Csendes, nyugodt nap volt, mikor betoppant az irodába. Egy másik nővel érkezett, ő már ismerős volt nálunk, ő mutatta be nekünk. Nagyon szerény viselkedésű és rettentő szolid, visszafogott öltözködésű volt. Kicsit mintha meg akart volna bújni a sarokban. Az arcáról azonban már akkor sugárzott valami…ha nagyon távolinak és rejtettnek is tűnt, de valami volt. Elérhetetlenül. Nem baj idő kell neki, amíg beilleszkedik..

Teltek, múltak a hónapok és Virágszál elkezdte szirmait bontogatni. Megnyílt az emberek előtt, megmutatta teljes valóját szépen lassan, napról napra ahogy az egy igazi gyönyörű Virághoz illik. Méltóságteljesnek nem mondanám, soha nem hordta fenn az orrát, mindig is a többiek közé akart tartozni, része az egységnek. Egy olyan színfoltja, mely tökéletesen beleillik a környezetébe. Tudta ezt ő is és elkezdte jól érezni magát. Külseje megváltozott, még inkább nőies lett, ruhái színesedtek. Kihívó sosem volt, mégis mindig volt benne valami vonzó. Feltört belőle a vidámság…az a kacarászás ami semmivel nem összetéveszthető, melegséget visz az emberek szívébe. Annyira őszinte ahogy felnevet, már a szomszéd szobából mosoly ül a szánkra ha meghalljuk..igen, mindenkiére. Ritka értékes az ilyen ember. Szívből nevet.

Tovább teltek a hónapok mely során sajnos Virágszálat is érték kemény csapások, jöttek nehéz időszakok. Főleg télen, nehezen bírta a kemény hideget, még jégcsapot is vertek a szívébe...hányatott sorsa azonban nem tarthatott sokáig, hiszen rengeteg barát veszi körül mindig, akik minden rezzenését figyelemmel kísérik. Bármi is történjen lesz mellette valaki, aki segít… és egy valaki, aki őszintén együtt érez…talán nem elég bátor hogy feltegye a megfelelő kérdéseket, mert fél, hogy bántóan érintik Őt, de ott van…és vár..

Eljött az idő, amikor úgy alakult sorsuk, hogy több időt töltöttek együtt a megszokottnál, félig véletlen félig sorsszerű események hozták így, döntse el, aki tudja melyik játszik közre. Nagyon tartalmasak és még ennél is emlékezetesebbek voltak a közös programok, amik alatt baráti szálak szövődtek kettejük között. A viccelődések, az összenézések, a vidám táncolások mind-mind kis hidakat kovácsoltak kettejük között. Boldogok voltak ezzel mind a ketten, keresték egymás társaságát. Szinte napi szinten váltottak sms-t, amivel egymás lelkét simogatták. A leghihetetlenebb azonban talán az időzítések voltak. Mintha teljesen egymás órájára lettek volna hangolva. Ha az egyik smsre gondolt, szinte abban a pillanatban meg is érkezett a másiktól. Ha találkozás volt megbeszélve, de nem fix időpontban, kiment az utcára máris szembejött Ő és ez hihetetlen varázserővel töltötte fel őket. Valami mágikus dolog kapcsolhatja össze kettejüket. Egyikük se tudta megmagyarázni, de újra és újra előfordult, néha már ijesztő pontossággal. Egy nap aztán egy teljes hét szünet után valami volt a levegőben. Mindketten érezték hogy történni fog valami, és bár észérvek harsogva tiltakoztak mindkét oldalon mégse tudtak megálljt parancsolni. Ennek egyszerűen nem lehetett. Kézfogás után ölelés, ölelés után csók. Teljesen elvarázsolták egymást. Egymásba feledkezve nem is tudták hogy telik az idő, hogy egyáltalán más is létezik rajtuk kívül a világon. Sok-sok perc telt el a kapualjban, hosszú csókokkal és szoros öleléssel, egymásba fonódással mire Ő annyit mondott..te szemét disznó..de ezt is olyan átható kedvességgel tudta mondani, hogy még ennek is örülni tudott a másik. Tudta, hogy valami mély érzéseket ébresztett fel benne. Igazi vágyakat, aminek illene parancsolni, de egyikük sem tud. Nem lehet. Hiszen ki vannak éhezve a gyengédségre, a szeretetre. Pontosan arra, amit megkaphatnak a másiktól, semmi másra. A percek csak úgy rohantak az órán, de igazából ez nem érdekelte egyiküket sem. Mégis úgy érezték, hogy kell még, kell a másik, nem engedhetik el, ennek az érzésnek soha ne legyen már vége..

Másnap nehéz volt egymás szemébe nézni. Láthatólag nem bánták a dolgokat , de mégis felkavarta őket, hogy valamit olyat csináltak, amit nem lett volna szabad. Talán az alkoholmámor túlzásba vitte az érzéseket, talán nem kellett volna megtörténnie. Mert nem szabad. Az elvek miatt. Azok fontosak. Két napig összezavarva, folyton elkalandozó gondolatokkal teltek a napok. Nehéz így bármire is koncentrálni. Ennyi kellett, hogy megbékéljenek az érzések, és ismét megpendüljön szívük húrján a közös dal: mégiscsak jó volt együtt, kell az az érzés, újra érezni akarom! A feszültség még ott volt kettejük között azon az este, de Ő tudta hogy kell ellazítani a másikat..egy közös zene mellett teázás közben nézték a fényképeket. Emlékeiről mesélt, Ő pedig figyelmesen hallgatta. Valahogy, valami mégis történt. A kezek találkoztak egyikül testén. Ismerős érzés fogta el őket, hisz nagyon friss még az élmény. Tudták, hogy ugyanaz lesz a vége, de vártak. A két kéz egymáson pihent. Egyszer-egyszer ugyan felálltak jártak egyet, de a két kéz újra és újra megtalálta egymást. Összekapcsolódtak, már nem akartak a másik nélkül létezni, csak együtt…hasonlítottak is egymásra, így állapították meg. Egyikük tenyere ugyan több barázdával rendelkezik, de a másiknak ez is kifejezetten tetszik, szívesen megfejtené Őt. Fordítva viszont nem. Nem szeretné tudni a jövőt, inkább rejtélyes rituálét hajt végre a másik kézen, egy sejtelmes mosollyal és elmerengő gyönyörű szemekkel..nem tudni miért csinálja. de nem baj, ettől csak még érdekesebb. Tiszta rejtély. Vonz az ismeretlen. De egyelőre még nem akarja megfejteni, egyelőre nem. Csak élvezni minden együtt töltött pillanatot. Úszva a boldogságban minden komplikáció nélkül. Ha az emberi gondolatok felszínre kerülnek, mindig komplikációk jönnek, kétségek és kérdések. Ez egyiküknek sem kellett azon az estén. Ő hosszú útra indult, hogy kipihenje magát, és legyen ideje a feltevésein gondolkozni. Nem akarták az élményt ezzel elrontani, hiszen ráérnek…semmi sem sürgős..

Nekik nem.