Elértem azt a kort, amikor a környezetemben élők többsége úgy tekint rám, mint családfőre. Családfőre, akinek kötelessége megteremteni családja megélhetéséhez szükséges anyagi és morális javakat. Sokak szerint ez az életkor kiválóan jellemezhető az ún. ''kapunyitási pánik'' állapottal. Még világosan emlékszem az ''aranykorra'', amikor nem volt más dolgom, csak ''érezni'' a bennem tomboló hormonok eredményét, és élni a serdülőkor boldog középiskolás éveit. Visszaemlékezve néhány alapvető momentumra utóbb más magyarázatot találtam, mint akkor, mikor más magyarázat nem volt (talán 42, de nem tudom biztosan). Az emberi szervezet durva változásokon megy keresztül abban az időben és alapvetően érzelmesebben éli meg a vele történt eseményeket, mint felnőtt fejjel. Ezért is tűnik romantikusan távolinak ez az időszak, pedig oka nem volt csupán biológiai.

Talán akkor nőttem fel végleg, mikor gyermekként magam ellen támasztott utolsó elveimet is lábbal tiportam. Észrevétlenül, egyik napról a másikra. Mikor levettem az első cigit a polcról, és teleszívtam a tüdőmet úgy, hogy biztosan tudtam hogy halálos, amit csinálok. Amikor elkezd nem érdekelni, hogy kivel mi történt, amikor a hosszú éves barátságok megszűnnek létezni pusztán a távolságok miatt, bizonyítva, hogy talán soha nem voltak igazi barátságok.

Vagy talán akkor sem, mikor megszületett a kislányom, és az agyammal biztosan tudtam, hogy nem vagyok rá felkészülve. A szívem viszont azonnal befogadta a kis jövevényt már akkor, amikor az első rúgásainak örülhettünk megszületése előtt is. Ezzel az eseménnyel belopózott egy állandó féltés az életembe. Egy állandó bizonytalanság, hogy mi lesz, ha nem tudom megadni neki azt a nélkülözésmentes életet, amit egy diplomás családfőnek illik megadnia családjának.

Minden álmom volt, hogy biológus kutató legyek. 5 év egyetem, egy befejezetlen PhD és majdnem 3 év ''Tudományos Segédmunkatárs'' tapasztalatával a hátam mögött lehet, hogy másként döntöttem volna. Sokan tartják úgy, hogy amit megtanulsz, az csak a tied, el nem vehetik tőled. De amikor a lelkesedésed napról napra olvad, és be kell látnod, hogy van egy vérfagyasztóan prózai oka annak, hogy utálod amit csinálsz, akkor nehéz helytállni. Ez az ok pedig saját embertársaid érdektelensége, és az, hogy több száz, vagy több ezer év alatt sem tudott az emberi társadalom továbblépni a fizikai, és verbális erőszak felmagasztalásán. Biológiai szempontból pofonegyszerű a tényállás. Vannak az erősek, és vannak a gyengék, akik az erősek alá rendeltetve létezhetnek csupán. Alapvető Darwinizmus, az élet minden percébe belopózik, és kifejti hatását kezdve a sorbanállástól, a megfelelő biztosítás megkötéséig, egyetemi vizsgákig mindent át-átszőve, mint valami kristálytiszta mintázat rátelepszik az emberiségre.

Régebben elmélázva nézegettem a csillagos eget, giccsbehajlóan, fátyolos szemmel. Dermesztő szépsége csak erősítette bennem a meggyőződést, hogy parányi vagyok, hogy parányiak vagyunk mindannyian. Még az sem vette kedvem ettől a passzív élménybefogadástól, hogy néha, amit csillagnak hittem lassú vánszorgásal eltűnt a horizont alatt én pedig mélán egy másik után néztem konstatálva, hogy megtévesztett egy távközlési műhold. Lassan fogtam fel csak, hogy milyen számos távközlési műhold zavarja meg a szórakozásom, zsongásukba és száguldozásukba belefájdult a fejem. Mostanában nem nézem az eget, hétköznapi dolgok foglalkoztatnak. Hogyan fejezzem-be a konyhabútort, hogyan fúrjam fel a falra a lányom magasságmérőjét, hogyan caplassak be minden nap a munkahelyemre és találkozzam a ténnyel, hogy nemhogy parányi de súlytalan is vagyok.

Mert vannak erősebb emberek, akik ha érzik, hogy fogást találtak rajtad még erősebben rádakaszkodnak. Szokásjog, patriarcha liberalizmus, vagy feudális demokrácia. Nem, színtiszta szelekció. Ha nem bírod a lépést tartani elpöccintenek. Ellentmondassz és véged, érvényesülsz és képtelen leszel kibontakozni. Vagy kussolsz és robotolsz, megalázod magad, meghunyászkodsz. Vagy dühös leszel, mindenre és mindenkire, mindenki hibája lesz hirtelen minden, de végül feloldás nélkül füstölögsz magadban tovább.

Egyvalamit felejtenek el szívesen azok, akik érzik hatalmuk van valaki/valami felett. Elfelejtenek felnézni az égre, amikor látszanak a csillagok. Elfelejtik, hogy a sok zúgó, száguldozó műhold mögött, a Kuiper öv aszteroidáin is túl, ahonnan csillagok fénye elér hozzánk egy olyan világ van, amiben végtelenül parányiak és védtelenek ők is.

Mikor ez átviharzik az agyamon megnyugszom én is, leveszem a polcról az 5-ös tipli dobozát, keresek hozzá némi facsavart. Előttem megjelenik a kép, hogy a lányom már majdnem tudja majd használni a magasságmérőt. Persze nem magától, hiszen eszébe sem jutna peckesen melléállni, hogy a szülei lássák mekkorára is nőtt 15 hónap alatt. Ettől boldog leszek kicsit. Még akkor is, ha tudom, hogy gyermekkorom kedvenc csillaga a Mira anyagcsóvát húzva maga után rohan a pusztulásba. [link]