2.
Augusztus 19. 19 óra 20 perc Calais-Franciaország (az All4Trucks parkolója)
Uram Isten! Inkább vissza sem nézem, mikor nyitottam ki a naplót utoljára, mert félő, hogy elsírnám magam. Ahogy pár sort visszaolvastam, ledöbbentem, hogy majdnem három hét telt el utolsó „bejelentkezésem” óta. Mondjuk, mentségem van, nem is egy, de kár a szóért. Volt egy rendszerösszeomlás a laptopon, a jó öreg „Ablakok” op.rendszer ( meg az öreg Billnek sem reklámozok ingyé…) bedobta az unalmast jó két héttel ezelőtt, és bar sikerült valahol Németben egy parkolóban egy DVD-t kunyizni a jó öreg XP-vel, de Office sehol sem akadt, így nem tudtuk megnyitni a naplót, ergo megvolt a „felmentés” az írás alól pár napig.
Másik, hogy utoljára én írtam, és Krisztiánnal még az út elején megállapodtunk, hogy felváltva, „négykézben” vezetjük a naplót, míg velem lesz, és én írtam utoljára, tehát most neki kellene itt pötyögnie a jobb egyben, én meg hátul eldőlve jóízűen cumikáznám az árpaszörpömet. De ő már néhány napja kiszállt otthon, ígérete szerint majd otthonról lepötyögi a részét, (állítása szerint a képek alapján vissza tudja idézni a történteket…) én meg mintegy 20 üveg Saint Omer társaságában bűvölöm a klaviatúrát.
Akkor csapjunk a közepébe, ezzel az egy héttel nem lesz gondom! A gyerek részét majd főszerkesztőm beszúrja valahova. Tehát Krisztián kiszállt, jó 5 héttel azután, hogy beköltözött a kocsiba. Ha leltárt kellene erről az öt hétről készítenem, bajban lennék. Hazudnék, ha azt mondanám, mindvégig a derűs béke, és nyugalom szigete volt a kocsi, de próbáljon meg bárki is akár a legjobban szeretett hozzátartozójával is összezárva eltölteni ennyi időt mintegy 4 négyzetméteren! Nem könnyű, higgyétek el nekem. Senkinek sem az, legyen az férj-feleség, apa-fia összeállítás. A nejemtől mondjuk talán ha kétszer akartam elválni, míg velem volt, a fiamat legalább ennyiszer akartam kitenni útközben, vagy fakultatív alapon mondjuk a nyílt tengeren kivágni a hajóból…de összegezésben, így utólag, minden másodpercet élveztem, amit együtt tölthettünk, mondják, hogy idővel csak a szépre emlékszünk. Ez így van, csodálatos napokat tölthettünk együtt, köszönöm nekik. Kár, hogy a két nagy fiam kimaradt ebből, de talán egyszer őket is magammal vihetem egy útra.
Hazaértünk. Én csak két napra, mondjuk majdnem háromra, Krisz meg egy évre. Megtettünk együtt közel 17000 kilométert, hogy hány országban jártunk, meg mennyi kalandban volt része(-ünk), ezt majd gondolom ő összesíti. Azt tudom, hogy közel 5000 képet csinált útközben, meg rengeteg videót. Sajnos, a Spanyol út nem jött neki össze, majd talán jövőre. A sors pikantériája, hogy épp az utolsó utunk lehetett volna Spanyolba, de ekkorra már haza kellett mennünk, családi okokból, neki meg lassan kezdődik a suli, így kértem főnökömet, hogy valahogy oldjuk meg. Megoldotta, egy Szlovák felrakó után, Sezenában, az Olasz határon átakasztottunk egy kolleginával, aki Győrben rakott volna le az Audinál, így mi jöhettünk haza a hétvégére.
Innen, bár reméltem, hogy Dunaújváros lesz a következő állomás, Ajkára kellett átállnunk, így Gergő unokaöcsém jött értünk, és fuvarozott onnan haza bennünket. A kocsit a 8-as út mellett hagytam hétvégére, egy MOL kúttal szemben, Ajka előtt.
Ajkán, a MAL Rt-nél hétfőn volt a felrakom, innen kellett alumínium-oxidot vinnem Franciaországba, közelebbről Nesles-be. Azt mondják, az alumínium könnyű fém. Oxidként, por alakban nem az…majd 25 tonna volt a 24 raklap. 12 spanival kellett lekötözni, nem mondom, hogy szeretem az ilyen rakományt. De Németországon át kellett hozni, és ugye a BAG….a spanifer látványától jó neki, hat hadd élvezkedjen. Részemről a sorozatos orgazmus lehetősége biztosítva volt, rajtam aztán ne múljon!
Miután a felrakással és a papírmunkával végeztem, Mosonmagyaróvár felé vettem az irányt. Úgy terveztem, hogy ott fürdök egy jót még este, közben leketyeg a pihenőm, és egészen Ansfeldenig tolom ezután, és ott fogok megállni éjszakára. A fürdés aztán meghiúsult, mert Óváron döbbentem rá, hogy Krisztián minden fürdő és borotválkozó cuccomat elpakolta, mikor kiszállt a kocsiból, és mint kiderült, haza is vitte…se tusfürdőm, se borotvám, se törülközőm nem volt. Így mar muszáj volt bevásárolnom másnap Ansfeldenben. Rövid pihenő és tankolás után már vágtattam is át Ausztrián, az esti forgalom nem volt vészes, így pontban este tízkor ütöttem műszak végét a kitűzött parkolóban. Kis szerencsém is volt, mert épp kiállt egy kocsi a szálkából, így be tudtam a helyére tolatni.
Másnap, „természetes ébredéssel” keltem, valamikor kilenc óra körül, és a reggeli teendők elvégzése után, szatyrokkal és pénzzel felszerelkezve elindultam vásárolni. Mintegy órával később, vagy 50 Euróval szegényebben, de több táskával megrakodva értem vissza a kocsihoz. Miután mindent elraktam a helyére, a lóerők közé csaptam, és a 25 tonnányi könnyűfémmel nekilódultam a távnak. Túlságosan nem kellett sietnem, csütörtök volt a lerakó, úgy kalkuláltam, kedden is 600, szerdán is 600 km, és a kevéske maradék meg csütörtök reggel.
A Német határt 11.30 körül léptem át Subennél, Velburg közelében megálltam egy pihenőre, és kevéssel fél nyolc előtt Forst-ban, a telephelyünkön zártam a napot. Viszonylag nyugodt volt az utam „Staulandon” át eddig, egyedül Nürnbergnél volt egy kifejlett stau, egy 7.5 tonnás kis teher defektet kapott, és erre csodálkozott rá néhány ezernyi német autós, mintegy 25 kilométeres torlódást okozva az autópályán.
Forstban aztán egy jó fürdő és néhány óra filmezés következett, amibe természetesen újra csak belealudtam, így valamikor az éjszaka közepén kapcsoltam ki a gépet meg az invertert. Hiába, újra egyedül vagyok, Krisztián legalább kikapcsolta a gépet, ha én elaludtam.
Másnap újra csak a természetes ébredésé volt a főszerep, mondjuk az erőteljes „tolófájások” is siettették a felkelést, amire ébredtem. Előző este a vacsorához lenyomtam néhány jóféle hazai cseresznyepaprikát, és most ez büntetett, de keményen. Úgy kell nekem, minek szeretem, ha nem bírom! Innen kevéssel tíz előtt indultam tovább, hogy aztán pontban délben Saarbrückennél belépjek Franciaországba.
Mindvégig eseménytelen úton, jó tempóban haladtam a dimbes-dombos Francia pályán, fél szemmel állandóan a fogyasztást figyelve. (mióta az új rendszer van, állandóan ezt vizslatom…) Újra csak egy pihenővel, délután fél hatkor álltam meg Urvillers mellett. Erre a napra ennyit terveztem, innen még éppen 200 km maradt mára. Újra filmezés, meg vacsi. Ezúttal főztem is, volt egy tálca hús a hűtőben, amit még Ansfeldenben vettem, már nem mertem tartogatni, ezt sütöttem le egy otthonról hozott cukkinivel. Nem tudom, minek nevezzem az eredményt, de finom lett. Volt hozza két doboz söröm, ezzel „lecsapattam”, és minden adva volt a nyugodt éjszakához. Itt már szerettem volna naplót írni, de mire megvacsiztam, minden lelkesedésem alábbhagyott.
Miután ma már reggel le kellett adnom a cuccot, így reggel nem volt helye a henyélésnek, (éppen ezért álltam le tegnap olyan korán, hogy maradjon időm mára, ugye a 24 órás szabály….) be is állítottam a telefonomat reggel ötre. Ébresztett is, én annak rendje-módja szerint le is nyomtam, majd aludtam tovább. Hatig. A természet hívó szava ébresztett, gyorsan összekaptam magam, kávé, meg ilyenek, és fél hétkor már újra a sztrádán gurultam. Nem sokkal tíz előtt koppra a lerakón voltam, leadtam a CMR-t, lemérlegeltem, és beálltam a sorba, a lerakásra várakozó kocsik közé.
Nem voltunk sokan, meg aztán a targoncások is serényen dolgoztak, így jó két órával később már végeztem is, álltam ki a cég elé új feladatra várva.
Kiszámoltam a járatot is, ha minden úgy lesz, ahogy ígérték, akkor nem lesz gond, jó egy pénzzel a régi lóvé felett vagyok kilométerenként, ez azt jelenti, hogy erre a fuvarra közel 37.000 Ft-ot utal a számlámra a cég 14.-én. Szerintem 3 napra nem rossz pénz ez. Csak igaz legyen!
Holnap innen 70 kilométerre rakok fel, és otthon, Apostagon van a lerakóm kedd reggel, vagy inkább délelőtt. Most még besétálok az étterembe a géppel, hazaküldöm ezt a pár sort, meg beszélek kicsit az otthoniakkal, aztán újra a filmeké lesz a főszerep. Ünnepélyesen megígérem magamnak, hogy innentől minden este írok majd, mert nem szeretnék újra elmaradni. Aztán majd meglátjuk, hogy sikerül…
Most egy kis időre befejezem, megyek a családhoz. Addig is hogy is szoktam?
Jó éjt drágáim, szép álmokat Magyarország!
Augusztus 20. 15 óra 00 perc Isbergues-Franciaország
Hirdetés
Ennyit a bookolt felrakóról! Már igazán rájöhettem volna, hogy az egész book dolog csak addig számít, amíg én nem tudok odaérni időben.
Általában azért sikerül, de ez fordítva már baromira nem igaz. Ide, az Arcelor Mittal-hoz is 14 órára kellett ideérnem ma, de ekkor pont műszakváltás van, ami azt jelenti itt is, mint a legtöbb melóhelyen, vagyis fél kettőkor már senki sem dolgozik, és háromkor még senki sem dolgozik. Jelen pillanatban is mindössze hárman tartózkodunk a csarnokban, egy kolléga, én, meg egy láthatóan küldetéstudat-hiányban szenvedő targoncás, aki már sokadszorra megy el előttem mindig üres targoncával. Ő vagy nem kezdte meg el a műszakot, csak „bejárja a pályát”, vagy itt felejtették a délelőttös kollégái, és most kétségbeesve keresi őket. Most, hogy kinyitottam a tetőt a póton, előkaptam a spanikat, (elvileg darus rakodás lesz) eszembe jutott tegnapi ígéretem, hogy minden nap pötyögni fogok pár sort, így elővettem a készenlétben pihegő HP-t, és nekiálltam klimpírozni.
A tegnapi napom egész tűrhetően alakult, ma természetes ébredéssel keltem, ami korai ébredést jelent általában nálam, mert szabályosan kidob ilyenkor az ágy. Persze, ha tudom, hogy hajnalban, netán éjjel kell indulnom, akkor tudnék aludni. Miután a net változatlanul nem jön be, csak a főépületben, így kétszer is a hónom alá csaptam a gépet, és elmentem beszélgetni a családdal.
Először minden alkalommal Blondy kutyánk állapotáról érdeklődök, hisz hamarosan „nagyapa” leszek általa, (ő is családtag ugye…) frissen befogadott Morgó kutyánk gondoskodott róla. Ő ugye fiú, és mikor Blondy tüzelt legutóbb, egy óvatlan pillanatban levadászta, a mocskos leány meg nem ellenkezett… először csak azt gondoltuk, hogy sokat eszik, de ahogy múlt az idő, rádöbbentünk, hogy ennyire azért nem. Már szép kerek, lassan gurul. Úgyhogy ezúton is üzenem: kiskutyák ingyen elvihetőek lesznek hamarosan! Biztos helyes kis dögök lesznek, és ha anyjuk eszét öröklik…
Időközben úgy látom, az előttem álló kocsit elkezdte rakni oldalról az eddig csak kóválygó targoncás, így reménykedni kezdtem, hogy tán én is sorra kerülök ma. Még mindig nincs tülekedés a csarnokban, a létszám nem változott. Nem tudok rájönni, most épp sztrájk van, vagy ez a teljes műszak…azért ennyi kocsira egy targoncás marha kevés. Ennél biztosan több kellene az optimális működéshez. Vagy munkásgyűlés van. A főkapun elég sokan jöttek befelé háromnegyedkor. Na mindegy, majd meglátjuk. Úgy látom, acéltekercs lesz a rakomány, elvileg 8 darab, legalább hamar felkerül, ha nekiállnak. Szóval tegnap egész délután a családdal voltam, sőt még ma délelőtt is, és a mai beszélgetésbe Dávid fiam is bekapcsolódott Szombathelyről. Konferenciáztunk egyet, még mondtam is, megvan a családi élet. Hát, még ha a házasélet is megoldható lenne így! Csak megfelelő módon csatlakozni kellene a géphez az érdekelt feleknek, és nyomni egy Entert… Asszem, valami hasonlóra már történtek kísérletek a nagyvilágban.
Terveim szerint ma valameddig bemegyek Staulandba, mert ott holnap reggel héttől stop lesz, és csak éjjel lehetne menni nyolctól, meg vasárnap 22-től újra. Valahogy nem sok ingerem van az éjszakai vezetéshez, jó lenne ma menni egy nagyot, aztán vasárnap legfeljebb elindulnék a stop végén. Csakhogy ehhez el kellene innen indulnom! A tacho 11. 15 óta ketyeg. Majd meglátjuk. Most egyelőre abbahagyom, elmegyek körülnézni. Majd visszajövök…
Másnap 16 óra 05 perc Frechen-Németország
Itt is vagyok. Igaz, közben jöttem majdnem 400 kilométert. Ott hagytam abba tegnap, hogy kiszálltam a kocsiból, megnézni, mi a bánat van. Ugyan is kolléga, aki előttem állt a csarnokban, elkészült, ő elment, és vele eltűnt a targoncás is. Kezdett elegem lenni az egészből, órák óta vártam már ekkor a soromra, és senki még csak meg sem kérdezte tőlem, mit keresek ott. Épp az egy szem melóst kerestem, mikor előkerült a targoncás pali. Innentől élénk „most mutasd meg” játék kezdődött, miután barátunk semmilyen emberi nyelven nem kommunikált a francián kívül. Én kedélyesen elmutogattam neki, hogy „mi a f… sz van barátom?”, ő ugyan ilyen szívélyesen eltáncolta, hogy egyedül van, és neki kell megkeresnie a cumómat a bazi nagy csarnokban. Én eltáncoltam neki, hogy kb., leszarom a nyomorát, reklamáljon a főnökeinél, de nekem 14 óra volt a bookolt időm, ehhez képest ekkor már 5 óra volt, és még sehol sem tartunk, viszont én szeretnék még ma átérni Németországba.
Ilyen aktivitizéssel elment újabb fel óra, miközben ő a rakjegyzékkel a kezében kereste a lemeztekercseimet, én meg a sarkában azért sem hagytam békén. Közben újra csak beigazolódott Murphy igaza is, mert ha nagy sokára megtalált egy köteget, amit nekem kellett feltenni, az természetesen egy nagy kupac legalján volt, hogy azért egy negyed órát eltartson, míg lepakolja róla a többit. Nem tudom, milyen rendszer szerint volt a csarnokban lepakolva a készáru, de szerintem semmilyenben. A csarnok jó nagy volt, hely bőven volt benne, gondolom, ahol épp jól esett, oda rakták a cuccot. Azért nagy sokára csak összeállt a rakományom, úgyhogy este hat előtt nem sokkal már szabadultam is. Megjegyzem, bár ez az egy emberke melózott egész idő alatt, másik négy vagy öt munkaruhás egyén folyamatos cigarettaszünetet tartott az udvaron. Érdekes munkaszervezés, miközben legalább öten várakoztunk felrakásra.
Mivel ekkorra már 7 óra leketyegett a munkaidőmből, újra csak matekoznom kellett, hogy hogyan is legyen tovább. Ugye, a keddi lerakó adott. Németben szombaton reggel héttől stop van 20 óráig, vasárnap pedig 0-22-ig tart a tilalom. Igaz, egyes útszakaszokon lehet menni, de végig nem, nekem is Frankfurtig lenne szabad a 3-as pályán menni, de nem sok értelme van, és félő, hogy mivel sokan akarnak menni, a végén nem találok parkolót. Így azt találtam ki, hogy megyek egy jó 9-10 óra vezetést, Belgiumból kilépek, és valahol Németországban állok meg hétvégére, ahonnan majd hétfőn éjjel kettőkor indulok tovább. Ha sikerül olyan 1200 kilométerre ráközelítenem a lerakóra, akkor odaérhetek kedden. Így is tettem, egy Belga tankolás beiktatásával végül idáig, Frechenig jöttem az éjjel. Innen alig több, mint 1200 van hátra, így a terv eddig tartható. Éjfél után értem ide, közben már figyeltem a parkolókat, mind tele volt, így úgy döntöttem, nem kockáztatok. Mégis más egy hof-ban állni két napot, mint egy billegősben valahol az út szélén.
Két magyar kolléga a szomszédom, még az éjjel jót beszélgettünk, egyikükkel vele van a 13 éves sráca is, ő már aludt ekkorra. Ma egyikük meghívott ebédre, én ezt sörrel honoráltam, illetve a kis srácnak adtam néhány üveg citromos sört, (alkoholmentes), aminek nagyon örült. Most túl vagyok a vacsorán, cukkinit csináltam gulyásporral, meg mindenféle fűszerrel, nem tudom, minek nevezhetném a végeredményt, de jó lett. A kocsi éppen jár, muszáj klímáznom, állati meleg van. Aligha nem hamarosan egy erős délutáni kummantás következik, úgy érzem, le kell feküdnöm. Családdal váltottunk pár SMS-t, reggel Ildi telefonja ébresztett, „hajnali” 11 körül.
Most egy kicsit elmegyünk rákászni (Halálos fogás), aztán lesz, ami lesz. Később visszajövök…
20 óra 00 perc-ugyan ott…
Nem tudok aludni. Úgy hagytam abba a pötyögést, hogy majdnem leragadtak a szemeim, és mikor lefeküdtem, szinte azonnal el is ájultam. De alig egy órával később már ébren is voltam. Szinte fulladtam a hőségtől, kegyetlen meleg volt. Elindítottam a motort és bekapcsoltam a klímát. Nem tudom, bent hány fok lehetett, de kint a komputer szerint 35 volt ekkor. Mostanra valamelyest már enyhült a hőség, de még mindig 30 fok közelében van. Ha Krisztián itt lenne, ő már erősen szenvedne… én csak izzadok, mint az a bizonyos ló, és vedelem a folyadékot. Szerintem eddig már a napi szükséges folyadékmennyiség többszöröset döntöttem magamba.
Szomszédaim is járatják a motorjaikat, gondolom, ők is klímáznak. Hiába, fiamnak is szoktam mondani: a nyár az már csak ilyen. Ilyenkor meleg van. Télen meg hideg. Örök igazság. Lassan végére érek a Halálos fogás két évadjának, amióta eljöttem otthonról, ezt néztem minden nap. Nem semmi fickók, nem irigylem tőlük a pénzt. Ma délután eszembe jutott, hogy megnézem a tekercseket a póton, és be kell valljam, jól tettem. Ugyan is a 12 spaniból 4 el volt szakadva. Ahogy mocorgott a plató menet közben, élvédőstül, mindenestül elfűrészelte őket a tekercs széle. Kollégám segítségével újra kötöztem az egész cuccot, dupla-tripla élvédőkkel megspékelve. Remélem, hazáig már nem lesz gondom vele. Másik érdekesség: vízért menve, egy bazi nagy rozsdás-földes vasdarabra lettem figyelmes a parkolóban.
Közelebbről megvizsgálva meglepetten láttam, hogy egy termetes repeszdarab, ránézésre legalább 120 milliméteres lövedék volt „életében”. Lefényképeztem, és utána elraktam a fűbe a jó húsz kilós vasdarabot, nehogy rámenjen valaki a sötétben majd. Kíváncsi lennek, vajon honnan kerülhetett ide.
Hűtős kollégám időközben elköszönt, neki mennie kellett, hogy hétfőre a lerakójához érjen. Kicsit irigylem is, nagyon nem szeretem az ilyen várakozásokat. Itt semmi nincs, ami leköthetné az embert, maximum a filmezés, a punnyadás, meg a beszélgetés, már, ha van honfitárs a parkolóban. Most szerencsére van, így valamennyivel könnyebb. Épp az előbb hívtam meg őket filmezni estére, pontosabban kolléga vezetett rá, hogy nézne valami filmet, de neki nincsen… vettem a lapot, így hamarosan beülnek hozzám a srácával mozizni. Karakán kis srác, hatalmas dumával, egyből megszerettem, amikor először beszéltünk. Az ilyenekből lesznek később a nagy dumás kamionosok, ha kellően megfertőzi őket az apjuk. Úgy láttam, már ő is ebben a stádiumban jár, mindenesetre tanulni nem szeret, ezt a faterjától tudom.
Most azt hiszem, mára be is fejezem az írást, majd holnap újra „jövök”.
Addig is: szép almokat otthoniak, jó éjt Magyarország!
Augusztus 22. 19 óra 25 perc-ugyan ott…
Lassan véget ér ez az unalmas nap is, és pár óra múlva indulhatok hazafelé. Szerencsére szomszédom, egyben kollégám rákérdezett a főnökére ma telefonon, hogy jöhet-e Ausztria felé, és ő igent mondott, így egész Hegyeshalomig van útitársam. Ma egész nap filmeztünk a kocsiban, és két kapura unatkoztunk, egyedül kollégám fia hozott némi szint az egyhangú órákba, mert hatalmas dumája van, néha meg kell rajta szakadni az embernek. Ma is 10 óra után keltem, ekkorra már nagyon meleg volt a fülkében, plusz a természet is egyre türelmetlenebbül sürgetett, így nem volt helye a henyélésnek. Nejem ébresztő sms-ét már a Sanifair blokkjában olvastam, onnan is válaszoltam nekik.
Igazából erről a napról tényleg semmit sem lehet írni, meg csak nem is főztem ma, ebédre egy adag zacskós levest kanalaztam be, estefelé meg néhány szelet vajas kenyeret ettem szalámival. Olyan semmilyen nap volt ez, előttünk a folyamatosan zúgó autópályával, egész nap, sőt még éjjel is hömpölyög rajta a forgalom. Ezért (is) utálom tiszta szívemből ezt a sokak szerint túlértékelt országot, itt a nyugodt pihenés egy hétvégén ismeretlen fogalom. Bízom benne, hogy éjjel azért tudunk ma haladni, ugyanis nem kisebb célt tűztünk ki magunk elé, mint az Ansfeldeni parkoló elérését, ez valamivel több, mint 700 km ide, tehát a 10 órába alighanem belemegyünk majd. Időközben eleredt az eső odakint, ami nem baj, ma egész nap amolyan csepergős idő volt, de egyetlen egy alkalommal nem esett annyit, hogy a fülledt levegőt felfrissítse egy kicsit legalább. Most is csak immel-ámmal esik, nagy elánnal rákezd, és egy perccel később már el is áll. Most talán tartósabb lesz, dörög, meg villámlik is időnként. Nem ártana egy kiadós zuhé, talán az átható húgyszagot is elmosna a parkolóból. Olyan néha, mintha egy nyilvános wc lenne mellettünk, sokan sajnálják a fel Eurót egy pössentésért. Mára azt hiszem, ennyi volt, most még neki kezdek valami mozinak, és kicsit később megpróbálok aludni pár órát. A telefon fél kettőkor ébreszteni fog, megiszunk egy kávét, és kettő után nekivágunk Staulandnak. Reményeim szerint legközelebb mar Ausztriából jelentkezem.
Addig is: Viszlát drágáim, jó éjt Magyarország!
Augusztus 23. 18 óra 00 perc Hunderdorf közelében-Németország
Eddig tartott a várakozással teli örömöm, a technika ördöge újra csak megtréfált. Mint látszik, nem értem Ausztriába, sőt, igazából még jó 120 kilométer választ el Subentől. Pedig olyan sima ügynek látszott, hogy éjjel kettőkor elindulok, és egy laza 10 órás vezetéssel Ansfeldenben zárom a műszakot. De úgy látszik, más volt nekem mára megírva. Ja: megírva….vénségemre olyan babonás lettem, hogy néha még én is meglepődök rajta. Már azon kapom magam, ha nem smárolom le reggel az Írországban vett szerencse-talizmánt indulás előtt, akkor képes vagyok ezért kiállni, és bepótolni. Nem lépek le reggel bal lábbal az ágyamról, és meg sorolhatnám, de nem teszem. Ha így haladok tovább, a végén meg hívő leszek…bár ahhoz azt hiszem, sok mindennek kellene történnie. De vallom, hogy valamiben minden embernek hinnie kell, ha már egyedül van a nap nagy részében.
Szóval éjjel kettőkor elindultunk kollégámmal a tervek szerint, és egészen hat óráig nem is volt semmi probléma. Igaz, rettentő álmos voltam, mert természetesen nem tudtam elaludni korán este, vagy 11 óra is volt, amikor kikapcsoltam a gépet. Ezután már csak pislantottam egyet, és ébresztett is a telefonom. Kávéfőzés-ivás, és kettő óra egy perckor indítottuk a napot. A kötelező kivárás után nekivágtunk a távnak. Gyér, bár folyamatos forgalomban, jó iramban haladtunk, épp kezdtem számolgatni, hogy mikor érünk Ansfeldenbe, mikor egy kaptató közepénél hatalmas durranás riasztott fel „szendergésemből”. Ezzel egy időben a kocsi is lassulni kezdett, először azonnal durrdefektre gyanakodtam, de ezt a lehetőséget gyorsan el is vetettem, mert semerre nem húzott a szerelvény. Viszont éktelenül elkezdett sivítani valami a fülke alatt, mintha egy örült harsonás fújta volna alattam a hangszerét, meg az agyam is rezonált bele. Nem azért, de szinte azonnal vágtam, mi a gubanc, eldurranhatott a cooler, vagy a turbó töltőcsöve. Ez megmagyarázta a teljesítménycsökkenést és a süvítő hangot is.
Azonnal benyomtam a vészvillogót, és a leállósávra húzódva megálltam. Kolléga is fékezett mögöttem, így ketten kerestük a hiba forrását. Kisvártatva meg is találtuk, a jobb oldali hengersort a coolerrel összekötő gumi robbant el, és ott szokott a töltőlevegő amikor a turbó dolgozni kezdett. Miután ezt kokányolni esélytelen, a 4 kilométerre levő hof-ig gurultunk. Érdekes hangja volt a gépnek, gázadáskor, amikor a turbó felpörgött, mint egy le, vagy felszállni készülő vadászgép, úgy sivított. Viszont nem ment…hiányzott vagy 80-100 lóerő. Kiálltam, beütöttem a pihenőt, úgyis aktuális volt, majd hívtam a diszpécsert. Ő a műszakiakhoz irányított, aki néhány perc múlva már mondta is, hogy hova menjek szervizbe. Itt borult minden tervem, miután ez élből plusz 60 kilométer jelentett, az időveszteségről nem is szólva. Kollégától elköszöntem, ő ment tovább Ausztria felé, én leakasztottam, és elindultam a szervizbe. A szervizben, kezemben a törött bilinccsel, hamar eltáncoltam, mi a gondom, néhány perccel később már a kezemben volt az új alkatrész, sőt újabb 5 perc mutogatás után egy szerelő fel is rakta nekem. Innen már csak két óra kellett, hogy ki is tudjam fizetni, eddig tartott, míg a 40 Eurót átutaltak a kártyámra.
Időközben ugye az értékes idő meg csak fogyott, így a végén eddig jutottam. Mivel jeleztem, hogy a holnapi határidőt nem tudom tartani, főnököm úgy döntött, hogy Hegyeshalomig megyek, ott pótot cserélek egy kollégával reggel, ő viszi haza az árut, én meg megyek egy rövid kanyart még Ausztriába, meg tán Németbe, mert csak hétvégére kértem, hogy vigyenek haza. Így addig dolgozok is, meg péntekre haza is tudok érni az ígéret szerint. Nagyon kezd mar elég lenni amúgy a pörgésből, jó lenne egy pár napot megállni. Viszont akkor nem keresek. A pénz meg legalább annyira kell, mint a pihenő. Sajnos, nem engedhetjük meg magunknak hogy ne dolgozzon az, akinek van munkája. Ilyenkor mindig erre gondolok, és belül megrázom magam, és megyek tovább. Pedig annyira szeretnék otthon lenni, hogy szinte már fáj. Nyírni a füvet, vagy bármi mást csinálni a ház körül, csak otthon legyek! Ez nem honvágy, ez más. Igazából nem tudom megfogalmazni, de valami nagyon erős érzés, ami egyre többször tör elő bennem, mióta egyedül vagyok. Nem tudom megmagyarázni, még magamnak sem. Egyszerűen: HAZA AKAROK MENNI! De tudom, hogy nem lehet. Majd. Egyszer.
Mikor ideértem, és megírtam haza, hogy mi van, szinte belefájdult a szívem. Elmentem fürdeni, kimostam a szennyesemet, amit optimistán már elpakoltam, hogy majd holnap otthon a gép kimossa, megborotválkoztam, és leültem ide gépelni. Vettem egy doboz sört is a „pisijegyekből”, azt kortyolgatom. Most még filmezni fogok kicsit, és holnap újra nekivágunk. Majd csak eljön a hétvége. Addig is: Jó éjt drágáim, szép álmokat Magyarország!
Augusztus 31. 16 óra 20 perc Souchez közelében-Franciaország
Voltam otthon három teljes napot! Azt hiszem, ez a legfőbb, ami az elmúlt egy hétben történt velem. De azért természetesen beszámolok a többiről is, de azt hiszem az már mind mellékes. Azzal fejeztem be, hogy miután a technika ördöge közbeszólt, és nem értem el Ansfeldenig, némileg módosult a programom az eredeti elképzelésekhez képest. No nem sokkal, ép, hogy nem értem kedden Magyarországra, csak annyira, hogy a határon visszafordultam, miután kollégámmal pótot cseréltünk, az utasításnak megfelelően. Eszerint ő vitte Apostagra a lemeztekercseket, amit igazából nem sajnáltam, mert gyakorlatilag felzabálta a spanifer készletemet, ha jól számoltam, összesen 9 darabot vágott el útközben élvédőstül, mindenestül. Még szerencse, hogy a raktárban a gurtni fogyóeszköznek számít, így gond (és fizetés) nélkül cserélhető. Tehát lemezek haza, én meg 6 tonnányi wc papírral irány Bécs. A cím, ami a CMR-en volt, korrektnek tűnt, így miután a naviba beütöttem, nekivágtam a pár kilométeres távnak. Akkor még nem sejtettem, hogy mekkora szopás vár rám. Mondjuk így utólag feltűnhetett volna, hogy nagyon az osztrák főváros belsejében van , de ekkor meg nem gyanakodtam. Átnavigáltam Bécsen, tilosban sehol sem kellett mennem, és egyszer csak közölte velem „titkárnőm”, hogy megérkeztem a célhoz. Ekkorra már azért én is sűrűn pilláztam, mert takaros kertes házak, és kertvárosi jellegű társasházak vettek körül, valahogy sehogy sem tudtam elképzelni, hogy bármelyikbe is várnának egy kamionnyi budipapírt. Félrehúzódtam a szűk utcában, újra megnéztem a címet, utca-házszám, minden stimmelt. Benyomtam a vészvillogót, és a CMR-el a kezemben elindultam a sorházak felé. Az első lépcsőházban, vagy inkább kapualjban meg is láttam a kaputelefonon a cég nevét. Becsengettem, összeszedtem minden német tudásomat, (nem volt nagy feladat) és elmagyaráztam, ki vagyok, és mit akarok. Egy –moment- után nem sokkal nyílt az elektromos zár, és egy titkárnőnek látszó tárgy a kezembe nyomott egy papírt, rajta egy címmel, hogy ide legyek szíves leszállítani a cuccot. A cím természetesen a város túlsó végén volt, a repülőtér mellett.
Megint az irodát adták meg lerakóként. Visszamentem a kocsihoz, és nekiálltam bűvölni a GPS-t. Az mindenáron ott meg akart fordítani, és a város közepén keresztül akart vinni. Ez eleve reménytelen volt, szűk, kanyargós utcában álltam, csak előre mehettem tovább. A központ sem tűnt jó választásnak, igaz tavaly már jártam kamionnal a Mariahillferen is…nem direkt. Ezért hosszas bűvészkedés, vagy három köztes pont megadása árán, úgy tűnt, megvan az útvonal, ami bő 40 kilométeres kerülőt jelentett. Felhívtam főnökömet, elmondtam neki, mi az ábra, ő csak annyit mondott, írjam fel a menetlevélre, hogy a cím téves volt, hogy majd a plusz kilométerrel ne legyen gond. Ezt megtettem, majd elindultam. Néhány kilométerrel odébb az út egy vasútvonal mellett vezetett, amit nekem kereszteznem kellett. Volna.. ha nem aluljáró formájában, és nem 3 méteres belmagassággal vezetett volna át az a sínek alatt. Gyorsan megnéztem, az út hosszan a sínekkel párhuzamosan futott, gondoltam, majd a következő átjáró jó lesz. Nem lett, sőt az utána következő, meg az összes többi sem. Mind 3 méteres, vagy még alacsonyabb volt. Egyre messzebb kerültem, az út pedig szép lassan visszakanyarodott Bécs belvárosa felé.
Kezdtem ideges lenni, egy alkalmas helyen félreálltam, és újra elővettem a térképeket, meg a navit is. Ugye Bécs körül nincs a klasszikus értelembe vett gyűrű, nem olyan egyszerű megkerülni, mint sok más fővárost. Igaz, sokfelé be lehet hajtanunk, de nem mindenhova, a forgalomról már nem is beszélve. Mivel elég messziről indultam, az időm is erősen fogyóban volt, gyorsan megoldást kellett találni. Végül, hosszas bűvészkedés után, találtam egy utat, ami jónak tűnt, igaz egy hosszabb szakaszán célforgalomban mentem, és a belógó fák miatt néha a szembe sávban kellett autóznom. Azért csak elértem a lerakót, egy eldugott kis raktár volt a repülőtér szomszédságában. Bejelentkeztem, nem sokkal később már tolathattam is a rámpára, egy olyan szeles udvaron, ahol a kocsi kiegyenesítve épp csak elfért. Jó tíz perces rutinozás után a rámpán álltam, a derékszögbe betört szerelvénnyel nem is olyan könnyű eltalálni a rakodókapu nyílását elsőre. Vagy túl a jobb oldalon volt a pót vége, vagy a másikon.
Kisvártatva jött egy targoncás, és hatalmas munkaundorral az arcán nekiállt leszedni a kocsit. Az első sor raklap után azonban öröm ült ki orcájára, és nem kis kárörömmel közölte, hogy ő ugyan nem szedi az árut tovább, mert az egész „kaput”, el van borulva. Az történt ugyan is, hogy a plafonig feltornyozott papír, hiába volt zsugorfóliával körbetekerve, az első fékezésnél engedve a fizikának, szépen a kocsi elejébe csúszott, és az összes, mint megannyi Pisai ferde torony állt a raktérben. Bajuk ugyan nem lett, de nem lehetett őket targoncával leszedni.
Újra telefon haza, most mi legyen. Nem az én hibám volt, én leplombálva akasztottam át a pótot, ki sem nyitottam mindeddig. Szerintem eleve hülyeség volt így rakodni, hézagmentesen kellett volna megoldani valahogy.
Kisvártatva jött a válasz, ha tudom, rakjam át én raklaponként. A néhány ezer tekercset…Mit mondjak, jó három órán át pakoltam a gurigákat, így az később két melós is segített. Mire végül leürült a kocsi, alig több, mint egy órám maradt, így az aznapi visszarakásnak már befellegzett. Időközben ugyan is megkaptam az újabb fuvart, miszerint ott Bécsben kellett felvennem nyomdai papírt, és Pesten a Ringier-nél leadnom másnap. Ezt gyorsan meg átbookoltattam, épp annyi időm maradt, hogy átálltam a felrakó elé, és befejeztem a napot.
Másnap korán reggel bejelentkeztem a papírraktárban, néhány perccel később már tolathattam is a rámpára. Mint említettem, rakományom nyomdai papír volt, jó 24 tonna súlyban, ezt a Blikk-hez vittem, a Campona mellé. Az volt az ukáz, hogy lehetőleg délig érjek oda. Amúgy is igyekeztem, mert onnan elvileg hazafelé kanyarodtam. A srác, aki rakodott, nagyon segítőkész volt, minden sornál megvárta, míg lespanizom, így nem kellett tornáznom a spanikkal. Viszonylag gyorsan, bő másfél óra alatt elkészültünk, egy üveg Saint Omerrel jutalmaztam. Eztán a gázra tapostam, és végül kevéssel fél tizenkettő előtt a lerakón voltam. Itt hamar végeztem, és miután aznapra már nem kaptam fuvart, a telephelyre mentem. Mosattam, gumis, megcsináltam az ilyenkor szokásos procedúrát. Délután az új fuvar is megjött, eszerint másnap reggel Jászberény, és kedd reggel, azaz ma hétre itt Angresban a lerakás. Hétvégén így otthon lehettem, bár vasárnap éjjel el kellett indulnom, hogy a bő 1500 kilométert lenyomjam. Otthon „kicsaládoztam” kicsit magam, bár mire belejöttem volna, indulnom kellett. Barátom nem keveset furikázott velem-értem, ide-oda szállított, mikor mire volt szükség, ezúton is köszönet érte neki. Vele ez a napló hozott össze minket, majd az emlékezetes „kerti parti”, amin ott volt feleségével, és kisfiával, és úgy érzem barátok lettünk, a szó legjobb értelmében. Bár majdnem a fiam lehetne, tehát egy teljesen más korosztály, nagyon jól megértjük egymást, feleségeink is összehaverkodtak, sőt kisfia is hatalmas fej, két éves kora ellenére. A hétvégén is nálunk voltak, a rossz idő ellenére, jót dumáltunk. Nem átallottak 130 kilométert autózni a kedvünkért. Ha minden összejön, Józsit rövidesen kollégámként is üdvözölhetem a csapatban. Úgy legyen!
Most, miközben itt pötyögök a teljesen üres hatalmas parkolóban, megjött az új feladat is, miszerint innen 80 kilométerre rakok fel, gumit, Rouvigniesben, és Staulandban teszem le 3.-n, közelebbről Fallingbostelben. Az összes gondom az egésszel csak az, hogy a felrakó hajnali három(!!!) óra, a lerakó pedig 02 (!!!) óra harmadikán. Ezek nem tudnak aludni?! Már azt hittem, ma kialszom magam az éjjel, erre indulhatok fél kettő körül. Igaz, már aludtam egy jót, de ez akkor is természetellenes, mindig azt szoktam mondani, nem azért van este, hogy sötét legyen. Régen bírtam nagyon az éjszakázást, végül is haladni jobban lehet, de mára már kicsit öregurasabb lettem, inkább nappal megyek, (mennek) kényelmesen. Nem baj, jön a hétvége, meg elvileg a szabadság is. Kértem, hogy egy-két hétre hadd álljak le, mert igazság szerint nagyon elfáradtam a nyáron, és otthon is rengeteg elintézni valóm lenne. Főnököm szerint, most, hogy a nyári szabadságolások lefutottak, nincs akadálya, így remélem, összejön.
Az új elszámolási rendszert is kíváncsian várom, ha igaz lesz, és úgy lesz, ahogy ígérik, akkor nagyon jó lesz. Nekem volt olyan diszpom, amin elméletileg 30 Ft felett gurultam kilométerenként. Az azért nem semmi. A mostani is így néz ki, csak a teljesség kedvéért: a teljes táv, tehát felrakással együtt 1807 km, az átlagsulyom 3,4 tonna, az üzemanyag fogyasztásom a teljes távra összesen 421 liter gázolaj, az átlagfogyasztásom erre a távolságra tehát 23,29 liter/100 km.
Így evett a Merci
Ilyen rubrika nincs is az új táblázatban… jó ez a Merci nagyon. Most két nap is gyakorlatilag 90-el jöttem végig, a 3-as pálya is elég dombos Németben, és mégis, alig evett az üres norma felett. Szóval, majd meglátjuk, a vak ember is azt mondta. Most be is fejezem, keresek valami kaját a „spájzban”, majd kicsit filmezek, és meg hunyok egyet.
Addig is: szép álmokat otthoniak, viszlát Magyarország!
Szeptember 01. 19 óra 40 perc Aachen-Lichtenbusch-Belga-Német határ
Olyan tompa az agyam, mint egy … nem is tudom mi, meg erre sincs használható hasonlatom. Itt ülök a „jobb egyben”, és ezt a másfél sort is nehezemre esett kipréselni magamból. Igaz, eddigre már majdnem három lett. Megy ez! Ebben a pillanatban állt mellem egy másik napocskás autó, így gyanítom, már nem leszek egyedül. Igaz, sokra nem megy velem a kolléga három éjszakai műszak után. Nem is egy, kettő autó jött. Munkásgyűlés lesz?
Ma nagyon korán kezdtem a műszakot, a Michelin gyárában nem tudnak aludni. Egy órakor ütöttem kezdést a tachográfban, fél kettő előtt nem sokkal indultam a parkolóból. Franciaország nem stauföld, itt éjjel alszik a népesség túlnyomó többsége, ennek megfelelően alig több, mint egy óra múlva már a közel 80 kilométerre levő gyár előtt fékeztem. A szinte üres pályán lehetett haladni rendesen. Bejelentkeztem, és fél háromkor már a négyes rámpára tolatva vártam, hogy rakni kezdjenek. Igazából úri dolgom volt, a több mint ezer darab autógumit kézzel rakták fel, nekem be sem lehetett menni a raktárba. Ők kötözték, mindent a személyzet csinált.
Ezt később nem is mulasztottam el megjegyezni a CMR 18-as rovatában. Tehát szép komótosan raktak, én meg addig filmeztem jobb híján. Észre sem vettem az idő múlását, csak az tűnt fel, hogy két film is lepergett. Én hülye, ennyi erővel akár, alhattam is volna.
Valamikor 8 óra körül aztán szóltak, hogy készen vagyunk, mehettem a papírokért. Miután a Belga határ mindössze 23 kilométerre volt, alig fél órával később, már az eurovignetta-val a kezemben ültem vissza a kocsiba a határon. Itt jött egy kis szopóka, ugyan is az A-16-os pálya a határ után 25 kilométerrel le volt zárva a 7,5 tonna feletti kocsik számára. Hogy mi okból, ezt nem tudtam meg, de ki sem volt korábban táblázva, csak ott derült ki, amikor letereltek minket a pályáról. És azon mód, vissza is tereltek, a másik oldalra, ahol a sárga tábla mutatta, Brüsszel, arra…
Vissza is vitt majdnem a határig, és ott átterelt a másik pályára. Mondjuk, ha a határon már kiírták volna, hogy ettől meg attól a km-szelvénytől terelés van, akkor a sok marha kamion nem keringőzik vagy 50 kilométert hiába. Sok minden van, amit nem értek Belgiumban, ez az egyik. Magyon gyéren van kitáblázva sokszor, és nem egyszer teljesen ellentmondanak egymásnak. A kritikán aluli minőségű autópályákról mar nem is szólva. Nálunk valamikor a 80-as években lehetett ilyen az M7, mint itt a legtöbb pálya. Az igaz, hogy éjjel ki van világítva, de ez is azért lehet, hogy láthassuk a kátyúkat. Igaz, 8 Euróért egy teljes napot csalinkázhatunk az országban, de itt is latszik, olcsó húsnak híg a leve.
Tehát egy kisebb vargabetűvel haladtam a Nemet határ felé, a kerülőnek hála, nem is tudtam a szokásos fél műszakban átjönni, mikor a határ előtt 30 kilométerrel megálltam tankolni, egy füst alatt ki is vettem a pihenőt. Innen már csak idáig terveztem az utat, úgy számoltam, itt végre kialszom magam, meg a családdal is váltok néhány mondatot, és be is tudok vásárolni. Miután péntek hajnali 2 óra a lerakóm, nem túlzottan kell sietnem, szerintem holnap a lerakón leszek. Reggel természetes ébredés a program, meg a telefonomat is kikapcsolom. Megpróbáltam délután is aludni, de a majdnem egy termosznyi kávénak hála, még félalomban is a kormányt tekertem, így nem erőltettem, tán, ha sötét, meg csend lesz, menni fog.
Családdal, barátainkkal jót dumcsiztunk, igaz, nomád körülmények között, egy lépcsőn ülve, a géppel az ölemben ment csak, mert a kocsiig nem ér el a jel. Természetesen egy spanyol kolléga, aki mögöttem áll, simán netezik a kocsijából. És ő jött később… Röviden ennyi a nap krónikája, nem sok, de hát nem is jöttem sokat. Legalább könnyű volt leírni.
Most elteszem magam holnapra, meg megnézem Rommelt hogyan akarták eltenni láb alól, aztán csicsika.
Jó éjt drágáim, szép álmokat!
Szeptember 04. 07 óra 40 perc A14-es autópálya valahol Drezda előtt-Stauland
Ezt a szopást! Lassan három órája egy centimétert sem mozdultunk, állunk a másfél sávra szűkített autópályának csúfolt valamin, a hírek szerint ekkorra már jó 50 kilométeresre hízott német „hungarikumban”. (nem jut eszembe jobb, talán a németikum lenne találó, csak az olyan hülyén hangzik) Ahhoz képest, hogy reggel 4-kor indultam, innen alig 130 kilométerről, nem sokat haladtam. És ma szerettem volna Mosonmagyaróvárra érni, hogy a hétvégét már Magyarországon tölthessem, de ez egyre inkább hiú álomnak tűnik. Hiába no, a nagy Németországban egyre inkább nem lehet tervezni, lassan olyan lesz, mint Lengyelország, egy műszakban itt is csak nagyon nagy szerencsével lehet átjönni. Én már eljutottam odáig, hogy tiszta szívemből gyűlölöm az egész országot, a nagyképű állampolgáraival együtt, már attól gyomorgörcsöm van, ha csak át kell mennem ezen a szar országon.
Most, állítólag, valahol a messze távolban előttünk, egy káposztazabaló dupla defektet kapott a kamionjával, és miután a pálya háromnegyede szokás szerint le van zárva, leálló sav nincs, az egyik sávot teljes szélességében elfoglalja, a másik, 2 méteresre hagyott sávon egymásba érnek az autók, így a szervizkocsi nem fér oda, így most áll mindenki, és tan csodára vár. Ja és természetesen szembe is stau van, szépen hízik ott is, mert a barom németje nézelődik, ahelyett, hogy menne. Úgyhogy jelenleg ez a helyzet, néhány hülye időnként rádől a dudára, ezeket szerintem hamarosan megverik a többiek. Lehet, én is beszállok, kezdek a tűrőképességem határára érni. Miután egész héten éjszakáztam, így eléggé morcos vagyok ahhoz, hogy ha valaki is csak egy rossz szót szól hozzám, nemes egyszerűséggel leüssem.
Akkor most sorban az elmúlt napok történései: miután kineteztem és kipihentem valamennyire magam, másnap, csütörtök reggel elmentem meg Lichtenbuschban bevásárolni a Mipribe. Megvettem a szokásos kávé adagot otthonra, meg kenyeret, konzervet, és kilenc óra körül elindultam a mindössze 400 kilométerre levő lerakó felé. Úgy saccoltam, hogy kényelmes tempóban is kora délutánra ott leszek, így nem lesz gond a pihenővel, ha éjjel 3-kor szednek le, mint ahogy a CMR-en is jelezték. Így is lett, kevéssel délután három után álltam meg a Michelin előtt, több, már ott várakozó magyar kocsi közé. Beütöttem a pihenőt, zártam a műszakot, a papírokat leadtam, és egy cetlire ráírtam, hogy 3-ig pause van a tacho miatt.
Eztán beszélgetni kezdtünk a kollégákkal, én elmentem fürdeni, aztán filmeztem, egyszóval múlattuk az időt. Közben nekem megjött az új diszpo, miszerint másnap Bréma a felrakó, és hétfőn Pest a le. Ezek szerint, talán megyek haza szabira. Legalább is remélem. Ahogy beszélgettünk, egyszer csak egy csili-vili Merci-hűtő szerelvényre lettünk figyelmesek, ami láthatóan tanácstalanul forgolódik a parkolóban. Illetve nem forgolódott, hanem megpróbált megfordulni, de sehogyan sem sikerült neki betolatnia két kocsi közé. Készségesen próbáltunk neki segíteni, de a középkorú német pilóta nemes egyszerűséggel le sem szart minket,integetett, meg magyarázott, hogy hagyjuk békén, így hagytuk, hadd kínlódjon. Ahogy beszélgetünk, és közben fél szemmel a kínlódását figyeljük, egyszer csak óriási csörömpölés, meg puffanás, recsegés-ropogás hallatszik. Futunk előre, szent meggyőződésünk volt, hogy beletolatott valamelyik ott álló szerelvénybe, de nem ez történt. A derék sváb egyszerűen nem vette észre a raktár főbejáratánál a nem kicsi portaépületet, és annak a tetőszerkezetét, ami jó másfél-két méterrel túlnyúlt az épület falán, és egyszerűen belefordult a traktorral, miközben balra figyelhetett, hogy el ne vigyen a póttal valamit. Így a fülke jobb fele beleakadt a tetőbe, ami kis híján kabriót csinált a zsír új Merciből.
Csak mellékesen jegyzem meg, hogy míg a faszi elment valahova telefonálni, addig egy kolléga fellépett az álló, de járó motorú gép bal lépcsőjére, és ránézett a műszerfalra, a traktorban mindössze 140 km volt…de a hűtő is első utas volt, igaz, annak nem lett baja. Szóval ennyit a svábok tudásáról, a kolléga most nyilván egy ideig csökkentett bérért fog dolgozni, de meg is érdemli, hihetetlenül nagyképűen viselkedett. Csak a kocsit sajnáltuk mindannyian.
Aztán lassan beesteledett, és én is lefeküdtem, valamikor 10 körül. Egy pillanattal később zörgettek az ajtón, egy fiatal srác volt, egy cetlit lobogtatott, rajta a 24-es számmal. Ide álljak. Ránéztem a tachora, épp elmúlt éjfél, alig kilenc órája álltam meg. Bólintottam, hogy OK, közben azt számolgattam, hogy nem sok időm fog aznapra maradni, ha Brémában elhúzódik a rakodás majd. Indítottam, és beálltam az udvarra, majd a rámpára. Nem tudom, milyen technikával, vagy hányan, de alig két óra alatt leszedtek az 1700 darab gumit, így nem sokkal két óra után már állhattam is vissza a parkolóba. Először arra gondoltam, elmegyek a felrakóig, de aztán elvetettem az ötletet, mert Bréma bő egy órányira volt, és nem voltam benne biztos, hogy ott meg tudok állni. Így hát visszafeküdtem, a telefont meg beállítottam hét órára.
Hétkor ébredtem, tíz perccel később már az autópályán gurultam Bréma irányába. Szerencsére a staufelelős még alhatott, mert egy jó órával később már a Kelloggs’ gyára előtt fékeztem.
Bejelentkezés, és mehettem is be. Újabb fél óra múlva már a rámpán álltam, egy órával később már kész is voltam. Alig 5 tonna reggelizőpehely a rakományom, ezt kell Pestre vinnem. Nem hittem a szememnek, akkor még azt hittem, sima ügy lesz Móvárra érnem szombaton. Úgy kalkuláltam, 15 óráig megyek, ekkorra elfogy a munkaidőm, és másnap éjjel egykor indulok tovább. Meg is álltam Domnitz közelében, egy rasthofban negyed négykor, és beállítottam egyre az órát. Csakhogy képtelen voltam felkelni. Aztán arra gondoltam, elindulok 4 körül, Prága csak 300 km-re volt tőlem, gondoltam megállok előtte, aztán a második etapban, meg a kora délelőtti órákban átmegyek rajta, nem lehet gond. Inkább aludtam tovább. Most meg itt vagyok. Idáig egy gázzal, simán jöttem, még csodálkoztam is, és lassan immár 4. órája állunk. Nem tudom, hol lehet a sor eleje, a végét sem merem még csak megsaccolni sem, de a munkaidő ketyeg kegyetlenül, így a Móvári megálló egyre teljesíthetetlenebb célnak tűnik.
Mindegy, majd ahol elfogy az időm, megállok. Gyűlölöm Németországot. (ja ezt már írtam). Már küldtem haza néhány sms-t, asszony nyugtat, igazából nem azért vagyok dühös, mert ez van, hanem a tehetetlenség miatt. Olyan M0 filingje van az egésznek, ez az egész ország egy nagy M0. úgy ahogy van. Büszkék lehetnek rá.
Most megyek filmezni, később még visszajövök…
Szeptember 12. 08 óra 40 perc-Otthon…
Fekszem hason az ágyamon, és szidom magam, hogy megint elhanyagoltam az írást. Igaz Ildi mondogatta egész héten, hogy napló, meg hogy mikor írok már, de mindig elodáztam valamivel. Még szerencse, hogy túl sok minden nem történt, így viszonylag könnyű dolgom lesz. Illetve dehogy nem, Merci nincs többé. Azt hiszem, ez a legfontosabb eseménye az elmúlt napoknak, hogy felsőbb döntésre az utolsó néhány darab meg futó Mercedes is eladásra került a cégnél, mintegy lezárva ezzel egy korszakot.
De menjünk szépen sorjába! Azzal hagytam abba, hogy valahol staulandban állok, egy véget nem érni akaró hatalmas dugóban, az A14-en, kb. 120 kilométerre a Cseh határtól. Lassan már kezdtem beletörődni, hogy a hétvégém valahol Csehországban, vagy kicsit jobb esetben Szlovákiában fog eltelni, mert hogy nem férek majd bele a 15 órába, az teljesen biztosnak tűnt. Egyszer még el is sétáltam a tőlem mintegy egy kilométerre levő lerobbant tandemhez, (ekkor derült ki, hogy Lengyel kocsi volt) aminek nem defektje volt az első hírekkel ellentétben, hanem kiesett a bal hátsó kereke, mindenestül. A gép a jobb oldali sávban állt, elzárva azt teljesen, a potja pedig majdnem a másik sávban, ami eleve 2 méterre volt szűkítve, lehetetlenné téve a továbbhaladást meg a személyautóknak is.
A derék német rendőrök pedig ott cigiztek, és kedélyesen beszélgettek egymással. A mentést pedig állítólag Csehországból várták, mert staulandnak ezen a keleti felén nem akadt egyetlen elérhető kamionmentő sem. Tehát az idő telt, lassan egész kis piknikhangulat kezdett lenni a helyszínen. Volt ugyan pár dudaszó, néhány kolléga is néha ráfeküdt a légkürtre, de ezen kívül nem történt semmi. Mondjuk, azt nem értettük, hogy miért nem lehetett legalább a jobb sáv szélére húzni akár egy másik kamionnal a lerobbant Volvo-t, és akkor a személyautók elfértek volna. Nyilván az volt a legegyszerűbb a sváboknak, hogy nem csináltak semmit. Én már halálra untam magam, egyszer még le is feküdtem, sőt aludtam is, néha küldtem haza egy anyázó sms-t, de ezen kívül nem történt semmi.
Végül aztán, nem sokkal déli 12 óra előtt történt valami. Először csak a villogó sárga fények látszottak, majd néhány percen belül megmozdult a belső sávban álló kocsisor. Indulunk! Innentől aztán felgyorsultak az események, és 11 óra 50 perckor, jó hat órás veszteglés után én is tovább indulhattam Magyarország felé. Ekkor még hátravolt több, mint 500 km a Magyar határig, viszont a munkaidőm már erősen fogyóban volt, és ott volt még Prága is a maga saját staujával.
Rövid mérlegelés után úgy döntöttem, hogy lesz ami lesz, miután a vezetési időmből még bőven volt, nyomtatok egyet, ráírom hogy stau miatt vesztegeltem ennyi és ennyi órát, és megyek Ovarig, kerül amibe kerül. Adtam az ívet rendesen szegény autónak, ahol lehetett, bíztam a gondviselésben, és magamban, no meg a szerencsében is, nem egyszer 120-as meggurulásokat is engedtem, szigorúan számolva a másodperceket természetesen. A Német-Cseh határt pontban 13 órakor léptem át, hogy aztán 15.45-kor megálljak Humpolec magasságában 45 percre.
Ahogy a rövid pihenő letelt, már robogtam is tovább a híres mogyicsoki autópályán Szlovákia fele. Miután nem volt nagy súlyom, a rendesen dombos terep nem jelentett különösebb kihívást a Merganak, végig 89-re felhúzott tempómattal falta a kilométereket. Néha ugyan ránéztem a fogyasztásra is, de egyrészt ekkor nem érdekelt már különösebben, másrészt bőven jó volt, így ezzel nem is nagyon foglalkoztam. Nagyon el akartam érni Ovárig, ez az egy lebegett a szemem előtt.
A Szlovák határt este fel hétkor értem el, valahol ott fogyhatott el a 15 órám is. Érdekes, hogy a Cseh fővárosban szombat ellenére sem volt dugó, simán, alig háromnegyed óra alatt átvágtáztam rajta.
Szóval , egy órával később pedig már hazai aszfalton koptak a gumik, hogy aztán öt perccel este nyolc előtt behúzzam a féket, és zárjam ezt a nem mindennapi műszakot Mosonmagyaróváron. Összesen 696 kilométert mentem, 16 óra és 5 perc munkaidővel. A múltkori 10.30-as vezetés (Prága…) épp elavult 9.-én, most újabb hónapig lehet nekem drukkolni. A vasárnap totális semmittevéssel telt, gyakorlatilag ettem, fürödtem, a neten lógtam egész nap, és vártam, hogy teljen az idő.
Csülök pékné módra
Móvári telephelyen
Főépület
Hétfőn reggel 8 óra volt a lerakom, úgy számoltam, fél 6 körül ráérek elindulni, simán fent leszek Pesten ekkorra. Csakhogy reggel 5-kor Merci nem indult! Igaz, vasárnap egész nap ment az inverter szinte megállás nélkül, és én nem járattam, úgy gondoltam, hogy nem lesz rá szükség. Hajnalban fél órára elindítottam a fűtést, mert meglehetősen hűvös volt, de ennyi. És mégis, mikor a gyújtást ráadtam, a komputeren ez jelent meg:” -A telepek lemerültek, keressen fel szakszervizt”
Mint januárban, Dániában. És állítólag egy indításra való áramot hagy az elektronika az akkukban ilyenkor. Jelentem, nem hagy. Az önindító meg sem forgatta a motort. Fasza! Még jó, hogy a telephelyen álltam, és nem egy parkolóban. Kábelem volt, előbányásztam, és egy éppen indulni készülő kollégát megkértem, bikkantsuk már be a technikát. Így végül is fél óra késéssel elindultam a lerakó felé. A BILK-hez kevéssel nyolc után érkeztem, fél órával később mar a rámpán álltam, újabb egy óra múlva már üres volt a szerelvény.
Felhívtam főnökömet, hogy akkor most én mennék be, meg ugye szabi, mire közölte, hogy mehetek befele, de a szabi egyelőre nem tuti, mert a gépet le kell adnom, megy eladásra. Pillanatra meghökkentem, mert bár valahol már vártam, és számítottam rá, de azért nagyon hirtelen jött. Összeszoktunk mi ketten az elmúlt majd 9 hónapban, megszerettem minden nyavalyakórságával együtt. Épp azt terveztem, hogy bemegyek a műszakra és kidobatom az aksikat.
Kicsit letörten nyugtáztam az utasítást, és begurultam a céghez. Közben lázasan pörgött az agyam, meg kellet szerveznem, hogy ha nem kapok azonnal másik kocsit, valahogy haza kell cuccolnom. Mert azt azért hamar letisztáztam Józsival, hogy ha már itthon vagyok, akkor legalább a héten nem megyek vissza, pár napra elmehetek szabira. Szerencsére barátom újra a segítségemre sietett, lebeszéltem vele, hogy mire ő végez a fővárosban a dolgával, addigra tán én is túl leszek a kocsileadáson, és kis autójával eltakarít engem haza. Így is lett, még egyszer utoljára végigvittem Mercit a szokásos procedúrán, (mosó-gumis) a csipogok és a Qualcomm kiszerelése után, a lecsupaszított gépet a többi melle állítottam, és gondolatban elköszöntem tőle. Biztos vagyok benne, hogy meg 3-4 évig fog szolgálni valahol, gazdája megelégedésére.
Csak a rend kedvéért az utolsó diszpo száraz adatai:
Összesen 1264 km
306 l elégetett gazolaj
4.55 t átlagsúly
24,2 l átlagfogyasztás 100 kilométerenként
Az új elszámolás szerint 26,5 kreditért gurultam kilométerenként. Jo autó volt, szerettem. Most nemsokára indulok vissza Pestre, este busszal megyünk ki új Volvo-kért valahova, sajnos azt nem értettem, hova. Elvileg csütörtökre érünk vissza. Meg autóm nincs, kíváncsian várom, mit hoz a jövő. Ennyi az elmúlt hét krónikája, most megyek segíteni ebédet főzni, mert hamarosan indulnom kell vissza. Ha már többet tudok, jelentkezek.
Addig is: viszlát!
A cikk még nem ért véget, kérlek, lapozz!
