Amikor az ember külföldre költözik, különösen ha egész Amerikáig veti a sorsa, sok-sok új dologgal szembesül. A két legfontosabb momentum rögtön a nyelv és az étkezés, ugye kommunikálni és enni kell.

A hús itt is hús, bár nem olyan, szalámi, kolbász van, de micsoda különbség!
Az ismert konzervek itt is kaphatóak, de néha a fél karomat odaadtam volna egy székelykáposzta, vagy sólet konzervért, lehet még egy ''Különleges Vagdalthúsért'' is.
És akkor még nem beszéltünk a kenyérről, ami aztán magyar embernek az élet maga, pedig beszélnünk kell, mert történetünk a kenyér és a nyelv vonalán szökken szárba.

A kezdetekkor történt, még a múlt évezredben.
Abban az időben éjszaka dolgoztunk négy jóvágású magyar fiatalember, és munka után első utunk a supermarketbe vezetett, a reggeli beszerzése végett.
Akkor fedeztük fel a címben szereplő péksüteményt, ami közös megállapításunk szerint erősen hajazott a békebeli magyar zsömlére. Így hát dalra, azaz zsömlére fel, irány a kenyeres pult.
Hősünk, akit nevezzünk a nevén, tehát Petinek, állt a sor elejére, mintegy zászlóvivőként, sőt talán megengedhető a pionír jelző is esetünkben.
- Sziksz french rolls please, hangzott el bátran és dacosan.
De a pult túloldalán csak csend és kérdő tekintet, majd tettek helyett a kérdés:
- How many?
- Sziksz!
Ekkor már a kosarát letéve mutatta is az ujjaival, így végül is zacskóba került a rolls.
Csoportunk eddig háttérbe vonult szakasza meg is kezdte az oktatást.
- Mondtuk, hogy szeksz, Sixnek irják de azt kell mondani szeksz!
- Jól van, volt vagy 50 éves, mégse akartam... jött a válasz.
Majd eljött a következő reggel és Petink nagy megkönnyebbülésére egy fiatal tündér mosolygott a rollsok között.
- Szeksz french rolls please – vágta ki hősünk, mi is bátran feszítettünk, oktatásunk magjai termékeny talajra hullottak.
Hogy aztán lelkesedésünket egy kegyetlen kérdés lohassza földig.
- How many? – kérdezte a szőke tündér.
Mutogatás, zacskó, pénztár, oktatás:
- Vegyél ötöt, vagy hetet, ha ekkora akcentusod van - mondtuk mi, akik eleve előrecsomagolt kiflifélén éltünk.
- Én pont hatot szeretek, az öt kevés, a hét sok.
Ezen nem volt mit vitázni.
És eljőve a harmadik nap reggele, a french rollsok illatoztak, a pultnál a már ismert 50-es asszonyság, kis csapatunk pedig a megszokott sorrendben, most már feszülten figyelve a fejleményeket.
- Fájv french rolls please!
Megkönnyebbült sóhaj közöttünk, megfogadta a tanácsot, kellenek a kis kompromisszumok az életben, és láss csodát, a five semmi problémát nem okozott, az asszonyság csomagol, címkéz, átnyújt, mindenki happy, az élet szép, tudunk angolul is a french rolls meleg, a tej hideg.
Ekkor, a már egyet előrelépett hősünk, tettetve, mintha most kapna észbe, kicsit visszafordul, arcán cinkos mosoly, eladóval létrejön a szemkontaktus, aki mintegy kérdően néz rá, angyal suhan át a bolton, mikor Peti megszólal:
- One more please.

Győztünk!


/HWT/