fejem fölé. Tarkómon érzem leheletét, de nem merek megfordulni, tudom, hogy úgysem az áll ott, akit én szeretnék látni, akihez oda szeretnék bújni.

Átveszem az esernyőt, egy gyors „Köszönöm”, aztán beállok az eresz alá. A pázsitot nézem, próbálok mindenről megfeledkezni. A fűszálak meg-meghajolnak az esőcseppek súlya alatt, egyre nagyobbak lesznek a tócsák, a cipőm orrára pedig egyre sűrűbben érkezik egy hatalmas esőcsepp a csatorna széléről.

Egyre többen érkeznek, mintha csak arra vártak volna, hogy én ide érjek. Csak a lábakat látom, nem akarok a szemükbe nézni...

Már hatalmas tömeg gyűlt össze és most elkezdenek mozgolódni. Az órámra pillantok, tényleg ideje indulni... De akkor miért nem megy senki?

Valaki karon fog és elindul kifelé velem, át a tömegem, át a figyelő szempárok mezején. Most már ők is jönnek utánunk.

Nem tudom mennyit, vagy mióta jövünk... A hátamnál jövőket nem hallom, csak saját lépteim zaját a sárban. Az eső szakadatlanul esik és a sűrű függöny mögött nehezen ugyan, de kivehető a temető kápolnájának keresztje.

Megérkeztünk... A koporsó mellett immár a tömeg, mindenki lehajtott fővel rejtegeti gyászát, csak én nézem mereven a koporsót... Most, hogy itt vagyok, nem tudom elhinni, nem tudom elfogadni, ami történt. Ő volt mindenem!

A pap megkezdi beszédét, de én csak halk mormolást hallok. Olyan távoli ez a világ. Most a múltban élek… ahol mellette lehetek, ahol megérinthetem.

Lassan útjára indul a tömeg, hogy végső búcsút vegyen. A koporsót négy férfi viszi a vállán, s én legszívesebben odamennék, rájuk szólnék, hagyják békén, adják ide, Ő az enyém…

A koporsót lassan eresztik a földbe, s körülötte egyre nagyobb az esernyőerdő. A pap itt is mond egy rövid beszédet. Látom, hogy mozog a szája, de hang nem jut el hozzám. Valaki hangosan felsír a hátam mögött… már látni sem látok… csak zokogok, s közben valaki odasúgja, hogy dobjak földet a koporsóra, és virágot…

A temetésnek vége, a tömeg lassan szétszéledt, már csak ketten vagyunk a sírnál… Csak nézzük a friss halmot, tele koszorúkkal, s nem tudjuk elhinni, hogy elment.

Az eső elállt, most képzeletem játszik velem furcsa játékot. Egy ismerős, kedves hang csendül fejemben, ám most mintha csak távolról hallanám… Egy tanács, vigyázz magadra. Egy kérés, ne változz meg. Egy kívánság, ne felejts el. Egy hazugság, nem szeretlek. Egy igazság, nagyon hiányzol.

Julie poharáról a felirat… Soha nem fájt még ennyire hallani… Julie édesanyjára nézek, aki némán sír lánya sírja mellett… Leguggolok, arcomat a kezembe temetem, és átadom magam a fejemben zsongó emlékeknek.