A kezdetek – Indulás Makaóból

A Magyar Tudományos Akadémia nyelvi ámokfutása következtében már a Google Maps is csak Hangcsouként ismeri Zhejiang tartomány székhelyét, a Budapestnél valamivel nagyobb Hangzhout, ahol azonban, hosszát tekintve, már most majdnem háromszor annyi metróvonal fut, pedig a legtöbbjét még be sem fejezték. A Shanghaitól mindössze egy óra vonatozással elérhető, kellemes hangulatú város első ízben billentette a Kínáról alkotott véleményem mérlegét pozitív irányba, köszönhetően annak, hogy a G20 szeánsz alkalmából rendesen ráncba szedték a várost. Természetesen azonban ezúttal sem maradhattak el a durván egy hónapja átadott közterületeken a gyereküket a földre hugyoztató anyukák, de hát ilyen ez a kínai virtus… Ahogy a címből is kiderülhetett, bő két hetet töltöttem el itt, megismerve a város több részét, illetve hébe-hóba a közeli Shanghaiba, Shaoxingba és Jiaxingba is kitekintettem egy-egy nap erejéig.

Hangzhou belvárosának látképe a Wushan-hegyen (吴山) található Chenghuang-templom (城隍閣, chénghuáng gé) kilátójából.

Kínai utamat megelőzően azonban szándékomban állt összekötni a kellemest a hasznossal, és baráti látogatás keretében vízumot is szerezni Makaóban. Korábban eddig mindössze egy fél órás tranzit erejéig voltam csak itt, úgyhogy adott volt a lehetőség a város mélyebb megismerésére. A térképre pillantva igazából mindenki láthatja, hogy tényleg nem egy nagy valami, még Hongkongnál is jóval kisebb, ám annál zsúfoltabb városról van szó, melyet gyakran csak a Távol-Kelet Las Vegasaként tartanak számon, (holott igazából még Las Vegas is eltörpül eme kínai kaszinóbirodalom mellett). A város fő bevételi forrását így a szerencsejáték jelenti, mely egyébként Kína minden más részén tiltott, ebből kifolyólag természetesen özönlenek át az ilyen jellegű szórakozás hívei. A kaszinókkal dúsított Taipa mellett így némi autentikus kínai-portugál környezetet főleg a Makaó-félszigeten találhatunk, melyet akár gyalog is könnyedén bejárhatunk, de a környéket sűrűn behálózó buszok egyikével is felfedezhetjük a térséget.

Makaó látképe a Guia Parkból, háttérben a tényleges Kína részét képező Zhuhai városával és szmoggal.

Mint említettem, a korábban a Portugál Birodalom részként működő kikötőváros hasonló szerepet játszott Portugália életében mint Hong Kong a Brit Birodaloméban, ám Hongkonghoz hasonlóan – bár két évvel később – 1999-ben Makaó is visszakerült Kínához, így az „egy ország, két rendszer” elve alapján működő város lett a második kínai „különleges státuszú terület”, így a Hongkong-Makaó közötti határellenőrzés ellenére magyar útlevéllel 90 napig vízummentesen látogathatjuk mindkét területet.

A nagy jólétben azonban Makaó számos olyan fogyatékossággal küzd, mely ma már minden modern városnak alaptulajdonsága kellene, hogy legyen, így például a buszokon és taxikon kívül legfeljebb csak a méregdrága riksák tekinthetőek a tömegközlekedés egyetlen formáinak. Ugyan készül már valamiféle automatizált tömegmozgató létesítmény, azonban ez már most több hónapos, ha nem éves csúszásban van.

Makaó joggal tudhatja magáénak a világ legzsúfoltabb városa címet, hiszen a település képét ilyen és ehhez hasonló, akár több mint 40 emeletes társasházak is sűrűn díszítik.

A zsúfoltságnak köszönhetően így az egyszeri turista a kevés számú zöld terület vagy a luxusplázák és kaszinók egyikében ütheti el az idejét. A fentebb említett Guia Hills és az azon megmaradt világítótorony ugyan kínál egy délelőttre szóló programot, további, ilyen jellegű kikapcsolódásra azonban csak Coloane régióban van lehetőség, mely mindjárt két stranddal (Cheoc Van és Hac Sa), illetve némi túrázással is kecsegtet. Hongkonggal ellentétben Makaóban nem találunk olcsó, lepukkant hosteleket sem, így kispénzű látogatók aligha tudnak itt éjszakákat eltölteni, hacsak nem játsszák végig azt valamelyik kaszinóban.

Gyakorlati tudnivalókról annyit, hogy városszerte 1:1 arányban elfogadják a HK dollárt is, ám a fém 10 dolláros felhasználásával problémákba ütközhetünk. Aki kínai vízumért jönne, azt sajnos el kell keserítenem, ugyanis a makaói kínai konzulátus messze nem olyan nagylelkű mint a hongkongi, így ők legfeljebb 7 napra szóló turistavízumot fognak adni, mely elég nevetséges annak tükrében, hogy pl. Zhejiang bizonyos feltételek mellett, de éppen látogatható akár 6 napig is vízummentesen. Ezt nekem, a neten fellelhető valamennyi erősen outdated információnak köszönhetően magamnak kellett kiderítenem, hiszen a helyi CTS (China Travel Service) volt olyan drága, hogy ez irányú kérdésemet két héttel később, már a kínai tartózkodásom vége felé volt csak képes megválaszolni. A látogatást követően így kínai vízum nélkül álltam tovább Hongkong felé, ahol azonban szerencsémre ismét sikerült azt megszereznem, potom 850 HK dollárért (kb. 30500 forint), így már szabad volt a pálya Shenzhen majd Hangzhou felé.

Utolsó makaói éjszakámon még kerültem egyet Taipa felé, ahol a világ legnagyobb kaszinója, a The Venetian fogadott.

Makaóból így kellemes kompozást követően értem át Hongkongba, ahol szinte kizárólag csak a vízum megszerzésének idejét töltöttem el. Ezt követően vettem utam Shenzhen irányába, ahol a Hangzhou felé tartó, mintegy 10 órás vonatút előtt pihentem még egy keveset.

Shenzhenből Hangzhouba

Makaóban egyelőre nem sok vasúti (vagy legalábbis kötöttpályás) közlekedési eszközt találhat a látogató, hiszen sem korábban sem napjainkban nem közlekedett villamos, metró vagy vasút. Bár a kínabarát kormányzatnak köszönhetően egyre nagyobb a valószínűsége, hogy a közeljövőben valamiféle közvetlen kapcsolat alakul ki Makaó és Guangdong (廣東, guǎngdōng) között, a jelenlegi egyetlen realizálódó beruházást a Macau Light Rail Transit (Macau LRT) jelenti, melynek első fázisa a Makaó északi részén található Portas do Cerco (關閘, guānzhá) és a Taipa kompkikötő (氹仔碼頭, dàngzǐ mǎtóu) között készülődik. A 2012-ben kezdődött építkezésnek várhatóan 2019-2020 környékén lesz eredménye.

Az LRT elkészültéig a makaói tömegközlekedést a buszok, taxik és az elvétve előkerülő riksák jelentik, ám a város méreteiből adódóan akár gyalog is könnyedén bejárható, járművekre így csak a félsziget és Taipa között van szükség, hiszen gyalogos forgalom számára egyik hídon sem alakítottak ki útfelületet. A buszhálózat viszont kiterjedt és megbízható, a távolságfüggő viteldíjat a vezető mellett helyet foglaló dobozkába halmozott pénzzel vagy a helyi tömegközlekedési kártyával, a „Macau Pass”-szel egyenlíthetjük ki.

A kisebb üzletekben megvásárolható Macau Pass megkímél minket a viteldíj pontos kimérésétől, hiszen nagyobb címletből visszaadni sehol nem tudnak.

Vasutas mókáért így kénytelenek vagyunk a közeli Zhuhaiba (珠海, zhūhǎi) vagy Hongkongba látogatni, melyek közül előbbi, bár Kína részét képezi, a makaói határon lehetőségünk van 3 napos vízum igénylésére, mellyel felfedezhetjük Zhuhait és környékét. Hongkong viszont sokkal bajlódásmentesebb, hiszen naponta több tucat kompjárat közlekedik Makaó két kikötője, illetve a hongkongi Kowloon (九龍), Tuen Mun (屯門) és Sheung Wan (上環) között, továbbá vastagabbak a közel 4000 HK dolláros (kb. 149000 forint) helikopteres utat is választhatják. Jómagam ezúttal is a szerényebb árfekvésű kompos utat választottam, mellyel valamivel több mint egy óra alatt gyűrtem le a Makaó – Kowloon távot. A viszonylag gyors határellenőrzést követően a New Territories (新界) nyugati részébe gurultam, hogy a rendkívül népszerű „doppeldecker” villamosok árnyékában működő, turisták által kevésbé felkapott járműveket is megcsodáljam.

A Hongkong szigetén közlekedő Hong Kong Tramways-szel ellentétben a Tuen Mun és Yuen Long (元朗) legnagyobb részét összekötő villamoshálózatot a régió „fő” vasúti üzemeltetője, az MTR tartja fenn, mely a buszokkal együtt még kényelmesebbé teszi a közlekedést. A 36,2 km hosszú hálózatra az MTR West Rail Line vasútvonaláról Tuen Mun, Siu Hong (兆康), Tin Shui Wai (天水圍) és Yuen Long állomásoknál lehet átszállni, mellyel így Tuen Mun kompkikötője (屯門碼頭), illetve a nagyvasúti vonaltól távolabb eső, jellemzően lakóépületeket tartalmazó régiókba lehet eljutni.

Commonwealth Engineering (Comeng) gyártmányú, egyrészes villamos érkezik Town Centre (市中心) megállóba Yuen Long felől.

A vonalakon közlekedő valamennyi jármű csupán a menetirány szerinti bal oldalon rendelkezik ajtókkal, így szigetperonból mindössze egyet találunk Siu Hongnál, itt azonban a háromszög alakú peronhoz mindjárt három vágány is tartozik. A hálózat így jellemzően gyűrűs kialakítású, járműveket fordító állomásokból mindössze négyet találni, ám ezek is elsősorban forgalmi, semmint pályavezetési okokra vezethetőek vissza. A gördülőállományt jelenleg négy különböző típusú, egy vagy két kocsiból álló járművek illetve ezek felújított változatai alkotják. A fentebb is látható Comeng mellett a Kawasaki, az ausztrál UGL Rail és a kínai CSR járműveit is megtalálhatjuk, melyek közül valamennyi kocsi 20,2 méter hosszú, illetve 204 – 238 férőhellyel rendelkezik, bár az első járművek 1988-as forgalomba helyezése óta az állóhelyek száma jelentősen bővült az ülőhelyek kárára. A legnagyobb megengedett üzemi sebesség mindegyik típus esetén 80 km/h, ám a gyakori szintbeli kereszteződéseknek, kitérőknek illetve a kicsi állomásköznek köszönhetően ritkán találkozhatunk ténylegesen ennyivel száguldozó járatokat.

Siu Hong és a Tuen Mun kompkikötő között közlekedő 614P jelű villamos Tuen Mun állomás közelében.

A villamosozás és a hongkongi napok leteltével, immár újabb kínai vízummal a zsebemben vághattam neki Shenzhennek pár nappal később. Indulásom ezúttal az első Hung Hom (紅磡) – Guangzhou (广州) viszonylatú Express Through Trainnek is túl korai volt, így ezen alkalommal az MTR East Rail Line egy járatára és saját lábaimra hagyatkozva jutottam be Kínába. Az East Rail Line jelenleg (a nagysebességű vasút Hongkongig tartó szakaszának 2018. szeptember 23-i átadásáig) az egyetlen olyan vasútvonal Hongkongban, melyen át közvetlen személyforgalom bonyolódik a Kowloonban található Hung Hom állomása, valamint Guangdong provincia nagyobb városai, így Dongguan (東莞, dōngguǎn) / Changping (常平, chángpíng), Guangzhou és Foshan (佛山, fúshān) között. Ezek között a fentebb említett, China Railways és MTR közös üzemeltetésű Express Through Trainek jelentenek közvetlen összeköttetést, de erről korábban már volt szó.

A közvetlenül a határ mentén fekvő Shenzhen állomásaira azonban nincs lehetőségünk közvetlenül eljutni, a Shenzhen Metro és az MTR által megosztott határállomások, Lo Wu (羅湖) / Lou Hu (罗湖), illetve Lok Ma Chau (落馬洲) / Futian (福田口岸) közt így némi gyaloglás és természetesen határellenőrzés árán ingázhatunk. Utazásom során Lo Wunál közelítettem meg Kínát, ám akik szintén ezt a módit választják, és szeretnének tovább utazni a China Railways Futian (福田), Shenzhen vagy Shenzhen-Északi (深圳北), esetleg Shenzhen-Keleti (深圳东) vagy Shenzhen-Nyugati (深圳西) vasútállomásairól, úgy érdemes lehet Lok Ma Chau felé venni az irányt, hiszen itt pl. közvetlenül a Shenzhen-Északi pályaudvar felé tartó metróvonalra szállhatunk át. Hung Hom vasútállomástól a határig így az MTR Metro Cammel illetve Kinki Sharyo / Kawasaki gyártmányú járművekkel várja az utasokat.

MTR Metro Cammel EMU halad az East Rail Line vonalon Tai Po (太和) közelében.

A brit Metro Cammel által gyártott, 1982-től forgalomba helyezett motorvonatokból összesen 29 darab, 12 kocsiból álló szerelvény készült 1980 és 1989 között, míg felújításukról az Alstom gondoskodott 1996 és 1999 között. A 120 km/h engedélyezett maximális üzemi sebességű járművek a „távolsági” forgalom igényeinek megfelelően első- és másodosztályú kocsikat is tartalmaznak, melyek közt a lényegi különbséget az ülések elrendezése, illetve az álló utasok számának különbsége jelenti. Első osztályt jelenleg csak az East Rail Line járatain találhatunk, így a Metro Cammel EMU-k mellett a vonalon szolgálatot teljesítő Kinki Sharyo SP1900/1950 motorvonatok maroknyi csapata is tartalmaz hasonló szolgáltatást.

MTR Metro Cammel EMU első osztályú utastere.

Az első osztályt Octopus kártyánk az erre a célra kialakított kártyaolvasó másodszori használatával, vagy speciális, első osztályú menetjegy megváltásával vehetjük igénybe. Bár utazásaink során úgy tűnhet, hogy ellenőrök nem szólítják fel hirtelen előbukkanó karszalag kíséretében az utasközönséget jegyük vagy bérletük bemutatására, első osztályon utazva szinte teljesen biztos, hogy valamelyik állomásnál sárga kabátos MTR munkatársak jelennek meg látóterünkben, akik mobil kártyaolvasó segítségével vizsgálják meg, hogy eleget teszünk-e az első osztály igénybevételéhez szükséges feltételeknek. Ellenkező esetben egy 500 HK dolláros büntivel (kb. 18700 forint) honorálhatják bliccelésünket.

Ha menet közben unjuk meg a másodosztályú tömeget, úgy akkor is van lehetőségünk első osztályra váltani, az ezeket a kocsikat elválasztó ajtóknál kihelyezett kártyaolvasó használatával, ám ebben az esetben a teljes vonalra szóló első osztályú jegy elszámolásra kerül, függetlenül attól, hogy hány megállót megyünk. Az első osztályú jegy ára jelenleg kétszerese a hagyományosnak, így a Hung Homtól Lo Wuig tartó út Octopus kártyával 76,2 (kb. 2850 forint), míg hagyományos jeggyel 80 HK dollárba (kb. 3000 forint) kerül.

Az első osztályú kocsik igénybevételéhez szükséges kártyaolvasókat valamennyi állomáson az ilyen jellegű kocsik közelében találhatjuk meg.

A mintegy 40-45 perces, frissítő utazást követően az állomásról kilépve közvetlenül a hongkongi határellenőrző pont előtt találjuk magunkat, melyet egy duty free üzlet, majd a kínai határőrség létesítményei követnek. Vízum hiányában a kínai útlevél ellenőrzés előtt lehetőségünk van 5 napos, kizárólag Shenzhen területére érvényes vízumot igényelnünk, melyet tömegtől függően 15-60 perc alatt állítanak ki. A vízumos-útleveles procedúrák után Shenzhen vasútállomás mellett találjuk magunkat, ahonnan metróval, busszal, taxival vagy vonattal indulhatunk tovább. Guangzhou felé igyekezvén érdemes jegyünket a Guangshen-vonal (广深线, guǎngshēn xiàn) „shuttle” járataira specializált jegykiadóknál megváltani, ahol jó eséllyel kisebb tömegre és lökdösődésre számíthatunk, ám az ország távolabbi régióiba utazóknak továbbra is a hagyományos jegypénztárakra, a városszerte megtalálható jegyértékesítő pontokra, a kínai vasúttársaság netes jegyvásárló felületére vagy az erősen feláras, ámde turistabarát internetes ügynökségekre kell támaszkodniuk.

A Guangshen-vonal teljes, 147 km hosszú szakaszán 4 vágányt találunk melyek közül kettőt a nagysebességű, jellemzően CRH1A járművek által kiszolgált InterCity járatok (C-jelű járatok), kettőt pedig a hagyományos, legfeljebb 160 km/h-val közlekedő távolsági (K-, T-, Z-jelű járatok) használnak. Az akár 380 km/h üzemi végsebességre is képes CRH járművek külön PDL (Passenger Dedicated Line) szakaszon haladnak a már korábban említett Futian és Shenzhen-Északi állomásokról.

CRH1A típusú nagysebességű EMU érkezik Guangzhou felől Shenzhen állomásra. Hasonló, InterCity járatokat találhatunk például Guangzhou és Zhuhai, Chengdu (成都) és Emeishan (峨眉山) és Shenzhen-Északi illetve Shanwei (汕尾), valamint Hainan (海南) szigetén is.

Shenzhenből némi pihenést követően indultam tovább. Úgy éreztem, hogy mindenképpen szükséges ráhangolódnom a mintegy 10 és fél órás útra, hiszen már ismertté váltak számomra a kínaiak vonatozási szokásai. Egy borongós reggelen, az ébresztőórám jelzése előtt bő egy órával felriadván hirtelen indíttatásból kerestem rá a Shenzhen Metro legelső járműveinek indulására, s megrökönyödéssel fogadtam, hogy azok bizony 6:30-kor indulnak legkorábban, így ezek egyikével sem lenne esélyem elérni a 7-kor induló vonatot. Gyors pakolás után így taxi keresésébe kezdtem, melyekből találtam is egy kisebb csoporttal, akik közül az egyik, némi felár ellenében egy-két piros lámpán is hajlandó volt átcsusszani. A sietős reggeli indulást követően szerencsére még maradt bő negyed órám az indulásig, ám ez az eset is remek intő jel arra, hogy mindig ellenőrizni kell az adott város tömegközlekedésének feléledésének várható időpontját.

Utazásom lebonyolításában Shenzhen és Hangzhou között egy ehhez hasonló CRH2A sorozatú jármű segédkezett.

Reggeli híján így kénytelen voltam a járművemen táplálék után nézni, ám idő bővében szerencsére minderre is jutott időm. A D3126-os vonatszámú, CRH2A sorozatú járatom a Shenzhen – Xiamen – Fuzhou (福州) – Ningbo (宁波) – Hangzhou útvonalon juttatott el végállomásomhoz, ám számos, ezen az útvonalon közlekedő járathoz hasonlóan, ez a vonat is folytatta útját Shanghai illetve Nanjing (南京) felé. Az utastérrel és a másodosztályhoz tartozó szolgáltatásokkal nagyjából tisztában voltam, ám felettébb érdekes volt látni, hogy a legtöbb ülés, a korábbi, CRH5A-n tapasztaltakhoz hasonlóan, lötyög, így az utazóknak lehetősége volt megtapasztalni a hanyag takarítást és az ülésmozgató hidraulika vezetékeit.

Az első reggeli útját teljesítő egyik CRH2A szerelvény kitakarítására bizonyára már nem maradt idő előző este, ahogy az ülések masszív összeszerelésére sem.

Az ülések „gagyi” kivitelezése lassan már megszokottá válik, ám a kínai utazóközönség tahó viselkedésének tükrében meglep, hogy egyesek képesek áhítattal, már-már pátoszt kialakítva beszélni a CRH-ról. A szolgáltatások rendszerint kimerülnek az A-ból B-be való gyorsabb eljutásban, illetve nyilván ha leszurkoljuk egy retúr repülőjegy árát a „business class”-ért, akkor más finomságokat is kapunk, de körülbelül ennyi. Akár Japánban, akár Dél-Koreában de még Tajvanon is, a vonaton utazó tömeg nem egyenlő az agyvérzéssel, a folyamatos üvöltözéssel, szemeteléssel.

Bár a vonaton tilos a dohányzás, valamennyi megállóban az ajtóban strázsáló láncdohányosok tekintélyes mennyiségű füstöt produkáltak az utastérben is, köszönhetően annak, hogy az elő- és az utasteret elválasztó ajtók (ismét) nem működtek vagy a személyzet kiiktatta azokat. Valamennyi kocsi közlekedőjét szemét, étel- és italmaradék borította, melyeket a személyzet később már csak egy laza lábmozdulattal sepert az ülések alá. A szemetet nem tudták / akarták megállónként kidobni, így az előterekben gyakran fél tucat, 50 literes teli szemeteszsák várta sorsát. Az elégtelen hulladékmenedzsmentből kifolyólag a mosdók környékén is hamarosan megjelentek az ételes dobozok.

A kínai utazóközönség nemes egyszerűséggel hagyja hátra a sz*rát, miután a maradék tésztától eltömődött mosdókagylót már senki nem használja.

Valamennyi nagysebességű járaton (elvileg) az lenne a cél, hogy az utas kényelmesen, nyugalomban tölthesse az útját, hiszen ez (szintén elvileg) hozzá tartozik az emelt színvonalú szolgáltatáshoz, ám Kínában ilyesmire csak egyes G-jelű, nagysebességű járatokon kerülhet sor (pl. az országimázs megóvása végett a turisták által leginkább igénybe vett Peking – Shanghai és Peking – Guangzhou szakasz valamennyi ilyen járatán), melyekre nem lehet állójegyet kapni. Hacsak nem nyugodtabb időszakban vagy kisebb forgalmú szakaszon utazunk, úgy közel biztosak lehetünk benne, hogy utunkat ordítva telefonáló, bagós, szemetes csürhe is tarkítani fogja. Nyilván mindez rövid távon, 1-2-3 órán keresztül tolerálható, de más országok nagysebességű vasútjain utazva eddig ritkán fogott el a „menekülhetnék”.

Hangzhou – Ételek

A rövid shenzheni látogatásomat követően hajnalban indultam neki Hangzhounak, melyet a reggel 7 órás indulást követően délután 6 körül értem el. Elcsigázva, fojtogató tömegben kezdtem neki egy működő, bankjegyeket is elfogadó jegyautomata keresésének a metrónál, melyet a 6-ból 4 bejáratot bejárva ugyan, de megtaláltam, így a jegy birtokában hamarosan el is érkeztem Hangzhou egyik fő látványosságát adó Nyugati-tó közelében fekvő szállodánkba.

Zoénak (feleségem - a szerk.) szerencsére nem kellett kínai vízummal bohóckodnia, tajvaniként, a részére kiállított speckó kártyával annyiszor és annyi ideig léphet be Kínába, amennyi jól esik. A nagy egyesülést követően felkészültünk, hogy vacsora gyanánt a kínai gasztronómia egyik legkiemelkedőbb térségének példányai közé vessük magunkat, mely xiaolongbaoban (小籠包, xiǎolóngbāo), a hangzhoui különlegességben, a bambuszrügyet és disznóhúst tartalmazó pianerchuanban (片儿川, piānerchuān), csirkelábban, rákleveses baoban (蟹黃湯包, xièhuángtāngbāo) valamint mogyorós, zöldhagymás tésztában, zhajiangmianban (炸醬麵, zhájiàngmiàn) valósult meg.

Véletlenszerű helyi ételek egy hangzhoui étteremben.

Hangzhoui tartózkodásunk során ezúttal valamilyen okból lényegesen kevesebbet költöttünk élelmezésre mint korábban. Ételeink közt néha előfordultak puccosabb változatok is, mint például egészben sült kacsa vagy csirke, de egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány alkalommal kényszerültünk a nyugatias gyorséttermek egyikébe. Ebből kifolyólag mindenkit csak biztatni tudok, hogy bátran térjen be a kisebb étkezdékbe is, hiszen gyakran a legfinnyásabb, kizárólag rántott húson és húslevesen élő látogatók is találni fognak kedvükre való eledelt. A legtöbb ilyen helyen azonban érdemes némi kalandvággyal is érkezni, hiszen angol vagy más, fehér ember által is érthető nyelven íródott menüt aligha kapunk, így legfeljebb a képekre mutogatva választhatjuk ki a számunkra szimpatikus ételt.

Véletlenszerű étlap egy hangzhoui étteremből. Nagyobb éttermek gyakran ilyen sűrűn teleírt, többoldalas menüvel várják vendégeiket, melyek áttanulmányozása a nyelvet ismerők számára is komoly feladat.

További kínai, vagy éppen kizárólag regionális ételek alant:

Levegőzni kitett füstölt szárnyasok.

Édes-csípős baconös szendvics.

További finomságokat találhatunk tengeri sügér (椒香瓦塊魚, jiāoxiāng wǎkuàiyú), garnéla, fűszeres kacsa (滷鴨, lǔyā) személyében.

Borjúhússal töltött shumai (燒賣, shāomai).

Xiaolongbao költemények a Shanghaiban található egyik Nanxiang Mantou (南翔饅頭, nánxiáng mántou) kínálatából.

Egész kacsa, töltött csirke (叫化鶏, jiàohuājī), Dongpo szalonna (東坡肉, dōngpōròu), valamint ragadós rizs.

Ananászos rizs (vagy rizses ananász?)

Osmanthus (illatcserje; 桂花, guìhuā) virággal ízesített süti. (Ez kb. két darab 10 forintos nagyságú cucc, úgyhogy a kép ne tévesszen meg senkit.)

Hangzhoui tartózkodásunk első napjait a város legnagyobb nevezetességét adó Nyugati-tó megismerésével kezdtük, melynek partjain a kirándulóhajók kikötőit, „fenszi” hoteleket és teázókat találunk, minderről azonban a következő oldalon lehet bővebben is olvasni...

Hangzhou – Látnivalók

A tó környékén egyébként látszott, hogy nem az a kifejezett, kizárólag turistáknak kipreparált mű valami, hiszen a helyiek is szívesen töltik idejüket biciklizéssel, társasjátékokkal (pl. mahjong) vagy csak szimplán a tó vizének szemlélésével. A tó körül természetesen számos nevezetes épület is helyet kapott, például a tiszta időben pazar kilátással kecsegtető Leifeng-pagoda (雷峰塔, léifēng tǎ). A pagoda, illetve az azt körülölelő kert „5A”, vagyis a Kínai Turistalátványosságok Értékelésén a legmagasabb értékkel rendelkezik. Ez egyébként nem jelzi a hely autentikusságát, és egy 5A-s hely nem szükségszerűen jobb vagy látványosabb mint egy 4 vagy 3A-s hely, viszont nem meglepő módon az A-k számával egyenesen arányosan növekszik a belépő díja is.

Az autentikusságot a Leifeng-pagoda viszont valószínűleg mindenképpen elbukná, hiszen a jelenlegi torony acélból és betonból készült 2002-ben, ugyanis az eredeti torony köveit a helyiek elhordták (ez jelenleg a Nagy Falnál is intenzíven zajlik), abban a hitben, hogy az megvédi őket a betegségektől, így az 1924-ben összeomlott, ennek alapjait a jelenlegi torony alatt tekinthetjük meg.

A 2002-ben újjáépített Leifeng-pagoda.

A toronyból tradicionális Hitachi gyártmányú kínai liftekkel és OTIS mozgólépcsőkkel leereszkedve a pagodát körülölelő parkban folytathatjuk andalgásunkat, melyet köveknek álcázott hangszórókból áradó jellegzetes kínai muzsika kísér. A toronytól valamivel odébb sétálva találhatunk egy kisebb épületet is, melyben (elvileg) az eredeti torony maradványai közül kiemelt, Buddha egy hajszálát tartalmazó, aranyból és ezüstből készült dobozkát is megvizsgálhatjuk.

A retkes üvegbura alatt kiállított ízléses dobozkában Buddha egy hajszála lapul.

Ugyanebben az épületben található egy rövid történet is, mely Buddha születését mutatja be, így például megtudhatjuk, hogy a születést követően Buddha testét sárkányok szájából feltörő vízzel mosták le, illetve már pár naposan is képes volt önállóan járni. Szégyellem magam miatta, de én is csak itt tudtam meg, hogy korábbi megfigyelésemmel ellentétben egyik ábrázolt Buddha sem viselt kötött sapkára hasonlító fejfedőt, így az Mk2 kézigránátbordázott felületét imitáló fejterület igazából Buddha göndör haja. Elég kínos…

Buddhás okulásunkat befejezvén a nem kevésbé látványos Jingci-templomnál folytattuk, melyről kiváló kilátás nyílik a pagodára. Itt az érdeklődők a szokásos ámuláson kívül egy kis Buddha szobrot is megfürdethetnek, reprezentálandó a már korábban említett szülés utáni sárkányos mosakodást. Függetlenül attól, hogy napi szinten mozgok a hagyományos, jellemzően a Tang-dinasztiában kialakult építészeti stílust követő templomok, pagodák és más épületek között, mindeddig bármikor szívesen tanulmányoztam ezen épületek kialakítását, és akár több, gyakran hasonló templomot is meglátogattam.

Buddha szobor fürdetése a hangzhoui Jingci-templomnál.

A Jingci-templomból ismét a tó felé vettük az irányt, ahol természetesen rövid úton letámadott a maszek vízi fuvarosok hordája, ám gyors lépteinknek és a velünk szemben érkező, látszólag gyömölcsözőbb vevőknek tűnő, romantikusan egy-egy szál kígyóuborkát majszoló pár segítségével hamar túllendültünk eme kellemetlenségen. Hamarosan a tavat mintegy két kilométer hosszan átszelő Sudi-úton találtuk magunkat, melyről (ezúttal ingyenes) belépést nyerhettünk a Cangshan- és a Jizhao-pavilonok környékén található kertbe. Az alkony közeledtével a tó vize egyre inkább homályba veszett, ám a tó partján álldogáló kis pavilon és háttérben kiemelkedő hegyek, dombok igazán kellemes látványt nyújtottak.

A Jizhao-pavilion látképe a Nyugati-tó tőszomszédságában található Nanhu-tó partján.

Eddig jó sokat sétáltunk, úgyhogy érdemes kicsit a tömegközlekedésre vetni vigyázó tekintetünket. Hangzhou jelenleg három metróvonallal rendelkezik, melyek érdekes módon az 1-es, 2-es és 4-es számozást viselik. Ezek közül a leghosszabb, immár befejezett vonal az 1-es, így kóválygásainkhoz valószínűleg ezt fogjuk leginkább igénybe venni, mely közvetlen összeköttetést teremt Yuhang, Hangzhou-Keleti és Hangzhou állomásaival is, illetve a Nyugati-tó keleti partját is ezen vonallal érhetjük el. A metrómegállók sok helyen viszont nem olyan élettelen, puritán létesítmények, melyeket minél szívesebben hagy a háta mögött az ember, hiszen a képmutatás jegyében, a gyűlölt japán módit követve karaoke szobákat, játéktermeket, kávézókat, de akár még hatalombank kölcsönzőt is találhatunk.

Karaoke szobák a Hangzhou Metro Longxiangqiao állomásának aluljárójában.

Érdemes mélyebb barátságot kötni azonban a helyi buszokkal is, melyekkel költséghatékony módon érhetőek el a Lingyin templomok (灵隐景区, língyǐn jǐngqū), a japán Arashiyama bambuszerdejéhez hasonló Yunqi Park (雲棲竹徑, yúnqī zhújìng) vagy a Hangzhoui Mecset (杭州清真寺, hángzhōu qīngzhēnsì). Buszokból létezik troli és hagyományos változat is, ezek fix viteldíjjal rendelkeznek, melyek 2-3 yüan között váltakozik. A viteldíjat minden esetben a sofőr mellett elhelyezett kis dobozkába kell beszórni bármilyen kombinációban. (Ez az utolsó két mondat egyébként a Kína-szerte megtalálható városi buszok szinte valamennyijére igaz.)

Buszos utazásaink megtervezésében akár a Google Maps is hasznos lehet, de mivel Kínában alapesetben ez nem elérhető, a helyi Baidu Maps vagy Gaode (Amap) is segítségünkre lehetnek, ám ezek csak kínaiul tudnak. Tapasztalataim szerint a Google Maps offline térképek letöltését sem teszi lehetővé Kínában, így hacsak nem rendelkezünk folyamatos internetkapcsolattal, ezen problémánkat az előbb említett két térkép valamelyike orvosolhatja. Az offline Baidu térképek beállításához alább található egy kis segédlet:

Offline Baidu térképek beállítása lépésről lépésre. (Nagyobb kép természetesen elérhető!)

Kifejezetten fagyos napok következtek, így nagyon mi se kívánkoztunk nem szélvédett helyre. A szállodánk közelében lévő Zhongshan utca megannyi éttermével viszont kifejezetten hívogatónak tűnt, így nem voltunk restek meglátogatni az utca több étkezőjét is, így az egészben sült kacsától kezdve a lanzhoui kebabon át a birkahúsból készült shumaiig (燒賣, ld. galéria az előző oldalon) a legkülönfélébb ételek társaságában múlattuk az időt. A Zhongshan utca Hangzhou egyik legrégebbi közlekedési útvonala, melyen egykor csak magas rangú tisztviselők és uralkodók közlekedhettek. Ilyen jellegű funkcióját az utca mára ugyan elvesztette, de az azt szegélyező, hagyományos stílusú házacskák továbbra is kellemes atmoszférát teremtenek. Az utca mentén elhelyezett szobrok mellett a híres Li Qingzhao (1084-1155) költőnő egyik versét, a Sheng Sheng Mant (聲聲慢, shēng shēng màn) is megtalálhatjuk a könyvnyomtatáshoz használt „nyomóelemekből” kirakva, természetesen negatív példányban.

Li Qingzhao: Sheng Sheng Man (聲聲慢) c. versének részlete a hangzhou-i Zhongshan utca mentén.

Szintén a Zhongshan utca közelében található Kína egyetlen, állami szintű hagyományos gyógyászati múzeuma a Hu Qing Yu Tang (胡慶余堂, húqìngyú táng) is, mely az egykori, hasonlóan elnevezett gyógyszergyártó nevét viseli. Az érdeklődők itt az épületbe lépve először megannyi, kínai orvosláshoz szükséges alapanyagot és eszközt árusító üzletekkel találkozhatnak, míg a múzeum a belső udvarban tett rövid séta után érhető el. A bejárati lépcsőzést követően a cég alapítója, Hu Xueyan fogad bennünket, természetesen csak szobor formájában. Ezt követően a kiállításon végighaladva megismerhetjük a kínai gyógyászat fejlődését illetve később egész tárlatokat is láthatunk a legkülönfélébb alapanyagokból, így a színes-szagos kiállítás azok számára is érdekes lehet, akik nem különösebben érdeklődne eme terület iránt, de szívesen bejárnának egy szépen megőrzött, hagyományos stílusú háztartást.

A Hu Qing Yu Tang tradicionális kínai gyógyszerek múzeumában akár magunknak is vehetünk ezt-azt, melyért természetesen kártyával is tudunk fizetni.

Említettem korábban a shaoxing vagy yue operát is (越劇, yuèjù), mely európai rokonával ellentétben nem barokkos nagyestélyiben vonuló, kaviáros szendvicset majszoló madamokat és opcionális végtelen sznobságot, hanem sokkal inkább egyszerűbb, mindenki számára elérhető szórakozást. Nyilván itt is léteznek drágább, kiöltözős változatok, ám az érdeklődők Hangzhou kertjeit járva bármikor belefuthatnak egy-egy, értelemszerűen kisebb volumenű adásba, mely azonban nem válik az élmény rovására. Hasonló előadásba ezúttal a Fangzhuyuan (方竹园, fāngzhúyuán) kert és a Sárga Sárkány Barlangja (黄龙洞, huánglóng dòng) környékén botlottunk bele, mely mindössze 15 yüanért (kb. 620 forint) kínálja eme kulturális élményt.

Idősebbek (65+) ugyan ingyen látogathatják a kertet, tőlük szokatlan módon azonban sem az előadások alatt sem szünetben nem álltak le szotyizni, cigizni vagy köpködni, sokkal inkább gyerekes izgalommal várták a felvonásokat, lelkes tapssal üdvözölve a színpadra lépő színésznőket. Az első felvonásban így három hangszer, név szerint guzheng (古箏, gǔzhēng), pipa (琵琶, pípá) és erhu (二胡, èrhú) (mintazene itt) előadását hallhattuk, majd a további felvonásokban a színjátszásé volt a főszerep. A helyi nyelvjárást használó színészeket valószínűleg akkor sem fogjuk érteni, ha egyébként perfektül ismerjük a mandarin kínait, így a sztori kibogozása nehézségekbe ütközhet.

Jelenet egy shaoxing / yue operából

Az idő jobbra fordultával a közelben lévő Lingyin és Yunqi régiókat is bevettük, ahol csendes, erdei környezetben tölthetünk el némi időt helyi, nem feltétlenül bóvli szuvenírek begyűjtésével, teakóstolással és természetesen templomok látogatásával. Utóbbi talán azért lehet érdekesebb mint máshol, mert itt közvetlen bepillantást kaphatunk a szerzetesek életébe, hiszen azok lakhelyei közvetlenül a templomok mellett találhatóak. Látogatásunkkor a Zhongtianzhu-templom (中天竺法淨禪寺, zhōngtiānzhú fǎjìng chánsì) erősen felújítás alatt állt, így itt legalább senkinek nem volt pofája belépőt kérnie, de természetesen a Buddha szobrot körbejárva megkaptuk az adományozás lehetőségének ajánlatát.

Ez különösen érdekes, mivel a szintén a templom udvarában helyet foglaló egyik szökőkút környéke tele van szórva aprópénzzel, így ha valaki nagyon unatkozik, simán összeszedhet akár száz yüant is az egy és öt jiaós (1/10 ill. 1/2 yüant érő) érmékből. A Lingyin negyed legnagyobb látványossága a „Temple of Soul’s Retreat” (A Lélek Menedékének Temploma?, 靈隱寺), mely azért különösen pofátlan árazású, mert külön kell fizetni a környékbeli épületeket egyesítő területre történő belépésért (45 yüan) és valamennyi, ezen a területen fellelhető templomért is, melyek darabonként 30-40 yüanba kerülnek.

A hangzhoui Zhongtianzhu-templom egyik épülete.

A templomolást elunva így a közelben fekvő Yunqi bambuszerdő felé vettük az irányt. Korábban, Japánból igen kellemes élmények fűződnek a Kyoto közelében található Arashiyama bambuszerdejéhez, így számítottam rá, hogy ezúttal is hasonló látványban lesz részem. A buszról közvetlenül a japán társánál láthatóan kevésbé népszerű park bejárata előtt szállhatunk le, majd természetesen belépődíj megfizetése után lódulhatunk neki a kellemesen meredek, jól kiépített ösvényen a bambuszerdő mélyében található teaházhoz. Utunk során valóban nem találkoztunk sok látogatóval, de már a jegyvétel során is látszott, hogy nem ég a munka a pénztárosok keze alatt. A teaházat ezúttal zárva találtuk, ám annak tükrében, hogy szállodánk naponta biztosított friss eresztés longjing teafüvet, ezt annyira nem bántuk, hiszen elsősorban a bambuszerdei hangulat miatt érkeztünk.

A Hangzhou közelében található Yunqi bambuszerdő bejárata.

Hangzhou forgatagába visszakerülve nem maradhatott el természetesen az európai, főleg francia részről heves reakciókat kiváltó Tianducheng (天都城, tiāndū chéng) városnegyed meglátogatása sem, ahol egy remek, chongqingi sült hal (重慶烤魚, chóngqìng kǎoyú) kíséretében élvezhetjük a Champs-Élysées, pontosabban ennek kínai változatának, a Xiāngxièlùnak (香榭路) a valamennyi görög oszlopfővel embertelen módon telepakolt változatát. A helység egyébként némi gyaloglással, de akár busszal is megközelíthető a nem túl messze található Linping metróállomástól, így „cosmopolitan” módban, kettő az egyben élvezhetjük a balusztrádokon száradó egész kacsák és az eredetihez képest harmadakkora Eiffel-torony látképét.

Az európai és a világ más tájainak nevezetességeinek másolása egyébként nem hangzhoui egyediség, hiszen Shenzhenben egy egész parkot pakoltak tele mindenféle replikákkal. A jellegzetes, párizsi stílusú lakóházak közt sétálva építészeti stílusok egész kavalkádját figyelhetjük meg a barokktól kezdve a klasszicista épületelemekig, sőt, még egy, vélhetően a New York-i Rockefeller Centernél kiállított Atlas szobor ihletésű szökőkutat is szemügyre vehetünk. A mindezt megkoronázó Tiandu Parkba (天都公园, tiāndū gōngyuán) potom 50 yüan (kb. 2060 forint) a beugró, melyről azonban magasabbról is szemügyre vehetjük az alattunk húzódó beton halak sorát.

A hangzhoui Tianducheng Párizs ihlette városnegyedének látképe a Tiandu Park felől.

Gondos tervezést követően az utolsó napokban ejtettük meg a Shanghai és Hangzhou környékén fellelhető vízi falucskák egyikének meglátogatását, melynek során választásunk Xitangra (西塘, xītáng) esett, emellett pedig Shaoxingben is részegeskedtünk egy cseppet.

Hangzhou körül – Shaoxing és Xitang

A Jangce-folyó mentén számos hagyományos (kialakítású), falucskát meglátogathatunk, a Wuzhen, Zhujiajiao, Xitang, Tongli stb. felhozatalból azonban Xitang tűnt a leginkább autentikusnak. A hely viszonylagos közelségéből kifolyólag nem is kényszerültünk túl korai indulásra, így a késő délelőtti órákban érkezve, kényelmes ütemben tölthettük el itt a nap hátralevő részét. Xitang Shanghai és Hangzhou felől is nagysebességű vasúttal, Jiaxingnan (嘉兴南, jiāxìngnán) állomásig utazva, majd a 222K jelű buszra átszállva érhető el legkönnyebben, ez utóbbira a jegy 8 yüanba (kb. 330 forint) kerül irányonként.

A busz közvetlenül a bejárat előtt tesz le bennünket, ahol gyorsan meg is válthatjuk a 100 yüant (kb. 4110 forint) kóstáló belépőnket. Ennek értelmével, illetve felhasználási módjával kapcsolatban a faluban bóklászva komoly kételyeim támadtak, ugyanis a kevésbé nyilvánvaló helyekről minden további nélkül besétálhatunk, jegyeinket csupán a múzeumoknál illetve a bejárat után még egy ellenőrző pontnál kellett csak használnunk.

Xitang vízi falucska látképe.

A belépővel 10 különböző múzeumot látogathatunk, ám ezek egyike sem volt különösebben magával ragadó vagy érdekfeszítő, így a Gombmúzeum vagy a Szeszkultúra Múzeuma (itt semmi kóstolás vagy ilyesmi nincs, csupán régi, szeszfőzéshez használt eszközök) tényleg csak azok számára lesz érdekes, akik kifejezetten vonzódnak ezen témákhoz. A faluban azonban könnyed sétával, a portékák böngészésével is bőven el lehet tölteni egy órát, az este megjelenő lampionok fénye pedig különleges hangulatot is teremt.

Akik eltöltenének egy vagy több éjszakát, azokat hostel, illetve közvetlenül a vízpartok mentén kialakított egyszobás apartmanok várják, melyekben változatos árakon húzhatják meg magukat az érdeklődők. A környéken természetesen ugyanolyan élet zajlik mint egy normális településen, így éttermeket, cukrászdákat, töméntelen mennyiségű diszkót és még egy kórházat is találhatunk, ráadásul az egész területen jelen lévő ingyenesen elérhető wifinek köszönhetően eltévedni sem fogunk.

Az este közeledtével Xitang-szerte felgyulladnak a lampionok, hangulatos fénybe borítva a falut.

Ha már említettem a wifit, érdemes megjegyeznem azt a rendkívül irritáló kínai szokást, miszerint rengeteg nyílt és ingyenes wifi hálózatot csak kínai telefonszámmal lehet igénybe venni. Ez különösen akkor zavaró, mikor akár több nyelven is ki van téve, hogy itt bizony „Free WiFi” van, majd csatlakozást követően szembesülünk azzal, hogy itt biza’ fabatkát sem ér a magyar vagy bármilyen más, kínaitól eltérő telefonszám. És kínai alatt csak a „Mainland China” értendő, tehát az „Egy Kína” elve már nem terjed ki odáig, hogy a makaói / tajvani / hongkongi számmal rendelkezők is használhassak a hálózatot.

A KFC nyílt wifijére felcsatlakozva láthatjuk, hogy Hongkong, Makaó és Tajvan azért mégsem annyira része Kínának, mellyel a kínai kormány egy újabb önellentmondását figyelhetjük meg.

Tegyünk egy kört a híres sárga likőr / shaoxing bor (?) és az opera szülőhelyéül szolgáló Shaoxingba is, mely nagysebességű vasúttal 10-15 perc alatt elérhető Hangzhouból. Az állomás ugyan kicsit félreeső helyen található, ám természetesen itt is találunk buszokat, melyek kedvezményesen a belvárosba juttatnak minket. Az út előtt kicsit tartottam tőle, hogy ezúttal ismét olyasmit fogok tapasztalni, mint amikor Pekingből mentem a tőle hasonlóan kis távolságra lévő Langfangba, ahol az állomás túl nagy sugarú környékét borította szemét és a jellegzetes kínai putri.

Kellemesen csalódtam azonban, hiszen a megannyi kis csatornát tartalmazó város kellemes sétálási körülményeket biztosít, a környéken lévő megannyi pagodából pedig kiváló kilátás nyílik a településre és környékére. Természetesen ez utóbbiakba sem juthatunk ám csak úgy be, hiszen jó kínai szokás szerint, amiért pénzt lehet kérni, azért fognak is, így függetlenül attól, hogy kiszemelt pagodánk mennyire szutykos vagy éppen tagekkel, graffitivel szennyezett, egy minimum két yüanos (kb. 80 forint) belépőre mindenképpen számítsunk.

Shaoxing városát sűrűn behálózzák az évtizedekkel korábban kiépített csatornák, ám Velence mértékű vizes-gondolás jelenetekre ne számítsunk.

Shaoxingnek igazából nem olvastam utána korábban, csupán ismerős ajánlatát követve kerekedtem fel, hogy a helyi, nevezetes alkoholból begyűjtsek némi mintát. Érdekes egyébként, hogy a kínai / japán 酒, vagyis „alkohol (tartalmú ital)”-ra mennyire nincs épkézláb angol vagy magyar fordítás. Ott van pl a szaké, mely magyarul „rizsbor” vagy „rizspálinka”, ám sem a bor sem a pálinka nem írja le megfelelően az ital állagát vagy annak készítésének módját. A shaoxing bor (紹興酒, shàoxīngjiǔ) szintén nem bor, mert készítése szintén csak részben hasonlít ahhoz, és az ital karaktere is teljesen eltér a borétól. De nincs mit tenni, maradjon bor…

Mint a neve is mutatja, az ital éppen Shaoxingből származik, így nem is adódhatna jobb lehetőség a betárazásra. A véletlenszerű „italkimérőben” a fellelkesült eladó hosszasan ecsetelte az italok fajtái közti különbségeket, fogyasztási szokásokat. Szerencsére viszonylag elterjedt italról van szó, így a pár éve tárolt (6-12-18) változatokért sem kell mélyen a zsebünkbe nyúlni, így 1 jīn (kb. 625 ml), nem túl kerítésszaggató italért 38 yüant, vagyis nagyjából 1560 forintot kellett leszurkolnom.

Shaoxingi italkimérő egység mindenféle, változó erősségű italokat tartalmazó köcsögökkel.

Szállodánkba visszaérve Zoe Amazonról rendelt pakkja is megérkezett, így utókarácsonyi hangulatban estünk neki a Kindle és a hozzá tartozó, 300 yüanos ajándékkártya kibontásának. Aki szintén szeret Amazonról rendelni, de nem bánja, hogy a regisztráció és a rendelés véglegesítése akár hosszabb időt is felemészthet, annak bátran ajánlom a Taobao és Alibaba mellett futó Amazon.cn-t, mely a felületét tekintve teljesen ugyanúgy néz ki, mint bármelyik más országban. Címzésnél nyugodtan megadhatunk szállodai címet is, a futár biztosan nem fog szórakozni a kiszállítással, és jó hír, hogy (pl. USA-val ellentétben) átvételkor, készpénzzel is fizethetünk, illetve, hacsak nem egy belső-mongóliai jurtába kérjük rendelésünk, jó eséllyel azt Prime nélkül is egy-két napon belül kézhez kaphatjuk.

Kínai, 300 yüan (kb. 12330 forint) értékű Amazon ajándékkártya.

Nagyjából ennyi lett volna ezen röpke kínai utunk, mely során végre tüzetesebben is sikerült megismerni legalább egy adott várost, ámde lassan már szívesen kóvályognék vidéken is, függetlenül attól, hogy a természeti látványosságokat gyakran borítják tahó, igénytelen kínai turisták hordái.